Mindenáron? – Csinta Samu publicisztikája

Ha egy 35 éves, négyszeres olimpiai ezüst- és kétszeres bronzérmes, kétszeres világ- és nagyon sokszoros Európa-bajnok, száztizenkét alkalommal magyar bajnok úszó azt mondja, hogy nem minden az olimpia, azzal aligha szállhat bárki is vitába. A korábbi érdemekre, illetve törlesztendő adósságokra való hivatkozás valamennyi érintettnek zsákutca lenne. Aki ugyanis megjárta a csúcsokat – vagy „csak” az olimpiai csúcsok közvetlen közelségét –, pontosan tudja, kizárólag milyen körülmények között érdemes újra nekivágni az útnak. Már aligha dolgozik benne az ötkarikás részvétel ellenállhatatlan vonzása, végigment néhányszor a hadak útján, és talán már a sors igazságtalansága fölötti dühöngésen is túl van, ha netán nem adatott meg neki az olimpiai dobogó legmagasabb fokának kiváltsága. Még az is előfordulhat, hogy a gondviselés ujját véli felfedezni a dolgok ilyetén alakulásában, állapot, amellyel az emberek többsége egyszer csak világnézetre való tekintet nélkül szembesül. Ilyenkor többnyire béke telepszik rá.

A számtalan szakmai és közéleti kitüntetéssel elismert Cseh László – mert hát természetesen róla van szó – a 2019-es kvangdzsui világbajnokságot követően ragadtatta magát a fenti, olimpiai részvétellel kapcsolatos kijelentésre, miután pályafutása kilencedik világbajnokságán – önmagában már ez is világcsúcs – egy egész ország Cseh Lacija egyetlen számban sem jutott a döntőbe. És bár jogos csalódottságát sikerült annyiban kordában tartania, hogy ne meneküljön el az első géppel megaláztatása helyszínéről, a következő hetek során tett nyilatkozatai egyre inkább arról a bölcs emberről árulkodtak, aki alaposan végiggondolta a helyzetét, és ha a végső leltár még nem is állt össze, az egyenlegkészítés mindenképpen előrehaladott stádiumban van.

Azon, hogy időközben változott az álláspontja, csak az kezdjen el feltétlenül fanyalogni, aki hasonló helyzetben hozott már elvágólagos végső döntést. Aki képes volt egyik napról a másikra rácsapni az ajtót egy rengeteg munkával és talán csaknem annyi elégtétellel is tűzdelt, cseppet sem átlagos életre. Jöjjenek a fiatalok, mondván, ahogy 2002-ben ő is berobbant a riesai rövid pályás Európa-bajnokságon a 400 méteres vegyes úszásban szerzett bronzérmével. Mint ahogy arról is vajmi kevés fogalmunk lehet, hogy milyen energiákat, motivációs tartalékokat sikerült időközben azonosítania magában, amelyek elhitették vele: érdemes még egyszer nekikezdeni. Ebbéli hitét a játékok egy évvel való elhalasztása sem volt képes megingatni, holott ő is azon sportolók közé tartozik, akikről elmondható, az idő nem nekik dolgozik. És mivel Kvangdzsut leszámítva pályafutásában nem nagyon találunk különösebb fejre állásokat, abban sincs okunk kételkedni, hogy döntése megalapozott. Mint ahogy az sem juthat az eszünkbe, hogy 2019 szeptemberében tett, az olimpia elengedésére utaló nyilatkozatát a további kudarcoktól való félelem diktálta volna, hiszen hasonló „reszketős” gondolatokat tápláló sportoló aligha ért volna el „csehlacis” eredménysort.

A hozzám hasonlóan a sportteljesítmény tiszteletében és bűvöletében élő, azonban azt csak középtávolról figyelő embernek persze fogalma sem lehet, milyen zárórát hirdetni egy karrier végén. Pontosabban megtalálni a pillanatot, amikor a sportoló úgy tud elköszönni addigi életétől és az azzal járó, esetenként megterhelő, de összességében inkább kellemesen melegítő ref­lektorfénytől, hogy minden szempontból jól legyen időzítve, minél kevesebb fájdalmat generáló. Hiányérzet nélküli, ugyanakkor hiányérzetet keltve.

