Vizes vb: El- és lehangolódva – Csurka Gergely véleménye

„TONÓ, DE HÁT MÉG MINDIG te vagy az elsőhegedűs!”

„Igen, de én már nem szeretek hegedülni.”

A legendás párbeszéd a magyar vízilabda örökös krónikása, Peterdi Pál, továbbá a sportág egyik ikonja, Faragó Tamás között zajlott le 1985-ben, a szófiai Európa-bajnokságon. Ahol a bántóan lekonyulóban lévő nagy generáció maradéka – a Los Angeles-i bojkott összes morális utóhatásától sújtva – amolyan se íze-se bűze teljesítménnyel az ötödik helyen végzett.

Az emlék péntek este fél tizenegy tájban hasított belém, amikor férfi pólósainknak összejött az, ami legalábbis világbajnokságokon még soha: kikapni az amerikaiaktól (ha ötméteresekkel is), így már az ötödik hely is elérhetetlenné vált. És egyre erősödött a benyomás, hogy kulcsembereinknek valahogy nagyon nem volt kedvük hegedülni.

Láttunk már olyat közelről, sajnos nem is olyan rég, a 2018-as barcelonai Eb-n, amikor a gárda reménytelenül vergődött – arra azonban ott volt magyarázatként, hogy több klasszis pihenőt kapott. Most viszont mindenki itt volt, plusz hatezer ember tolta őket, ehhez képest tartunk ott, ahol. Klasszikus csőd az egyének és a csapat szintjén. Tudom, sport, meg előfordul az ilyen, de... Azért ne épp egy budapesti világbajnokságon, ne épp a magyar férfi vízilabda-válogatottal. Ahol az Esterházy-féle alapszabálynak mindennél komolyabban kell(ene) érvényesülnie: bizonyos szint fölött nem megyünk bizonyos szint alá.
Oké, az egész nem öltött totális összeomlás jelleget, mint 2018-ban, elvégre nyertünk háromból három csoportmeccset, aztán kikaptunk eggyel az olaszoktól, majd döntetlen után ötösökkel az amerikaiaktól – azaz senki sem vert minket agyon, mégis, ha a Kemény-érában ahhoz tartottuk magunkat, hogy az eredményjelző sosem hazudik, akkor most se keressünk kibúvókat.

Sajnos az akkori merítési lehetőség és a mostani nem összevethető – hogy finoman fogalmazzak a játékosanyag minőségét illetően. Tizenöt-húsz éve az összes külföldi sztárgárda a magyarokat akarta szerződtetni, most a mi élklubjaink is csak légiósokkal megtűzdelve képesek felvenni a harcot az európai színtéren (ha egyáltalán). Nem véletlen, hogy ez a csapat akkor szállította üzembiztosan az eredményeket, amikor a zsenik zsenije, Varga Dénes a hadak élén lovagolt, teljes vértezetben, maximális lángon lobogva – ennek a 2020 januárjában megnyert Európa-bajnoki arany volt a legtökéletesebb bizonyítéka. Sosem tudjuk meg, Covid nélkül mennyivel lehetett volna fényesebb a végül másfél évvel később megszerzett olimpiai bronz. Az viszont üvölt, hogy Dumi jelenleg messze nincs olyan állapotban, hogy vezér legyen, holott tudjuk, hány és hány húron képes játszani; mindannak rémisztő árnyékában, amin tavasszal átment az egészsége (élete) megóvása kapcsán, ez még érthető is. Így viszont ott maradtunk első hegedűs nélkül, más meg nem tudta átvenni a helyét – és ettől teljesen elhangolódott az egész.

Szépíthetjük, de felesleges: ez így, hatezer rajongó előtt szörnyen lehangoló.