Nem csak legenda – N. Pál József publicisztikája

Halála után, 2004 őszén hosszú dolgozatot írtam róla (a Kortárs 2005/3-as száma közölte), amit – hadd büszkélkedjek – az „év esszéi” kötetbe is beválogattak aztán. Az év októberében Hargitay Andrással beszélgettem a Lehel úti állatkórházban estétől hajnalig, s igen megtisztelő szavakat kaptam tőle később. Mintha személyében is jól ismerted volna, olyan ez az írás, mondta András, pedig Széchy Tamással nem találkoztam. Látni láttam a Komjádi uszodában (versenyekre járó voltam még) hol öt-, hol huszonöt méternyi távolságból, a sildes sapkájára emlékszem, meg ahogy kiintett a lelátóra valaki ismerősnek, de szót nem váltottunk soha.

Nem is bánom, hogy így történt, azt hiszem. Tán a már visszavonul(tatot)t edzővel beszélgethettem volna 2000 után, ám ez is elmaradt, igaz, nem próbálkoztam vele. Tudom, úszás nélkül nem bírt létezni, videokazettákat nézett-elemzett minduntalan – Istenem, ha ez a Michael Phelps az én kezembe kerül, így sóhajtozott –, olvasgatott vagy zenét hallgatott; a Bajazzókat, az érzéseiben megalázott, de játszani, kacagni kénytelen komédiás áriáját például újra meg újra, könnyezve általában. Aztán elment, 2004. szeptember 13-ának éjszakáján az íróasztalánál ülve, egyedül. Aligha az én kérdéseim hiányoztak volna neki!

Öntelt volt, ellentmondást nem tűrő zsarnok, aki félelmet gerjesztett maga körül, állítják sokan, mások a „megosztó” jelzőt használják reá szívesen, nem alaptalanul bizonyára. Hát igen: nagy fának az árnyéka is nagy, szoktuk mondani, ha a vitathatatlanul óriás (művészi, tudósi, sportolói, szóval bármilyen!) eredményt ilyen „nehezen elviselhető” vagy különc lélek tette elénk valamikor. Az idő, a múló idő nagy tanítómester persze ebben az esetben is. Mozart, Petőfi, Ady vagy József Attila is „kibírhatatlan”, a köröttük élőket rendre kényelmetlen helyzetbe sodró, izgága, békétlen ember volt az emlékek, dokumentumok szerint, ám ez – hiszen nem volt „dolgunk” velük – nem igazán fontos nekünk. A megdöbbentő mű és emlékezete viszont itt maradt, s csak ez számít – mert csak ehhez lehet „viszonyunk” – ma már.

Mi tagadás: a szöuli olimpia ('88) sikerét – négy aranyból hármat az ő két tanítványa hozott – követően megváltozni látszó Széchy nekem sem mindenben tetszett már – „messziről” persze. A hófehér szmoking, a csokornyakkendő, a tudálékos fogalmak, a foghegyről való értékítéletek, a grandiózus tervekkel való dobálózás, az első osztályú repülőjegy hangos igénye, Grósz Károly – az Állami Díjat tőle vette át – sajtóbeli dicsérgetése és így tovább. Ám az eredmények – Barcelonáig ('92) bőven, aztán szűkülő mederben ('91 nyara után nem lett több világcsúcsa!) – csorogva jöttek tovább, s bár a Zemplényi-történet az ő tekintélyét – s magabiztosságát! – is megtépte, élt a nimbusza még, az esendőségeket elfedve persze. Meg hát '90 után minden megváltozott, például a karrier szó jelentésével együtt.

Állítom: a rendszerváltozással érkező világ már nem Széchyé volt igazán, s ez az eredményeken is áttűnt hamarosan. Az utolsó nagy dobás a perthi vb ('91 január) lett, Darnyi két szuperszonikus világcsúcsával, a jó hónapja még ismeretlen Rózsa Norbert berobbanásával (első lett, szintén világrekorddal) s a zseninek tetsző Czene Attila feltűnésével. Barcelona halványabb lett egyértelműen. Darnyi önmagához képest „gyenge” időkkel nyert, Czene – bár kétszáz vegyesen bronzig ért – csak „kicsit robbant”, Rózsa meg – mondjon bárki bármit – Széchy jövendöléseihez és a várakozáshoz képest – a két ezüsttel is! – „leégett” bizony. Azt, hogy a Zemplényi-sztori végkifejletének „előszele” milyen szerepet játszott az öt olimpiai arany takarta repedésben, nem tudom, de hogy az „úszópápa” sosem lett már a „régi”, gyanítani merem.