Kérdés, hogy lehet-e segíteni a döntés meghozatalában? Például azzal, hogy a válogatásnál védettséget kap a korábbi érdemekre való hivatkozással, vagy amint a többiek, saját jogon vívhatja ki magának a szereplés jogát. Azaz az olimpiai kerettagságot, mert ha nem közelednének a tokiói buborékjátékok, most bizonyára egészen más gondolatok foglalkoztatnának bennünket minden idők egyik legeredményesebb magyar úszójával kapcsolatosan.

Miután még nem találták fel a megfelelő edzéstervet a méltó visszavonulásra való felkészülésre, a folyamat alakulását sokkal inkább a megérzések, a szerencse vagy balszerencse – a sérüléseket is idesorolva – befolyásolják, mintsem a tudatos, bölcs döntések. Néha persze egybeesnek a dolgok, mint például az amerikai futball egyik legmeghatározóbb irányítója, Peyton Manning esetében, aki tizennyolc NFL-ben eltöltött év és két Super Bowl-győzelem után fejezte be pályafutását. Élete talán legnehezebb idénye után, két és fél héttel negyvenedik születésnapja előtt, 2016. március 6-án jelentette be döntését. Ahogyan mondani szokás: a csúcson fejezte be. Egy hónappal korábban nyerte meg a Denver Broncosszal az ötvenedik Super Bowlt, és bár a Carolina Panthers elleni döntő elsősorban nem miatta marad emlékezetes, a győzelemmel sikerült megszereznie, amit már nagyon hiányolt: a második bajnoki címet. Bejelentésével ugyanakkor megspórolta magának a kellemetlen búcsút is, mivel a Broncos valószínűleg nem hosszabbította volna meg a szerződését. Oliver Kahn, a Bayern München 86-szoros válogatott kapusának pedig csak a világbajnoki arany hiányzott az éremkollekciójából, amikor 2008. május 17-én a Hertha ellen vívott bajnoki meccsen az Allianz Arena közönsége könnyes búcsút vehetett tőle.

A pillanatnyilag legmagasabbra taksált román sportoló, Simona Halep, a női tenisz-világranglista harmadik pozíciójából még természetesen bármilyen szintű torna kiemeltje, ugyanakkor egyre sűrűbben fordul elő vele, hogy sérülésre hivatkozva képtelen befejezni egy mérkőzést, vagy eleve feladja a folytatást. Mint legutóbb Miamiban, ahol a harmadik fordulóban a lett Anastasija Sevastova lett ily módon váratlanul erőnyerő. A román teniszező – aki a sikeres karrier érdekében anno mellkisebbítő műtétnek is alávetette magát – hát- és karfájdalmai egyre állandósulnak, ennek ellenére a romániai sportközvélemény a ritka éremesélyesek közé sorolja. De két Grand Slam-győzelme mellett maga Halep is hiányként éli meg, hogy nincs olimpiai érme, miközben szervezete egyre sűrűbben szólaltatja meg a vészcsengőt.

Cseh László nagy, legyőzhetetlennek bizonyuló ellenfele, Michael Phelps 2016. augusztus 12-én a 100 méter pillangó drámai fináléja után jelentette be visszavonulását. „Vége, befejeztem – mondta a huszonháromszoros olimpiai bajnok amerikai klasszis a Cseh Lászlóval és a dél-afrikai Chad le Clos-val hármas holtversenyben nyert riói ezüstérme után. – Amikor Chad megkérdezte a bemelegítőszobában, hogy mi lesz négy év múlva, mondtam neki, hogy nem lesz már újabb négy év, és kitartok a döntésem mellett.” Pályafutása huszonnégy évig tartott, miután 2012-t követően még egyszer nekifutott. „Nem akartam, hogy húsz év múlva azon kelljen gondolkodnom, hogy »mi lett volna, ha«. Úgy fejeztem be a karrieremet, ahogy szerettem volna, készen állok a visszavonulásra, és ez boldogsággal tölt el.”

Derékzsibbadásig hajlongva Cseh László pazar pályafutása előtt, engedtessék meg, hogy épp ezért féltsem őt az elkövetkező hónapoktól. Talán éppen a „mi lett volna, ha...” pressziójától, amely annyi döntés – jó és rossz egyaránt – hátterében ólálkodik. És miközben boldogan állítanám be az ébresztőt egy július végi hajnalon, hogy ott láthassam őt a vegyes úszás döntőjének rajtkövén, csendben alkudozom önmagammal: mindenáron kell az az olimpia?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!