Nyári napnak alkonyulatánál

Azért a vér nem válik vízzé: a házigazdák a több mint öt évtizede San Franciscóban élő legendát, Tarics Sándort kérték meg arra, hogy dobja be a labdát az első ráúszásnál; a legidősebb evilági magyar olimpiai bajnok, az 1936-os aranyérmesek utolsó élő tagja pedig ahelyett, hogy diszkréten középre pottyantotta volna, bő fél métert tévedve a mi térfelünkre hajította a Mikasát.Ám akárcsak később, ekkor sem éltünk a lehetőséggel: ahogy góltalanul pergett le az első támadás, úgy múlt el találat nélkül több, igencsak ígéretes attak is. Nem az összes, de jó néhány, épp akkor, amikor igazán égető szükség lett volna a gólra.
Ami összességében mégiscsak költői túlzás, elvégre tíz győzelem után égető szükségletről eme két meccs ürügyén aligha lehet beszélni. Ha csak nem abból az okból, hogy egy magyar pólós orcája mindig ég, ha vesztésre áll, s pláne, ha veszít. Ismerünk néhány, a sportág elitjéhez tartozó nációt, amely a harmadik negyed elején 5–11-nél egy mosollyal feladta volna a partit: csoportelsőként ugyan mire fenje magát az ember. A mieink épp ekkor kezdték az összes létező energiájukat mozgósítani, hogy utolérjék az ellenfelet. Majdnem sikerült.
Természetesen idézhetjük a mondást, hogy nem elég a folyón mózeskosárban hánykolódó csecsemőket kimenteni – el kell indulni felfelé, s meggátolni, hogy valaki bedobálja őket. Magyarán lehetett volna 5–11 előtt is tüzet oltani, netán idejekorán lángot fékezni, ám ahhoz valamivel több motivációra és koncentrációra lett volna szükség. Hogy ez egyszer nem volt, tíz, zsinórban aratott, pompás győzelem után tán megbocsátható. Nem pluszmagyarázat, csak röpke megjegyzés: nem egyszerű a lebukófélben lévő nappal szemben autót vezetni. Vízilabdázni valamivel nehezebb. A nap ugyanis nem felülről tűz, hanem szemtől szembe. Mi védekezésben és támadásban egyaránt a sugarakkal (is) harcoltunk az első két negyed során. Ilyenkor persze kínálkozna a visszacsatolás, hogy hát később az amerikaiak is – csakhogy a félidőt jelző duda pillanatában jótékony árnyék borította be az egész pályát: háromnegyed nyolckor a fénylő korong eltűnt a horizontról.

Említhetnénk még a mediterrán bírópáros fura ítélkezési rendjét, amely a tüskés mimózaként játszó jenkik alakításait díjazta – ők odacsaptak nagy kedvvel, amikor visszakapták, sértődött vonaglásba kezdtek –, ez azonban túlzottan hajazna a régi idők nótájára, hogy amikor kikapunk, akkor a hiba csakis a parti ítészekben lehet. Tény, mikor sokadszor is szemet hunytak az amcsik disznóságai fölött, jött a retorzió, amely olykor igen látványosra sikeredett, Molnár például az egyik legalattomosabbat, Wigót a szó szoros értelmében átrúgta saját kapujának a gólvonalán – nem túl sportszerű, de legalább hatékony módszer. Lehetett volna tán elegánsabban is kezelni a problémákat, ugyanakkor ezen az estén az elegancia műfajában semmivel sem múltuk alul az ellenfelet, illetve a már említett közreműködőket.
Egyszóval, mindez belejátszott a kudarcba, mégis: van annyi különbség a két csapat között, hogy mindezt ha nem is mosolyogva, de elviseljük. Pénteken azonban nem akadt igazán kiemelkedő teljesítmény a csapatban, s nem csoda, hogy a leglényegesebb elemek nem működtek: az eddig varázslatos védekezés csődöt mondott az első tizennyolc percben, amit hat, zsinórban értékesített hazai előny, valamint centerből lőtt gólok jeleztek. Támadásban rendre kulcsfontosságú pillanatokban tévesztettünk: 3–3-nál két fór szaladt el, 5–9-nél pontosabb passzokból két ízben is ziccer alakult volna ki, ehhez képest 6–9 helyett 5–10-zel vonultunk szünetre.

Ezt követően kezdett hasonlítani a játék a megszokottra, a jenkik helyzetbe sem kerültek, vagy ha igen, még a kettős hátrányt is kivédtük, s a harmadik rész közepén már 8–11-nél tartottunk. A hátralévő három percben további gólokat lőhettünk volna, a labda azonban kétszer is a léc éléről vágódott a vonalra, és sajnos akadt sutább módon elbaltázott lehetőség is. Vagyis a szünetre meglehetett volna az iksz; Fodor higgadt lövése után a negyedik negyed elején még ez irányba mutatott minden (9–11), mígnem egy percen belül az előző tíz során összeállt védelem kétszer is megingott, s két, a támadóidő utolsó másodperceiben beakadt akciógól eldöntötte a meccset. Így, jobb híján egymással kezdtek foglalkozni a játékosok, egy megtorlatlanul maradt víz alatti rúgás után az utóbbi években sztoikus nyugalommal pólózó Benedek kis híján nekirontott a szemközt állónak, végül az utolsó pillanatban nyugalmat erőltetett magára – az ez ügyben támadt egybesereglés viszont oly fenyegetőnek tűnt, hogy a két bíró, sosem látott módon, egymás mellett állva próbált rendet tenni a sarokban.
Annyi szent, a második meccsen sem lesz könnyű dolguk, miképp a pénteken amúgy összességében dicséretesen küzdő, s tudásuk maximumát adó hazaiaknak sem. Túlságosan felpiszkálták a játékosainkat – azt pedig mintha említettem volna az elején, hogy egy magyar pólósnál a vér nem válik vízzé.

Mestermérleg:

Ratko Rudic: – Bebizonyítottuk, van annyi ebben a csapatban, hogy a legjobbakkal is versenyben legyen. Nem volt könnyű dolgunk, a magyarok ugyanis nem arról híresek, hogy bárhol lemondanának a győzelemről.
Kemény Dénes: – Először is gratulálok az amiknak a győzelmükhöz. Ami minket illet, a végeredményt befolyásoló külső körülmények ellenére elsősorban a saját hibáink miatt veszítettünk.