Tokió 2020: Megengedem magamnak a sikert – Siklósi Gergely

– Egyáltalán nem így tervezte, sőt, tervezték ezt az olimpiai felkészülést... Ezúttal nem a pandémiára hivatkozva állítjuk ezt: a csapatkvalifikáció megszerzése nem sikerült. Miután túltette magát a kudarcon, rendesen bele tudott állni a munkába?
– Magányosan, egyedül dolgoztam végig az elmúlt heteket, mégis sok társ volt körülöttem. A srácok jó alapokat adtak, profik voltak, kitartottak mellettem, ám maximalista vagyok: jobb felkészülést terveztem, akartam.

– Vagyis?
– Nem szeretem, ha kikapok az edzéseken, de ezúttal megtörtént. Egyfelől persze ez nem baj, hiszen további motivációt adott, másfelől viszont szerettem volna, ha a lehető legjobb formába lendülök a felkészülésem utolsó hetére, hogy ezt „vigyem” magammal a tokiói pástra. Ám ez sem történt meg, úgyhogy a rajtig még van feladatom.

– Tehát kizárólag önmagával foglalkozik, azzal pedig nem, hogy ez egy olimpia lesz, ráadásul az életében az első?
– Nem gondolom, hogy az olimpia annyira más, mint a többi verseny, hiába mondják ezt sokan. Vagyok annyira magabiztos, hogy kezelni tudjam, ha így is van és lesz, nem élem ezt meg olyan nagy eseményként. Persze, a járvány „segít” ebben, hiszen nem lesz tömeg, nem lesznek tömve a lelátók, így aztán csendes teremben vívjuk ezt az olimpiát. Ez is hozzájárul, hogy ne csináljak nagy ügyet az olimpiából – azon meg túllendülök, más mit gondol erről a versenyről... Persze, nekem is a sport ünnepe, de én ezt másként fogalmazom meg magamnak: a lehető legjobb formában kell pástra lépni, és élvezni kell azt, amit csinálunk! Ez azt is jelenti, hogy bár szomorú lennék, ha már az első kanyarban kikapnék, elfogadnám.

– Azt mondta korábban, bármi előfordulhat Tokióban, az is, hogy hamar kiesik, de az is, hogy győz.
– Így is állok hozzá.

– Felszabadítja magát a teher alól?
– Pontosan. Mert mi lesz, ha veszítek? Semmi. És mi lesz, ha nyerek? Semmi. Ha olimpiai bajnok leszek, az nagyszerű, ám semmit sem változtat rajtam, Siklósi Gergelyen, az emberen. Legfeljebb dob egy kicsit az imidzsemen, de már világbajnok vagyok, annyi pluszt az olimpiai arany sem ad, azért nem, mert a vb-címem óta tudom, hogy képes vagyok győzni.

– De egy világbajnok csak úgy mehet neki az olimpiának, hogy nyerni akar!
– ...és én nyerni is szeretnék, viszont túlzott elvárásaim nincsenek, hiszen harminchat vívó indul férfi párbajtőrben, huszonöt meg is nyerheti az olimpiát. Nagy bennem a versenyszellem, hatalmas a motiváció, és az arany a célom, ám újra megkérdezem: mi lesz, ha nem sikerül?

– Mi pedig megtanultuk a leckét: semmi.
– Na, ugye!

– Szokott azon gondolkozni, hová ért fel az elmúlt három évben, hogy ott van a legjobbak között?
– Ez inkább emberi fejlődés. Amikor két éve Budapesten világbajnok lettem, az azért történhetett meg, mert addigra megengedtem magamnak, hogy megnyerjem a vébét. Ez azt jelenti, hogy felszabadítottam magam a teher alól, nem foglalkoztam azzal, mi a tét – csak jól éreztem magam a versenyeken. A világbajnoki döntőben az utolsó tusom előtt sem éreztem semmiféle feszültséget, aztán amikor beadtam azt a találatot, kinéztem a lelátókra.

