Azért a vér nem válik vízzé: a házigazdák a több mint öt évtizede San Franciscóban élő legendát, Tarics Sándort kérték meg arra, hogy dobja be a labdát az első ráúszásnál; a legidősebb evilági magyar olimpiai bajnok, az 1936-os aranyérmesek utolsó élő tagja pedig ahelyett, hogy diszkréten középre pottyantotta volna, bő fél métert tévedve a mi térfelünkre hajította a Mikasát. Ám akárcsak később, ekkor sem éltünk a lehetőséggel: ahogy góltalanul pergett le az első támadás, úgy múlt el találat nélkül több, igencsak ígéretes attak is. Nem az összes, de jó néhány, épp akkor, amikor igazán égető szükség lett volna a gólra.

Élesben is megismerkedni az Amerika friss félelmeiből adódó extra biztonsági intézkedésekkel egyszerre érthető és megmosolyogtató. Néha az az ember érzése, hogy az elmúlt esztendő szeptemberének borzalmai arra a szintre juttatták a helybéli szerveket, amelyekkel hazánk polgárai ötven esztendővel ezelőtt ismerkedhettek meg. Már itt is az a gyanús, ami nem gyanús.