Az isteni Diego

Ötven évvel ezelőtt született Maradona, az argentinok isteni Diegója.Ötven évvel ezelőtt született Maradona, az argentinok isteni Diegója.

Van ebben a jelzőben túlzás, de akkor már érthetőbb az imádat, ha tudjuk, rajongói 2003-ban, a bálvány 43. születésnapján Rosarióban egyházat is alapítottak Maradona nevével. A mintegy kétszáz hívővel induló gyülekezetnek az internet segítségével már több tízezren tagjai.

Ha valaki nem látta volna játszani, az 2004-ben döbbenhetett rá, mit is jelent az argentinoknak Maradona. Én láttam, de az akkor történtek még inkább rádöbbentettek erre. Diego áprilisban szíve csücske, a Boca Juniors meccsének szünetében barátaival elhagyta a Bombonera Stadiont, de már nem ért haza, szívinfarktussal kórházba szállították. Míg élet és halál között lebegett, a klinika előtt százak virrasztottak, kezükben rózsafüzérrel, s Diego fiatalkori fényképével imádkoztak. Transzparenseiken 40 millió argentin vágyát fogalmazták meg: „Ne hagyj magunkra minket, mi lesz velünk nélküled?” „Diego nem halhat meg, mert Isten.” Maradona a legendás tangóénekes, Carlos Gardel, mi több, a minden argentinok anyjának tekintett Evita Perón – aki fényt vitt a szegényebb rétegek életébe – népszerűségét is felülmúlja.

Mindezt azért írtam le, mert aki látta játszani Maradonát, annak nem meglepetés az eposzi jelző – még ha túlzó is. Régen példakép és bálvány volt, a rengeteg kábítószer elfogyasztása után példaképnek nem mondanám, de bálványnak megmaradt. Argentínában a népet nem érdekli, hogy időnként a fehér porhoz nyúl(t) vagy éppen doppingolt. Az idő múlását az ezredfordulóig diktatúrában és gazdasági válságok periodicitásában megélő argentinok ragaszkodnak Maradonához. Aranykölyök, ahogyan ma is gyakorta hívják a már futballistaként is kissé duci, azóta időnként még kövérebb egykori zsenit. Az utca emberének ő az isten. Azt hozta el az embereknek, amire vágytak, de saját maguk nem tudtak megteremteni: a sikert.

Nem mellékesen akkor nemesült istenivé, amikor a futballpályán legjobbak még hősökké váltak, nem sztárokká – noha már Maradona sem aprópénzért került a Barcelonába, illetve a Napoliba (3 millió, ill. 5 millió font). Az ő idejében a futballt még nem a szórakoztató-ipar részeként aposztrofálták, nem léteztek sztárok. Aki akkoriban sokat tett országa válogatottjáért, vagy egy város klubjáért, az „csak” hőssé nemesült. Egy sztárnak sok mindent, így a kábítószerezést is hajlamosak vagyunk elnézni. Diego annyiban még „megelőzte” korát, hogy hőshöz egyáltalán nem méltó cselekedetéért is össznépi bűnbocsánatot nyert. Az angoloknak kézzel ütött góljában sem a sportszerűtlenséget, hanem a mindenki eszén túljáró zsiványt látjuk. Henryt az írek elleni a vb-pótselejtezőn a francia gólt megelőző szituációban elkövetett kezezéséért kritizáltuk – ezzel szemben Maradona gólt ütő keze nem más, mint Isten keze...

Ő az argentinok Puskása, már abban a tekintetben is, hogy a közvélemény mindkettőjük esetében kikövetelte, hogy szövetségi kapitányok legyenek. Ahogyan Puskás Öcsi segített az embereken, ha hozzáfordultak, Maradona sem fukar természet. Hogy oda-odamondogat? És akkor mi van? Egy „istennek” bármiről és bárkiről lehet véleménye. Hogy nem mindig szalonképes? Ha emlékezetem nem csal, Puskás sem volt mindig az. Puskást nem láthattam, de lénye legendaként él tovább, s kicsit Diegóban látom apám generációjának bálványát.

A földkerekség sok klasszis futballistát hordott a hátán. De hogy bármelyikük személyisége is olyan hőfokú érzelmeket váltson ki honfitársaiból, mint Maradona, olyan nincs még egy. Amikor blőd módon különböző korok kitűnőségeit hasonlítjuk egymáshoz, nincsen általános mérce. A maiakat a régiekkel összevetve napjaink sztárjai gyakran azzal kapnak elsőbbséget, hogy „akkor” kocka alakú volt a labda. S noha a labda „akkor” sem volt kocka alakú, mindig a kortárs klasszisok kerülnek ki győztesen, mondván gyorsabb a játék. Mindig a maiakat helyezzük vissza a régi, lassúbb játék közegébe, azzal ritkábban állunk elő, mi van akkor, ha Maradona vagy éppen Puskás kortársunk? Diegónak még azt is megbocsátjuk, hogy a Messivel felálló argentin válogatottal kudarcot vallott a vb-én. Attól isteni, hogy olyan emberi.

Pelé kontra Maradona

A FIFA is besétált a zsákutcába, amikor megszavazta az elmúlt évszázad legjobbját. A közönségszavazás alapján ugyanis az életmódja miatt példaképnek egyáltalán nem állítható Maradona kapta a legtöbb voksot. A nemzetközi szövetség is tisztában volt ezzel, ezért saját hatáskörben Pelének ítélte a díjat. Maradona ekkor azzal vágott vissza, hogy ő az igazi győztes, mert az a közönség őt tartja a legjobbnak, s mint ilyen, ez a legfontosabb. (Mint a hatvanas években a magyarországi táncdalfesztiválok idején: a zsűri és a közönség véleménye ritkán egyezett meg...)

A két zseni azóta acsarkodik egymásra, Pelé és Maradona nem cseresznyézik egy tálból, objektív összehasonlítási alap pedig nem lévén minden latolgatás igaz – és az ellenkezője is. Egyetlen mérce persze lehetne, Pelé háromszoros világbajnok, Maradona csupán egyszer nyert aranyat. Az ellentábor szerint a brazil mögött mindannyiszor csapat is volt, Diego szinte egymaga nyerte meg Argentínának a vb-címet. Nos, csapatsportokban ilyen azért nem létezik. Ami Pelét illeti: 1958-ban még újonc volt, 1962-ben a csehszlovákok elleni csoportmeccsen megsérült, helyettese, Amarildo kiválóan pótolta, míg 1970-ben vezéregyéniség volt. Egy olyan együttesé – többek között Tostao, Gerson, Clodoaldo, Carlos Alberto, Rivellino, Jairzinho is játszott –, amely talán nélküle is nyert volna. Most tegyünk igazságot...