Hondurasi csapás

Úgy látszik, a magyar futballban minden korszaknak megvan atragédiája. Amikor a párizsi olimpián a magyar válogatott a legjobbösszeállításban 3:0-ra kikapott Egyiptomtól, szégyenükben majdnemvilággá mentek a játékosok – Kiss Gyula szövetségi kapitánynak menniekellett, ha nem is világgá, a válogatottól mindenképpen. A fiatalabbaktalán nem tudják, de az a találkozó egyiptomi csapásként vonult be amagyar futballtörténelembe.

Az 1954-es vb-döntő elvesztéseis sokkolta az országot, de vereség a vb-fináléban – bármennyire isfájó – benne van a pakliban. Az 1969-es marseille-i, a csehszlovákoktólelszenvedett 4:1-es vereséget követően a csapat akkori meghatározójátékosa, Mészöly Kálmán önkritikát gyakorolva ezt mondta: „A mi időnklejárt."

Azóta mondjuk legalább hússzor lehetett volna újalapokra helyezni a magyar futballt, de a tények azt mutatják, hogyegyszer sem sikerült. Már azok is középkorúak, akik a szovjetektőlMexikóban bekapott hat gólt gyerekként látták. Sokkoló vereség volt, amagyar futball harmadik Mohácsa – ha nagyon patetikusan akarokfogalmazni, de gyanítom, lesz még több is, mert ifiszinten mármegkaptuk a nagy pofont: az eleddig a Salvador–Hondurasfutballháborúról elhíresült két ország egyikének csapata az egyiptomivb-n megalázta ezt a szépreményű társaságot.

Szintekísérteties a hasonlóság a mexikói kudarc és a hondurasi csapás között:Európa egyik elitcsapataként vágtunk a tornának, akkor csoportelsőkéntutaztunk a vb-re, 1985-ben Mezey Györgyöt a kontinens legjobbszövetségi kapitányának választották, Egyiptomba pedig U19-es szintenelért Eb-bronzérmesként utaztunk. A mexikói vb előtt volt játékos, akiodáig ment, hogy a döntőbe várta a csapatot, a jelenlegi együtteslabdarúgóiból is sugárzott az optimizmus.

Mondják, ebben akorban még hullámzik a teljesítmény, a borúra derű is jöhet, deegyelőre a 0–3 ténye éget. Bizonyos Martínez csinált belőlünk hülyét,nevezett labdarúgóról nem cikkezett a magyar média. Már-már elhittük,hogy az ilyen-olyan nagycsapatoknál készülő tehetségeink leendővilágklasszisok, holott most az is megkérdőjeleződik, hogy egyáltalánfutballisták-e. Magam sem tudom eldönteni, melyik a valós értékelés, debízom a külföldi játékosmegfigyelőkben, hátha mégis az előbbi.

Akkor mégis mi lehet a baj?

Alehetséges válaszok közül az élre kívánkozik felnőttkorba cseperedőjátékosaink önértékelése, de rendben: van, amikor a vágyak és arealitás közti árok szélesebb, mint amekkorának látszik – meg egyfiatalnak mikor legyen önbizalma, ha nem két (U17, U19) részsiker után?

Hanemaz ifjúság szétveréséért mindig a felnőttek a felelősek. A magyarfutball vezetői példátlan módon egy sikeres generáció élén váltogattáka szakvezetőket, mígnem Kisteleki István MLSZ elnök belátta – későn –,hogy Wilco van Buuren nem a legalkalmasabb posztja betöltésére, vagy haigen, akkor Hollandiában, de az más kávéház. Vajon mit tudott tenniennyire rövid idő alatt a helyére beugró Egervári Sándor? Abemutatkozáson kívül gyakorlatilag semmit. S ide kívánkozik még egykorántsem mellékes észrevétel: ezek a srácok rajongtak a tavaly velükCsehországban Eb-bronzot kiharcoló Sisa Tiborért, de az öntörvényűszakember valahogyan nem illeszthető abba a képbe, amelyet a szövetségvezetői magukról és az utánpótlásképzésnek nevezett „tudományról"alkotnak.

Szerencsére még nincs vége a tornának. Reméljük,játékosaink átértékelik a helyzetet, és az egyébként jó pedagógus,Egervári rendbe rakja a lelkeket.