A kecske éhen maradt, a káposzta elfogyott

„Hogy kikapunk, az meg se forduljon a fejünkben” – szólt a csapatkapitány Biros Péter a többiekhez kedden a Montenegró elleni mérkőzés előtt a vízben. Az látszott, hogy pólósaink fejében ez nem fordult meg, mégis 11–10-es vereség lett a vége.
A szerbektől kapott zakó után sokkal jobban játszott válogatottunk, bár ez erősen relatív, mivel az eredmény ezt nem tükrözi. Elvem, hogy végső következtetéseket csupán a csapat utolsó mérkőzése után vonjunk le, legyen az a döntő vagy az utolsó csoportmeccs. A vereségektől persze nehéz függetleníteni, mert a vízilabdázóktól nem ehhez van szokva az ember. Dobtunk tíz gólt, amivel mérkőzést is lehet nyerni, csak hátul többet nyeltünk be – még akkor is, ha Kemény Dénes az egyébként jól védő Szécsi Zoltán helyére jókor küldte be Nagy Viktort. Más kérdés, hogy nem tudtunk építkezni a lehetőségekből, 6–8-nál éppen Nagy bravúrjai után lett volna lehetőség a felzárkózásra, továbbá döntő momentum volt, hogy 8–9-nél egy emberelőny is kimaradt. S ahogyan lenni szokott, ilyenkor a szerencse sem segített: 10–11-nél Varga Dénes pazar lefordulás után kihagyta a helyzetet.


„Hogy kikapunk, az meg se forduljon a fejünkben” – szólt a csapatkapitány Biros Péter a többiekhez kedden a Montenegró elleni mérkőzés előtt a vízben. Az látszott, hogy pólósaink fejében ez nem fordult meg, mégis 11–10-es vereség lett a vége.
A szerbektől kapott zakó után sokkal jobban játszott válogatottunk, bár ez erősen relatív, mivel az eredmény ezt nem tükrözi. Elvem, hogy végső következtetéseket csupán a csapat utolsó mérkőzése után vonjunk le, legyen az a döntő vagy az utolsó csoportmeccs. A vereségektől persze nehéz függetleníteni, mert a vízilabdázóktól nem ehhez van szokva az ember. Dobtunk tíz gólt, amivel mérkőzést is lehet nyerni, csak hátul többet nyeltünk be – még akkor is, ha Kemény Dénes az egyébként jól védő Szécsi Zoltán helyére jókor küldte be Nagy Viktort. Más kérdés, hogy nem tudtunk építkezni a lehetőségekből, 6–8-nál éppen Nagy bravúrjai után lett volna lehetőség a felzárkózásra, továbbá döntő momentum volt, hogy 8–9-nél egy emberelőny is kimaradt. S ahogyan lenni szokott, ilyenkor a szerencse sem segített: 10–11-nél Varga Dénes pazar lefordulás után kihagyta a helyzetet.

Nekem az olyan extrák hiányoznak a magyaroktól, mint az ilyen megmozdulások. A vagány, eredeti, a magyar póló hagyományait idéző villanásokból kellene több. Nyilván ezt nem innen, a karosszékből kell megüzenni olimpiai bajnokoknak, tudják ezt ők maguktól is, csak éppen a sematikussá silányodott játékban az ember hajlamos nem eltérni a kottától. Aztán az is benne van a pakliban, hogy a zseniális megoldás után a feladat könnyebbik része nem sikerül. Pedig nem ártana többször megpróbálni, mert az oké, hogy a fórokat be kell lőni, a hátrányokat meg ki kell védekezni, de éppen a magyaros megoldások vezethetnének eredményre. (A kardozó Szilágyi Áronra azt mondjuk, hogy gyors, persze az, de a legjobbak szintjén szinte mindenki közel egyformán gyors, kellett az a plusz, amit Áron belevitt a vívásába, nevezetesen néhány technikásan kivitelezett tus.)

Sydneyben (2000) a horvátoktól és a szerbektől is kikaptunk a csoportmérkőzéseken, a két zakó már Londonban is megvan. A lebonyolítás miatt a kieséses rendszerben a legrosszabb esetben a másik csoport első helyezettje vár ránk. Mert ugyan rázósnak ígérkezik az Egyesült Államok elleni találkozó – a pekingi döntő visszavágója –, de a negyedik helyre legrosszabb esetben is odaérünk. Ha így lesz, szerintem a másik hatos első helyezettje jobban szívja majd a fogát, mint mi. Kicsit hasonlítunk az olasz futballválogatottra: a nagy tornákon az azzurrik meccsről meccsre fejlődnek (mi még azért ne örüljünk, nem tartunk itt), a lehetőség adva van.

S van itt még valami. A látottak alapján nem állt össze a csapat. S ezt az érintettek ugyanúgy tudják, mint mi. Ezért nem csináltunk az első két mérkőzésből presztízsmeccset, mondván, megnézzük, mi van, aztán az egyenes kieséses rendszerre majd összeállunk. Van benne logika, de van kockázata is. Birossal kezdtem, vele zárom a bekezdést. A csapatkapitány a meccs után azt hajtogatta, néhányuk fejében rendet kell rakni. Gyűlölöm ezt a kifejezést, mert egyrészt vizuálisan magam elé képzelem ezt a borzalmat, másrészt – hogy így fogalmazzak – az érési folyamatban egy olimpiai bajnokokból álló válogatottnak két mérkőzés lejátszása után már túl kellene lennie ezen a fázison.

Hosszú Katinka esetében a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt mondást úgy lehetne módosítani, hogy a kecske éhen maradt, viszont a káposzta elfogyott. A 400 méteres vegyes úszásban elért negyedik helye után azt mondta, ha a dolgok jó oldalát nézi, elégedett a pillangózásával, s ezért optimista a 200 m-es pillangó előtt. Igen ám, de úgy jött ki, hogy a 200 vegyes futamai már hétfőn lementek, Katinkának kedd este előbb a 200 pillangó középdöntőjében kellett rajtkőre állnia, majd szűk háromnegyed óra múlva a rövidebb vegyes szám fináléjában. Felvetődött, hogy Katinka kihagyja az egyiket, de edzőjével, Dave Salóval közösen úgy döntöttek, erről szó sem lehet. Laikusként felvetődött az emberben, hogy a két szám mezőnyét tekintve Katinkának pillangón vagy vegyesen volt-e több esélye, sőt, ha egyiket kihagyja, a másikban előrébb végezhet-e, de versenyzőnk nem mérlegelt, mindkettőt vállalta. Pillangón nem akarta kiúszni magát, csak beúszni a döntőbe.
Ezek után pillangón éppen hogy lemaradt a fináléról, vegyesen nyolcadik lett. Másodpercekkel lemaradva a hetediktől.

Lehet, hogy a kevesebb több lett volna. Nagyon derék, hogy Katinka indulni akart mindkét számban, de azért valakinek fel kellett volna mérni a valós helyzetet. S nem feltétlenül edzőjének, Dave Salónak, hanem a csapat vezetőségének. Ők szakemberek, tudniuk kellene, hogyan lehet összehangolni egy versenyző programját. Lehetséges, hogy korábban ebből nem volt probléma, de nem véletlen, hogy a kajak-kenuban az ötkarikás játékokon bizonyos számokban meg van tiltva a duplázás.

Az olimpia nem csak attól más, hogy négyévente rendezik.