Tengernyi grund – Vincze András publicisztikája

A gyerek ráncigálta a kezem: apu, apu, oda menjünk!

Valamikor a kilencvenes években nyaraltunk Crikvenica környékén, s az egyik kora este – amikor az egész napos hőségtől megszédülve végre rádőlt az utcákra az árnyék – a fiammal elindultunk a városba; s hová máshová lökdösött bennünket a tömeg, mint a kikötő melletti bazársorra. Az üdülőhelyen nem sokat vacakoltak a strandokkal, a part mellett száz és száz méter hosszan elnyúló kőmóló mellett lehetett letelepedni napozni, belecsobbanni a vízbe, egészen közel a reggeltől késő éjszakáig zajos belvárosi sétányhoz. Így szó szerint egylépésnyire volt minden: a türkiztenger, a koktélbár, a gumimatracárus szalmabódéja, a kávézó, a hajókölcsönző. S épp a városcentrummal szemben volt – és manapság is biztos ott van – egy, a tengerparti tájképtől elütő, különösen csúnya, algáktól megbarnított téglalap alakú betonkaréj, néhány sornyi kőlépcsővel az oldalában. No, hát arrafelé rángatott a gyerek, mert látta, hogy a lépcsőkön gyűlik a tömeg, zömében vele egykorú kissrácok, ugyanazzal a zajongással kerepelve, mint – mosolyogtam magamban – annak idején mi, akik a népligeti bábosbódé előtt az előadásra vártunk, hogy tucatszorra is megnézzük Kemény Henrik meséit Vitéz Lászlóval, aki palacsintasütővel és mindenféle más alkalmatossággal elkalapálta az ördög fejét.

„Delfinek lesznek!” – mondta csicseregve, izgatottan a fiam, a gyerek mindentudók komolyságával, apró lábával pedig egyre gyorsabban topogott a betonmonstrum irányába. Izgatottsága átragadt rám is, hogy ugyan mire fel gyülekeznek a tenger szélén a nyaralók, de bennem inkább olyan érzés volt, mintha valami extrém horgászstégen ülnének szemben a finoman hullámzó vízzel, és tömegesen lesnék a botjaikkal hatalmas zsákmányra váró pecások halfogó sikereit.

Néhány pillanattal később már ott kuporogtunk mi is az arénában. Meredten néztük a vizet, hátha kiemelkedik belőle a várva várt mosolygós delfinfej, ám ehelyett éles dudaszóra éktelen „hujhujozással” a sétálóutcából kivezető kis utcafolyosón kétcsapatnyi vízilabdázó rohant ki s ugrott bele „bombázós seggesekkel” a tengervízbe, majd az Adriába terpeszkedő betonkaréj mögül bepöfögött egy kis horgászhajócska a tatján két kapuval, amelyet két tengerészsapkás öreg rutinos mozdulattal szertartásosan becsusszantott a játéktérre.

Ilyen őszinte pólómeccset még nem láttam. Pedig a mi generációnk igazán nem panaszkodhatott, mert ha éppen úgy hozta a sors, a népstadionbeli kettős rangadók mellett a tömeggel együtt átszédülhetett a Margitszigetre vagy a Komjádiba, hogy megnézze a „CsapóFaragóKenézBudaváry”-varázslatot is, azaz meglehetősen ínyenc időszakban kapta a magyar póló dicsőségdózisait.

A crikvenicai meccs más volt.

Grundvízilabda.

Az élettel teli sós tengervízben, naplementében, a lehető legpuritánabb körülmények között. Magamban nagy elismeréssel adózva azt mondtam: ez a legnagyobb ötlet, ami csak létezhet a sport világában, hiszen a zsúfolt tengerparton a kora esti andalgók tömege táblás házat jelentett a mittudomén-hányadosztályú horvát pólóbajnokinak, amelyen az első perctől az utolsóig pezsgett az égkékből a rugdalózó lábak miatt gyorsan homokbarnára felkavarodó víz – ráadásul a fizetést sem lehetett megúszni, mert néhány fiatal kis kézikasszával járt körbe, s szedte a kőlépcsőkön ülőktől, állóktól a tízkunás belépőt. Persze elcsattant néhány pofon, leszakadt egy-két pólósapka, élesen zörögtek a hálók a góloknál – a fiam pedig úgy ugrált mellettem, hogy azt hittem, a következő dobbantásnál berepül a vízbe (mondjuk, már ötévesen tudott úszni, úgyhogy olyan nagyon nem féltettem volna ettől a befürdéstől), szurkolt, élvezte a játék minden percét.

