Gyöngyszemszövegek – Morvai Katalin publicisztikája

Ki ne őrizne az emlékei közt olyan mondatokat, amelyeket a pillanat varázsa szült a pálya szélén meginterjúvolt sportolótól? Csoda kis gyöngyszemek ezek. Szellemesek vagy éppen megrendítők, s bár nem annak szánták, elhíresültek.

Pedig nagyon nehéz abban a felfokozott idegállapotban, az érzelmek hullámvasútján, percekkel az események után, de mindenképp még annak a lázában valami maradandót mondani. Meggyőződésem, a sportolók nagy része szívesen kihagyná ezt a kötelező kört. Kijössz a medencéből, megszólalni is alig tudsz, annyira kiúsztad magad, hogy legszívesebben csak görnyednél, lihegnél, próbálod „utolérni” a testedet, és akkor – amikor még senkivel sem beszéltél, azt sem tudod jószerével, hogy mit és hogyan értél el, csak egyet, hogy ez siker vagy kudarc neked – az orrod alatt a mikrofon, s ország-világ láthatja, hallhatja, miként reagálsz. Igaz, a győztesnek mindent szabad. Ezt Székely Éva óta tudjuk. Pontosabban azt, hogy „sírni csak a győztesnek szabad”. De Helsinki olimpiai bajnok úszója, egykori világcsúcstartó sem egy medenceszéli flashinterjúban mondta ezt (mellesleg akkoriban ez még nem volt divat), hanem életrajzi kötete címének adta.

Ezektől a pályaszéli gyorsinterjúktól senki sem várja el, hogy az élet nagy kérdéseit feszegessék, pedig a riporterekben mindig is ott bujkál a vágy: valahogy fülön csípni a csodát. Erre szolgálnak a „mit éreztél, mire gondoltál” típusú kérdések. És ez az, amit nem tudunk meg, mert szavakba nemigen önthető.

A pillanatot nem lehet mint egy lepkét, gombostűre tűzni és kitenni a vitrinbe. De legalább kicsúszik olykor egy-egy gyöngyszem. Mint a riói olimpián Kenderesi Tamásnak a bronzérmes úszása után a medence szélén: „Fantasztikus, nagyon meglepődtem, hogy sikerült egy érmet szereznem, ennek nagyon örülök… Az utolsó öt méter az már eléggé csípett, gondolkoztam, mint kéne csinálni, hát a szívem vitt be, azt hiszem… Hát ezért elfáradtam, rám férne egy-két sajtburesz.” Szóval sajtburesz. Az interjú a mai napig népszerű, az egyik videómegosztón 132 ezren látták, a televízión keresztül élőben (majd kívánságra többször ismétlésben) pedig ki tudja, akár többmilliónyian is. Olyan szerethető, olyan őszinte volt.

Miként az volt anno Böde Dániel megszólalása is a magyar labdarúgó-válogatott norvégok elleni 2–1-es hazai győzelme után. A 2015-ös siker az Eb-re való kijutást jelentette, s ebben nagy szerepe volt a csereként pályára küldött csatárnak, aki újságírók gyűrűjében a lefújás után percekkel beszélt a lelátón látott apukájáról, a győzelem értékéről, a taktikáról, arról, hogy mi volt a kapitány instrukciója, amikor a pályára küldte („Elöl tartsam meg a labdát, hogy tudjanak fújni hátul a védők… lényegében ez… különböző variációkban.”), majd amikor rákérdeztek, hogy mi volt az a kis birkózás a norvég sráccal, amiért sárga lapot kapott, azt felelte: „Előfordul sajnos az ilyen… Szokták mondani, hogy pofára esett, mint a zsíros kenyér, de utólag nincs jelentősége.”

Nincs is. Nyertünk. Továbbjutottunk. És ott volt nekünk ez a csibészes mosolyú, vagány zsíroskenyér-dolog. Csaknem ötszázezren kattintottak rá.

Nem lesz talán ilyen felkapott az a medence széli interjú, amelyet Késely Ajna adott a minap a belgrádi úszó Európa-bajnokságon, második aranyérmes úszása, a 400 méter gyors után, de nekem nagyon tetszett. Mert sokat elárult Ajnáról. A 22 éves lányról, aki junior-világ- és Európa-bajnok volt 2016 és 2018 között, de már tizennégy évesen, a 2015-ös esztendőben is tündökölt Tbilisziben az európai ifjúsági olimpiai fesztiválon, hogy azt követően a felnőtté válás küszöbén – a temérdek edzésmunka ellenére is – elmaradjanak az átütő sikerek. A Covid miatt esztendei késéssel rendezett tokiói olimpia már-már pályát kerékbetörő kudarcnak számított, és Ajna nagyon mély gödörbe került. Edzőt váltott, majd még egyszer, s Kovács Ottó irányításával 2023-tól kezdődően lassan, de biztosan végre helyre zökkentek a dolgok, és az eredmények is jönni kezdtek.

