Lazítás, aztán kifulladásig

Élesben is megismerkedni az Amerika friss félelmeiből adódó extra biztonsági intézkedésekkel egyszerre érthető és megmosolyogtató. Néha az az ember érzése, hogy az elmúlt esztendő szeptemberének borzalmai arra a szintre juttatták a helybéli szerveket, amelyekkel hazánk polgárai ötven esztendővel ezelőtt ismerkedhettek meg. Már itt is az a gyanús, ami nem gyanús. Hosszas sorban állás a reptereken, épphogy az ember köldökét nem nézik meg, egyébként mindent. Amikor a szállodában kiosztják a kulcsokat, majd a válogatott illetékese azt kéri a portástól, ugyan, írja már le neki, mely szobák jutottak a magyar pólósoknak, az közli, nem áll módjában kiadni a szobaszámokat. Az sem számít, hogy egy náció, egy delegáció, egy csapat? Nem, biztonsági intézkedés. Ha mi, magunk között begyűjtjük a számokat, azzal nincs gond, de ő nem írhatja le. Logikus…Mindazonáltal mindenkinek jogában áll jól éreznie magát – márpedig erről a privilégiumról a magyar pólóválogatott tagjai sem kívánnak lemondani. Ehhez pedig minden adott: a csapat idei eredményei (eddig tízből tíz győzelem a Világligában) garanciát jelentenek az idilli hangulatra; másfelől az amerikaiak úgy szervezték a túrát, hogy együttesünk a maga ura lehessen, négy kisbuszt béreltek a mieink számára, azzal oda mennek, ahová akarnak (a sofőrködés is önerős: egy-egy záróvonal-átlépés tán belefér az ismerkedési fázisba).
Kedden ennek jegyében a nap nagy részét az Államok legszebb városának tartott San Francisco utcáin töltötték fiaink. Akadt, aki egy keményebb környékre keveredve két hajléktalan bokszmérkőzését nézte végig, mások a város fölé magasodó oromzatra gyalogoltak fel, a Benedek, Fodor, Molnár trió ugyanakkor már a délelőtt folyamán egy húzósabb lábtempótréningen vett részt, minthogy a kikötőben bérelt kerékpárokkal elég szép adagot tekert le, még a város emblémájának számító, zsenge két kilométer hosszú Golden Gate-en is átpedálozott. A híd akkor már nem burkolózott felhőbe, miképp reggel – ettől függetlenül csurom egy víz volt a három "touros”, még úgy is, hogy a filmekből tán mindenki által ismert szédületesen meredek utcákon felfelé menet jobb híján tolták a bringákat.

A kiadós túra végén először a vonatállomás melletti parkolóban nem kifejezetten jó helyen hagyott kocsik szélvédőjére illesztett 25 dolláros büntetési cédulákat gyűjtötték be, majd napnyugtakor egy egyetemi uszodába hajtattak, elvégre egy dolog a turistáskodás – jövő héten a VL négyes döntője esedékes. Kemény Dénes másfél órán át úszatta játékosait, még ha igen változatosan adagolta is a kilométereket. A kapitány amúgy előre közölte a pólósokkal, hogy bár a lazítás is része a programnak ("az eddigi eredmények és az örökös meccsfeszültség után ennyi jár”), azt is leszögezte, a súlyzók alatt és a vízben százegy százalékos teljesítményt vár ("az idény legfontosabb mérkőzései még előttünk vannak”). Ennek jegyében kegyetlenül meghajtotta a csapatot, négyezer-ötszáz métert kellett végighajtaniuk az uraknak, ráadásul este nyolctól, azaz olyan periódusban, amikor a biológiai órájuk hajnali ötöt mutat. Becsületükre legyen mondva, zokszó nélkül megcsináltak mindent, igaz, utána látszott rajtuk, hogy ez egy kicsit még ezeknek a gladiátoroknak is sok volt. Természetesen Kiss Csaba volt az, aki még ezúttal is képes volt valami ökörségre. Balkezesünk ugyanis a maga szokványos faarcával közölte: "Kicsit idegesít, hogy épp bemelegedtem, és már abba is hagyjuk…”