Hiszem, az ő igazi tere az álságos és hazug, a sorból kimagaslókat visszavágni igyekvő kádári rend volt, azzal, ahogy „önmagát megvalósítva” minden téren (hazaszeretet, tiszta mérce, a sikerek legitimálta kiválóság elismertetése) ellene – erőszakosan, se tanítványt, se az úszótársadalom többi tagját, se önmagát nem kímélve – harcolhatott! E jelenség nemcsak az úszás históriájában, a sporttörténetben is páratlan alighanem. Jó nagyot mondok, de a Széchy-történet a maga sajátos terében „üdvtörténet” volt ugyanis, a szó Németh László-i értelmében akár. E „tervben” a tökélyt célzó szakmai felkészültség (a folytonos tanulás parancsa) és a morális feladattudat, a személyes ambíció és a közösség szolgálatának szintén morális igénye szétszálalhatatlanul összenőtt. Az ilyen ember – a „szabad világ” sztárkultuszának neveltjeivel ellentétben – fikarcnyit sem individualista, ha törekvéseit, követeléseit, „törtetését” látva mindenki annak hiszi, akkor sem az! „Esküt tettem az úszásra”, „egy életet kell adni”, „elhívás”, ilyen fordulatokat hajtogatott saját feladattudatára nézve, s neki a tét valóban a maga és közössége (az úszás és hazája) együttes, csak együtt létezhető üdve volt. Ezért nem mehetett el innen (!), akkor sem, ha igen sok pénzt ígérnek, s ha jól tud angolul (nem tudott!), mert vállalása értelmét (s önképét!) zúzza szét, ha megteszi. Ám a világ – a miénk is '90 után – meg nagyon másfelé igyekezett, oly célok felé, amelyeket ő nem is egészen értett már talán, s ahol – törvényszerűen – egyre kevésbé lett szükség reá.

Értjük-e Széchy Tamás lénye, szerepe „tőkesúlyát” ma is, nem tudom, de vannak kételyeim. Mert nemcsak az úszás természete, gyakorlata, körülményei lettek „mások” az utóbbi húsz-harminc évben, nagyon „más” lett a gondolkozásunk is. Korábbi tanítványai (a legfiatalabbak is battyognak már az ötven felé), vélem, értik még (Hargitayék nemzedéke biztosan), a mesterükre való emlékezéseik ezt tanúsítják nekem.

Ki volt e ma kilencven éve született ember? Az úszás történetének egyik legnagyobb alakja (edzője), még az újabban kötelezően elősorolandó számok szerint is valószínűleg. Nyolc olimpiai, tizenkét világ-, tizenhat Európa-bajnoki címnek volt „bábája”, csak a felnőttvilágversenyeken szerzett érmek száma hatvanhét, négy tanítványa tíz világrekordot ért el. Négy egymást követő generációt – Hargitayét, Wladárét, Darnyiét, Rózsáét – röpített a tetőre, első világversenyen nyert érme ('72) és az utolsó ('98) közt huszonhat év telt el. Van-e hozzá fogható ebben? – számolgasson utána, aki akar, ha annyira fontos ez neki.

Nekem más fontos. Nem az, hogy „külsősként” (pletyka, hogy úszni sem tudott; nem fulladt volna vízbe, legföljebb vigyázott: senki se lássa „tempózni”) jutott az élre, bár ebben is egyedi volt bizonyára. Az úszás históriájában neki járó hely foglalkoztat engem. Mert ahogy a futballban, úgy más sportágban sem a „trófeák” száma dönti el, ki a „jobb” edző, versenyző vitathatatlanul, ezt sikerparancsos világunk beszűkült tudatú, minden „statra” azonnal ugró – s ettől önmagát „tájékozottnak” gondoló – gyermeke hiszi így csupán. Hanem az, hogy amit sportága egészéhez – az élvonalhoz tartozóként! – hozzáadott, mennyire volt meghatározó, újító, s mennyire lett megkerülhetetlen a maga idején és azután. Lehet-e – esetünkben az úszásról – Széchy tetteit, s persze eredményeit átélve ugyanúgy gondolkozni tovább, mint gondolkoztunk azelőtt? Nos, így nézve a jó három évtizedre mondom, nála egyértelműen jelentősebb alak e műfajban aligha dolgozott. Amit állandóan tanulva a nagy történethez hozzáadott, a közös históriába (a magyarba meg különösen!) belenőtt, megkerülhetetlenül integráns rész immár, ha minden – az edzésmódszer, a körülmények, a versenystruktúra – nagyot változott azóta (minden sportág mindig változik), akkor is. Széchy Tamást e folyamatból „kiképzelni” nem lehet, míg például egyik-másik – akár világbajnok vagy többszörösen „trófeás” – futballistát (vagy edzőjét) nyugodtan ki lehet. Ezért nemcsak legenda, de halhatatlan is!

S még valami... A kisgyermek Hargitayt, Verrasztót úszni (!) ő tanította meg, aztán világbajnoki címekig, világcsúcsokig vitte velük, s páratlan volt szuggesztív hatása is. Az ő edzéstervét hiába adta volna el akárki akárkinek. Nélküle semmire sem mehettek vele!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!