Másnap a gyerek addig nyaggatott, hogy délben megint elsétáltunk a tengerparti „pólóstadion” felé. Hiába mondtam, hogy ha lesz is meccs, akkor sem a kánikula közepén, hanem estefelé rendezik, de mondhattam ezt neki éppúgy, mint előtte való nap azt, hogy az Adrián nincs delfinshow. És láss csodát, a pályán keresztben megannyi gyerek dobálgatott négy-négy(!) kapura. Megálltunk a kőmonstrum szélén, mire az egyik ifjú megkérdezte, hogy a fiam is akar-e játszani, mert akkor hoz nekünk is igazi vízilabdát, persze amolyan kissrácoknak valót. Visszagondolva erre a réges-régi, majd' húsz évvel ezelőtti jelenetre, amondó vagyok, hogy itt van a horvát titok, amit most, az oroszországi futball-vb-ezüst csodája apropóján olyan sokan próbálnak megfejteni: vajon ennek az apró országnak hogy a fenébe van akkora tehetsége arra, hogy mindenféle labdajátékban elverekedje magát a nagy tornák döntőjéig?

Beengedik a gyerekeket a grundokra.

A tengeribe főleg, hiszen a csodához semmi másra nincs szükség, mint a kikötő mellett a betonból kikanyarítani a játékteret, belógatni azt a néhány ütött-kopott, itt-ott kiszakadt, összevissza csomózott hálóval felszerelt kaput, hogy a helyi és persze a nyaraló gyerekek játszhassanak kedvükre addig, amíg jönnek a nagyok edzésre vagy meccsre.

Amikor abban a kicsiny városban a pesti dühöngőkhöz hasonlatos utcai kosárlabdapályára tértünk be, akkor ott nyomtak gyereklabdát a fiam kezébe, a bajszos, hordóhasú öreg pedig nagy sóhajtással feltápászkodott a székéről, nyomott egy barackot a kisöcsi fejére, és elkezdte lejjebb tekerni a palánkot, hogy apró emberkém eltalálhassa a gyűrűt. Amikor pedig a domboldalban nyújtózkodó futballpályánál álltunk meg, a fiam – már kissé elszemtelenedve ettől a sportkánaántól – egyenesen a vakondtúrástól dudorodó tizenegyesponthoz sietett, s körbenézett, hogy mikor jönnek elibe ott is a labdával, de foci már volt a csomagtartóban, viszont senki sem zavart le minket a hőségtől száradó, szúrós, sárga tarackosról, hogy ugyan ne rugdossuk már szét a mészvonalat.

Grund a tengerben, grund a betonon, grund a füvön.

Egy valamivel több mint négymillió lelket számláló országnak – gondolom én – nem is lehet nagyobb, tökéletesebb sportiskolája, mint a hatalmas, gyönyörű hon maga, amely mindenütt ott van a gyermekek talpa alatt.

Gondoljunk bele, hány és hány ezer gyerek ragadhat meg a tengerparti pólópartik után a vízilabdánál, mennyi nyurga kölyök köt ki az utcai kosárpalánk alól indulva a parkett világában. És hát a futball! A leggyönyörűségesebb grundról elindulva ezért van ma világbajnoki ezüstérmes generációja a tőlünk sóhajtásnyira lévő országnak. S ezekben a napokban mind sűrűbben gondolok arra, hogy a crikvenicai pólómólón talán ott lehetett valamelyik mai labdarúgóász is, aki apró emberként ugyanolyan labdaéhséggel felvértezve csobbant bele az Adria sós vizébe, mint a kicsit megszeppent magyar kölök, s járta aztán ő is lelkesen, boldogan, sportra, mozgásra éhesen az üdülőtelep többi pályáját, mígnem idővel kiderült, hogy a lába az, ami aranyat érhet.

A sport és a tehetség találkozása ilyen egyszerű.

Ahol megvan a csábítás és persze a lehetőség arra, hogy a gyerek eleinte kibohóckodhassa magából mindazt, amit a pálya széléről látott, ahol odafigyelnek arra, hogy ennek a gyereknek a kajla mozdulataiból tanult dobás és rúgás legyen, ahol – és talán ezzel kellett volna kezdeni a sort – valóban kinyitják a pályák kapuit, ahol nem bonyolult kézbe fogni a labdát vagy belerúgni cipőorral, mert odaadják, ott lesznek nagyszerű sportolók – mert egész egyszerűen lenniük kell.

A grund erre a csodára képes: nagyon magasra emeli azt, aki a sporttól elvarázsolva, imádattal lép a füvére, vagy csobban bele a vizébe.