Így lett a párizsi olimpia előtti kontinensviadalon végre felnőtt aranyérmes. Rögtön duplán. Először 800 méteren, aztán 400-on. Utóbbit követően adott csaknem háromperces gyorsinterjút (mondhatnám, mélyinterjút) az M4 Sport riporterének. „Nem hittem volna… Az volt bennem az utolsó ötven méteren, hogy mindig én voltam a negyedik, a második, és most mindent beleadok, amit csak tudok. Nekem ez igazából sokkal nagyobb harc volt, mint egy nyolcszáz méter, inkább saját magammal küzdöttem. De az, hogy a végén nekem kedvezett a szerencse, ez annyira (ezt nem tudtuk meg, de értjük – a szerző)… Nagyon hálás vagyok azoknak, akik ennyire hittek bennem, és nagy kő esett le a szívemről, hogy lassan visszatérek, és újra itt vagyok…” Majd kérdés nélkül azzal folytatta, hogy itt szeretné felhozni Mihályvári Vikit, hogy ne adja fel. (Mihályvári-Farkas Viktóriának ugyanis nem sikerült kihasználnia az utolsó kvalifikációs lehetőséget, és megúszni 1500 méter gyorson a párizsi olimpiai szintidőt.) „Holnap újra felkel a nap, és újra menni kell és újra küzdeni… Nekem is volt olyan időszakom, amikor azt mondtam, hogy vége, ennyi, de úgy vagyok vele, hogy minden elvárás nélkül csak ússzunk, mert ezt szeretjük, és zárjuk ki a külvilágot! A médiát, az embereket, a mindent, hogy ki, hogy mond rólunk bármit is, mert ilyenkor az számít, hogy kik voltak velünk, mit tettek értünk, és mi mit tudtunk véghez vinni az elmúlt időszakban.”

Hoppá! Késely Ajna a nagy visszatérés pillanatában azzal (is) foglalkozik, hogy egy társnőjét vigasztalja, tanácsot adjon neki. Ez nagy erény. Miként az is, hogy fontosnak tartotta még megemlíteni a fenti mondat folyományát. Ehhez persze kapóra jött a „Te hiszel magadban?” kérdés. „Igen, most már úgy vagyok vele, tudom, hogy hol rontom el, és nem is inkább az edzés- vagy a fizikai munkában, hanem itt, bent (s a homlokára mutat – a szerző). Az elmúlt időszakban Kovalik Orsolyával, a pszichológusommal végig azon voltunk, hogy azt a két egyéniséget, a magánemberit és a sportolói énemet együtt összerakva ússzak. Igazából az a lényeg, hogy nem csak sportolóként vagyunk jelen, hanem egyénként is, a magán­életünket is visszük a vízbe, és ez hajtson minket.”

Az utolsó szavak után már csak annyi szusz maradt Ajnában, hogy egy „Huh!”-ot kísérő köszönettel lezárja az interjút.

Na, ez a nyilatkozat alaposan felrázott, és tulajdonképpen azóta sem tudtam napirendre térni fölötte. Annyira komoly és sokatmondó volt. És nem azért, mert megtudtuk, hogy van pszichológus Ajna mellett. Korábban is volt. Másokkal is megtörtént már az öröm perceiben, egyfajta hálafutamként, hogy köszönetet mondjanak a lélekbúvároknak – gondoljunk csak a háromszoros olimpiai bajnok kardvívó Szilágyi Áronra, vagy a világbajnok, ötkarikás ezüstérmes párbajtőröző Siklósi Gergelyre. De most Ajna maga viselkedett úgy, hogy életre keltek benne a pszichológus útmutatásai. Felhasználta, amit tanult. A vízben és a parton is. Egyáltalán nem lennék meglepődve, ha a kommunikációs egyetemi szak elvégzését követően a pszichológia vagy a coacholás felé fordulna, ez lehetne az ő életpályája. Érzéke mindenesetre van hozzá. Ráadásul az ő szájából hiteles is lenne a mentorálás: nagyon fiatalon lett a medence csillaga, s aztán át kellett verekednie magát néhány hosszú, az ő szintjén sikertelennek számító éremhiányos éven.

Minden sportolónak, de akár nehézségekkel küszködő embernek jó szívvel tudom ajánlani azt a néhány hónapja (jóval az Eb-siker előtt) készült beszélgetést, amelyet a Tribün című, több csatornán is elérhető népszerű podcastműsorban Réthelyi Balázzsal folytatott Késely Ajna. Többek közt megtudható belőle, hogy „nincs rossz döntés, mindenből tudunk tanulni”, valamint, hogy „csodálatos dolog az őszinte kommunikáció”.

És itt a megfejtés arra is, miért vált annyira szerethetővé a sajtbureszes mondat, vagy a „pofára esett, mint a zsíros kenyér”.

Mert aki mondta, mert eredeti és őszinte lenni!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!