Úszás: a kicsi mókusból mindenki példaképe lett – Gyenge Valéria 90 éves

Úszó olimpiai bajnokok egymás között 2023 januárjában: Darnyi Tamás, Risztov Éva, Gyenge Valéria, Gyurta Dániel, Wladár Sándor (Fotó: MSÚSZ/Derencsényi István)

A magyar küldöttség 13. aranyérmét nyerte meg Gyenge Valéria a helsinki olimpián (1952) a 400 méteres gyors­úszásban úgy, hogy itthon egyéniben még nem szerzett felnőtt országos bajnoki címet. Őt is meglepte az első hely, noha tudta, ha az utolsó száz méterre marad a döntés, akkor nem veszíthet, de tisztában volt azzal, mindenki a többi magyartól, a nála napra pontosan hat évvel idősebb Székely Évától és Novák Évától várja az ötkarikás sikert, nem egy tinédzsertől. Bár amikor edzőjét, Sárosi Imrét az Egyesült Államok úszószakemberei arról faggatták, ki nyeri a számot, nem az amerikai és japán ellenfélre tippelt, hanem Valira, sőt, 5:12 perc körüli időt jósolt. Manapság már történelem: Gyenge Valéria 5:12.1 perccel győzött...

A magyar úszósport elképzelhetetlenül erős volt az ötvenes években: Helsinkiben Gyenge Valéria előtt Szőke Kató (100 m gyors), Székely Éva (200 m mell) és a Novák Ilona, Temes Judit, Novák Éva, Szőke Kató (Littomeritzky Mária) összetételű 4x100-as gyorsváltó is a dobogó tetejére állhatott. Az 1954-es torinói Eb-n összesen 9 (!) elsőséget szereztünk, a női szakág hármat.

Helsinkiben a Mesti mindössze 19 éves tanítványa az események sodrásában csak akkor fogta fel sikere jelentőségét, amikor a mama táviratát olvasta: „Csillagom, kicsi mókusom, a legboldogabb anya én vagyok az egész világon, apuval és öcséddel együtt sokszor csókolunk.” Aztán már napokkal később, a hazatérése után boldog bajnokként lépkedett tízezrek sorfala között a Lenin körúton.

A melbourne-i játékokon – ahová címvédőként és világranglista-másodikként utazott – a 400 méteres szám döntője után (nyolcadik lett) egy időmérő szólt neki, telefon várja a sajtóközpontban. Vőlegénye, Garai János édesanyja azt mondta: „Vali, anyád meggondolta magát, menj Jancsi után!” Gyenge Valéria – akit az egész világ csak Valiként ismer – noha Melbourne előtt fel se vetődött benne, hogy nem jön vissza Magyarországra – nem tért haza, Torontóba repült szerelméhez, ahol 1956. december 28-án összeházasodtak.

Vali és János – akinek édesapja, az 1928-as olimpián kardcsapatban olimpiai bajnok Garay János a holokauszt áldozata lett – az uszodából ismerték egymást, a fiú pillangózó volt, de nem került be a melbourne-i csapatba. Az ötkarikás bajnok két levelet kapott tőle, a csehszlovákiai Nymburkban az elsőt, amelyben arról számolt be, az élet új kerékvágásba került, noha a kirakatok be vannak törve, senki sem lop, a forradalom szent. A második levél, amit Vali már Melbourne-ben bontott fel, letargiáról árulkodott: a szovjetek bevonulása után János kilátástalannak ítélte az itthoni életet, Bécsen keresztül torontói rokonaihoz készült, kérte, menyasszonya kövesse. Az esemény sokkolta Valit, képtelen volt a versenyre koncentrálni. Ahogyan ő fogalmazott, 100 méteren csak vergődött a vízben, 400-on a lelkitusa következményeként messzire került attól, hogy megvédje címét. Ráadásul édesanyja telefonon arra kérte, térjen haza; megígérte neki, ahogyan Jánosnak is, hogy Torontóba megy (erről szól az Ígéret című könyve). Ezek után kellett volna jól úsznia...

A játékok után Gyenge Valéria Kanada felé vette az irányt – miközben számos magyar sportoló a Sports Illustrated lap jóvoltából San Franciscóba repült – a Toronto Star címlapsztorit (front page story) kerekített a történetből, vállalva az utazás költségeit, olyannyira titokban tartva a sztorit, hogy munkatársa szegődött Vali kísérőjeként, János is csupán fél órával az érkezés előtt szerzett tudomást a repülő érkezéséről.

Huszonkét évig éltek együtt, kapcsolatukból két lány született, a tanárnő Judy úszóként kanadai bajnok lett, Soo ifi aranyéremig jutott. Valit lányai születéséig honvágy gyötörte, Judy 1960-as világra jötte után mondta ki, „gyökeret eresztettem itt is”. Ez persze nem jelentette azt, hogy honi gyökerei elsorvadtak volna. Noha Judy még pólyás volt, az 1960-as római olimpiára is elutazott, hogy szorítson a mieinknek. Rendszeresen haza­látogat az amnesztia, 1963 óta – s nem csupán magyar földre lép, minden pá­tosz nélkül állítható: tevékeny részese a honi olimpiai mozgalom továbbélésének. Nemcsak baráti látogatásra érkezik, a rangosabb MOB-rendezvények aktív résztvevője. Legutóbb idén januárban a MSÚSZ Év Sportolója Gála díszvendége volt az Operaházban, de többek között eleget tett a Csanádi Árpád Olimpiai Baráti Kör meghívásának is.

Amikor Torontóban felhívtuk, rögtön arról érdeklődött, mi újság itthon? A kardozó Szilágyi Áron friss budapesti világkupa-győzelmével kezdtem, mire így reagált: „Fantasztikus sportoló, háromszoros olimpiai bajnokként is motivált, de ami a legfontosabb, mindenkinek példakép.” Nincsen nap, hogy a CNN és BBC mellett ne nézné meg interneten a magyar híreket, ahogyan ő fogalmaz, politikával nem foglalkozik, kultúrával és sporttal annál inkább. Böngészi a Magyar Zene Háza programjait, figyelemmel kíséri a Lánchíd rekonstrukcióját. Korábban részt vett a torontói Magyar Ház programjain, ám amióta a kanadai magyarság fellegvára a metropolisz egyik peremkerületébe költözött, ritkábban veszi nyakába a várost. „Az itteni magyarok ápolják a hagyományokat, de valljuk be, sajnos egyre kevesebben vagyunk.”

Nyaranta Vali életének szerves része az úszás: Torontótól északra egy kisebb tóban reggel, délben és este alkalmanként 20-25 percre vízbe merészkedik. Igen, ez a legjobb kifejezés, mert a víz hőfoka júliusban sem melegszik 20 Celsius-fok fölé... Az olimpiai bajnokot ez sem zavarja – azért nem szeret uszodába járni, mert ugyan melegebb a víz, de klóros is – s az sem, hogy ugyan régebben átúszott a cirka 600 méterre fekvő túlpartra, nagyobbik lánya annak ellenére nem engedi, hogy látja, nem felejtett még el úszni...

A nála szinte obligát kérdésre – „mikor látjuk ismét itthon?” – tőle szokatlanul bizonytalan választ ad: „Az én koromban már nem készítek távlati terveket.” Ám amikor noszogatom, hogy mégse ezzel zárjuk a beszélgetést, derűvel a hangjában mondja: „Az egyik unokám jövőre lesz tizenöt éves. Megígértem neki, hogy elutazunk Budapestre.”