Bajuszon innen és túl – Malonyai Péter publicisztikája

IRIGYLEM AZ ÜNNEPELTET, a ma 70 esztendős Horkai Györgyöt. Nem a tehetségéért, a sikereiért (olimpiai és Európa-bajnok, világkupagyőztes pólós), azért, mert képes kiszórni emlékezetéből a fájdalmas fordulatokat, amikor a sors (szűkebben a hazai vízilabdaközeg és -hatalom) megfosztotta attól, hogy folytasson egy-egy munkát. Hosszasan töprengett a pontos dátumokon, aztán csak legyintett: a múlt legfeljebb emlék lehet.

Esetében persze fényes is – a kívülállónak mindenképpen. Persze hogy úszóként kezdte, sprinter volt örökös klubjában, a BVSC-ben, ám mivel a később öttusázóként remeklő Császári Attila magasan verte száz gyorson, hamar vízilabdázó lett, ott már kiváló úszónak számított.

Azért a labdával sem volt gondja, tizenhét évesen már be-bekerült az ob I-be feljutó csapatba, ahol, amikor Németh Lászlót elvitték katonának, övé lett a világ.

Olyannyira, hogy már 1972 végén válogatott kerettag lett, a müncheni kudarcnak számító olimpiai ezüst után érkező újdonsült kapitány, Gyarmati Dezső felfigyelt rá, és egy belgrádi tornán azonnal bevetette, ő pedig igazán váratlant húzott. Elhoztuk a labdát a spanyolok ellen, mindenki helyezkedett, úszott előre-hátra, észrevette, hogy a kapus nem figyel, ezért tizenkettőről rásuhintotta. A kapus védett, de Gyarmati és segítője, Kárpáti György értékelte a bátorságát.

Ehhez persze kellett tudni lőni, Hores pedig tudott. Nem volt hátrány, hogy balkezes, ám az már gyakorlás kérdése, hogy képes volt csuklóból, ütemtelenül elengedni a labdát. Mint mesélte, az orosz klasszistól, Alekszandr Drevaltól leste el a mozdulatsort, de volt vele gondja elég, mert – magyarázta – Drevalnak az egyik keze volt olyan hosszú, mint neki a kettő. Meg aztán az is számított, hogy az edzések után Faragó Tamással nyolc-tíz méterről kapura lődöztek Molnár Endrének. „Sok esélyünk nem volt, hiszen a világ legjobb kapusa, egy kifejezett zseni állt velünk szemben, volt, hogy egy-egy gólt lőttünk neki összesen, de a mozgás, a ritmus benne lett a kezünkben” – ez azért magyarázat.

Gyarmati a győztes belgrádi vb (1973) előtt azt tanácsolta neki, hogy miután nincs stabil helye a csapatban, utazzon el a juniorokkal a duisburgi Európa-bajnokságra. Elutazott, arannyal tért haza, nem akárkik társaságában, hiszen például a kapuban Fekete Szilveszter állt, a mezőnyben pedig Sudár Attila, Kemény Dénes, Vindisch Kálmán és Somossy József is szorgoskodott.

Egy évvel később, 1974-ben már a felnőttekkel végzett Európa élén Bécsben, befutott, legyen elég annyi, hogy a spanyoloknak és a Szovjetuniónak egyaránt három-három gólt lőtt. Innen egyenes út vezetett a montreali olimpiai bajnoki címig (1976), 22 esztendősen ez azért siker a javából, főként mifelénk, ugyebár. Sokan a világ valaha volt legjobb csapatának mondják a mi akkori gárdánkat, szerinte ilyen nincs, ahány korszak, annyiféle minősítés, de kétségtelen, hogy „a mienk is világklasszisokból állt, mindenhol megemelték a kalapjukat előtte az emberek, ez a lényeg”.

Előtte is, aki továbbra is szorgalmasan lőtte a gólokat, miközben a válogatottban kiszolgáló játékosnak tartotta magát: „Figyelem, hogy a társaim mikor szabadulnak el egy kicsit őrzőiktől, ilyenkor megkísérlem pontosan a kezükre játszani a labdát. Nincs csodálatosabb, mint egy jó passz!”

Persze hogy ott volt a moszkvai olimpián is (1980), nem tudtuk megvédeni címünket, utána Gyarmati ment, Mayer Mihály lett a kapitány, csak ő meg Gerendás György maradt elsőre kerettag („A harmadik hely büntetése jó magyar szokás szerint.”).