– ...és konstatálta, hogy jé, örülnek az emberek?
– Valahogy így történt.

– Onnantól tudjuk igazán, ki is Siklósi Gergely. Már letett valamit az asztalra, ilyenkor pedig a szurkoló hajlamos...
– ...követelni?

– Mondjuk inkább azt, hogy elvárni. Ugyanakkor a páston szemben lévő is tudja már, kicsoda Siklósi Gergely.
– Azt érzem, hogy jobban figyelnek rám, és azt is, hogy a többiek esélyesnek tartanak, de még fiatal vagyok – ha megkérdeznék az idősebb, sikeres, még aktív vívókat, ki vagyok, azt felelnék: nyert egy világbajnokságot ez a srác, ám ennyi. Ez azt jelenti, hogy ugyan van esélyem bárki ellen, tartani azért nem tartanak tőlem. A helyemen kezelnek.

– Bár még nincs végleges sorsolás, azért nagyjából már látni az ágakat – melyik típusba tartozik: abba, amelyik elemzi a lehetséges ellenfeleket, vagy abba, amelyik majdhogynem tudomást sem vesz róla?
– Nem agyalok, nem gondolkozom állandóan ezen. Tudom, ki az a négy vívó, aki szembejöhet az első körben. Nekem fontos az első asszó, az adja meg az alaphangulatomat az egész versenyre. Fontos lesz, hogy nyerek-e vagy veszítek.

– Nyilván.
– Oké, ez valahol egyértelmű, de arra gondoltam, ha szoros asszóban nyerek az első körben, az nem ad kellő önbizalmat a továbbiakra. Ha nyögvenyelős meccsen győzök, rögtön fel is teszem a kérdést: vajon a következő asszó milyen lesz? Nekem nagyon-nagyon fontos az antré.

– Izgulós?
– Nem. Szerintem már tudja, miért nem.

– Hát persze, mert mi van, ha veszít? Semmi. De tegye a szívére a kezét: tényleg nem izgul sohasem?!
– Fiatalon ösztönösen volt bennem az érzés, hogy felesleges izgulni, később megtanultam, ha sokat dolgozom, annak meglesz az eredménye, és már tudom, hogy nemcsak a munka alapozza meg a sikert, ahhoz kell a megfelelő hozzáállás is: vajon megengeded magadnak a sikert, elfogadod, megérted, hogy nem azért nyersz, mert előrébb állsz a világranglistán, mint az ellenfeled? Azért, mert ranglista-egyesként vágok neki Tokiónak, nem biztos, hogy megverem a kétszázadikat – az asszó kimenetelét a pillanatnyi teljesítmény és a koncentráció határozza meg. Így lettem világbajnok két évvel ezelőtt. Tisztában vagyok a képességeimmel, tudom, hogyan tudom ezeket érvényesíteni, ahogy azt is, hogyan tudok maximálisan koncentrálni, és mindezeket tudatosítottam magamban. Nyilván izgul mindenki, én sem amolyan félbolondként megyek majd Tokióban a vívóterembe, mint aki nem tudja, hogy gyereknapon vagy olimpián van, vagyis lesz bennem is izgalom, csakhogy mindezt mindig gyorsan ki tudom kapcsolni.

– Annak a sportolónak, aki ennyire tudatosan teszi a dolgát, van egyáltalán babonája a versenyek előtt?
– Nincs. Semmi. Azok csak kapaszkodók. A fekete macskákat persze én sem feltétlenül szeretem, de hiába van kedvenc párbajtőröm, amelyikkel rendszerint felállok a pástra, ha mégsem azzal vívok, akkor sem történik semmi.

A Nemzeti Sportot a helyszínről tudósítja:Kovács Erika, Nedelykov Tamás, Szűcs András (szöveg), Mirkó István, Tumbász Hédi (fotó)