Egy év múlva lemondta a válogatottságot, mert a Long Beach-i világkupán Mayer a csapatvezető sugallatára minden magyarázat nélkül kihagyta a keretből. „Mi az, Misi, már a szövetség állítja össze a csapatot…?” – kérdezte Faragó joggal. Állt a bál, Horkai fekete bárány lett, például amikor a felesége társaságában (nászút) a BVSC-vel túrára utaztak, a határon átkutatták a csomagjaikat, állítólag a diplomájukat keresték, féltek, hogy disszidálnak.

Aztán megnyugodtak a kedélyek, Horkai az első magyar légiós lett Olaszországban, edzői pályáját is ott kezdte (KEK-győzelem a Pescarával), hét esztendőt töltött távol. Nem titkolja, az életforma miatt jött haza nehezen. Ahogy mondta: „Elmondom egy napomat, és megérti. Reggel kiültem egy teraszra, kapucsínó, briós, újságok, délelőtt edzés, utána ebéd, halak, saláták, tészták, szieszta, kis séta a tengerparton, este újabb edzés. Megunhatatlan. Közben persze pólóztam is, jól ment a játék, s a pénz sem volt rossz.”

Amikor hazatért, felkérték, dolgozzon a barcelonai olimpiára (1992) készülő válogatott, szűkebben Konrád János szövetségi kapitány mellett. Aztán közölték vele, hogy nem mehet az olimpiára, mire természetesen felállt. Mondták, hogy a játékosok fúrták meg (kemény volt a munka…), ezt tagadja, de nem a fúrást. Ennél többet nem mond az esetről („Minden sportágban akadnak családi ügyek”). A lényeg: a válogatott hatodik lett az olimpián, ő pedig szövetségi kapitány.

Egy olimpiai ciklus jutott neki, Atlantában (1996) negyedik lett a csapat. Jó játékosokból állt, ám mindössze egy trófeát nyert, 1995-ben, a világkupát. Ez lecsendesítette az itthoni mindig mindent jobban tudókat, ő viszont szegényebb lett – egy bajusszal. Megfogadta ugyanis, hogy az első győztes világverseny után leborotválja a védjegyévé (is) váló bajuszt, megtette. Szimbolikus, hogy a szintén balkezes, remek lövő Dala Tamás borotvájával.

Atlanta után a szövetség pályázatot írt ki a kapitányi posztra, nem akart indulni, ám Princz Gábor szövetségi elnök rábeszélte, mondván, ő is marad, majd – ez is Magyarország – meghallgatva az örökös súgókat, kihátrált mögüle. Princznek is mennie kellett egy év múlva, de lényegesebb, hogy jött Kemény Dénes és a lehető legsikeresebb évek, így szava sincs a váltáshoz, legfeljebb az, hogy „a Horkai-vonal megszüntetése volt a cél”. Hogy ez mit jelent, csak legyint rá, arra már kevésbé, hogy örök klasszisaink közül Fodor Rajmund, Kásás Tamás és Varga Zsolt már nála is játszott. És Benedek Tibor volt a vezér a vízben. Mindenesetre a szintén pályázó (és szintén esélytelen) jobbkeze, Gerendás György így értékelt: „Az elnökségnek jogában áll dönteni arról, hogy ki legyen a kapitány. Teljesen normális állapot. Most is (…) mindenki nagyon jól tudta, hogy kire fog szavazni. De úgy tűnik, a látszatdemokráciát fenn kell tartani…”

Voltak persze előzmények. A római világbajnokságon (1994) óriási balhé tört ki az olaszok elleni meccsünkön, a játékosok közül mindenki verekedett mindenkivel. Már emiatt meg akarták buktatni, pedig egy edző mit tehet a partról. Ennél cifrább, hogy úgy érezte, ráfér egy pszichológus a csapatra, talált is egyet. A szövetség rábólintott, aztán kiderült, hogy alapvetően róla kellett jelentenie („Elemzésnek nem nevezném…”) a hatalmasoknak. Amikor szóvá tette, azzal magyarázták, hogy a lélekbúvár (dicsérem föl) a pénzt tőlük kapja, azt kell tennie, amit ők mondanak.

Az elbukott kapitányválasztás után az ünnepelt sokáig fekete bárány volt a szövetségben, máig nem tudja, miért. Aztán tíz esztendeje visszahívták az utánpótláshoz, de ez is már a múlt. Annyiban talán nem, hogy egy szolnoki tornán az azóta már világ- és Európa-bajnok Manhercz Krisztián ugyanazt meghúzta, amit ő Belgrádban. A fiúk elhozták a labdát, egy passz, s máris jött a lövése oldalról. „Már tizenhét évesen többre vitte, mint én” – állította Hores. Amikor kérdőn néztem rá, hozzátette: „Az én lövésemet kivédte a kapus, az övé bement.”

Könnyű, ha az embernek van mire szerénynek lennie.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!