És a kedves papa? – Csinta Samu publicisztikája

Vicces történet indította el bennem az alább következő gondolatsort. Az aktuális női tenisz-világranglista 35. helyezettjével, Oszaka Naomival – előéletét tekintve a haiti származású japán hivatásos sportoló négyszeres Grand Slam-tornagyőztes, a történelem első japán GS-győztese és világranglista-vezetője – történt meg nemrég, hogy villanyszerelőt hívott a Los Angeles környéki pazar házába. A mesterember illő módon rácsodálkozott a lenyűgöző környezetben fekvő palotára, majd rákérdezett: és mivel foglalkoznak a kisasszony kedves szülei?

Na most, az vesse az első követ a gyanútlanul érdeklődő szakemberre, aki egy 24 évesnél is fiatalabbnak tetsző ifjú hölgy esetében „saját kezűségre” gyanakszik egy szuperkégli láttán. Még abban az esetben is, ha a mesés gazdagságban élő illetőt amúgy több világcég reklámarcaként lehet látni, mert hát egy élénken foglalkoztatott villanyszerelőnek aligha van ideje tévéhirdetéseket nézni. Az időigényes teniszmeccsek meg szóba sem jönnek. A tényszerűség kedvéért azért rögzítsük, hogy a Forbes magazin legutóbb 57.3 millió dolláros vagyonnal rangsorolta Naomit, amiből csak 20.93 millió dollár származik adogatásfogadásból vagy röptézésből, a többi a reklámiparnak és a szponzoroknak köszönhető. Mindezek ismeretében nyilván érthetetlen és megmosolyogtató a szülők foglalkozása iránti érdeklődés, de legalább annyira jópofa Oszaka Twitteren tett megjegyzése is: „Eszembe sem jutott, hogy fiatal lennék, míg a villanyszerelő fel nem tette azt a bizonyos kérdést.” A mindig is bizonyos fokú lelki törékenységgel küzdő teniszezőnő valószínűleg eddig kisebb vagyonokat költött önbizalom-növelő tréningekre, most meg tessék, itt az ingyenes terápia. Hacsak a szakember nem írta fel külön tételként a légkondicionáló berendezés karbantartása mellé.

Az eset nyomán bizonyára nemcsak Oszakának volt jó napja, engem is jókedvre derített e sztori, plusz eszembe juttatta azokat a sportolókat, akik saját gyengeségből vagy önhibájukon kívül képtelenek voltak profitálni a pályafutásuk dübörgése idején járó jóval átlagon felüli jövedelmükből. És persze azokat is, akik éltek a lehetőséggel, még a korábbi szabályozott rendszerek idején is. Igen, a gebines időkre gondolok, amelynek haszonélvezői között akadtak sportolók is.

A fiatalabbak kedvéért hadd fűzzek hozzá annyi lábjegyzetet az előbbi szakkifejezéshez, hogy a fogalom az ötvenhatos forradalom leverése után jelent meg, amikor a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány jónak látta a kiskereskedelem és a vendéglátás területén tevékenykedő állami üzletek – társadalmi feszültségoldó és ­gazdaságélénkítő szereppel is bőven felruházható – rövid távú bérbe adását. A havi vagy éves fix összegű bérletért a vállalkozók szabadkasszás rendszerben, külön elszámolás nélkül dolgozhattak. A német Gewinn (nyereség, haszon) szó nyomán gebinként „elköznyelvűsödött” gazdasági struktúrának köszönhetően az üzletek, vendéglátóhelyek bérlői az áru- és szolgáltatáskínálat javításával a korábbiaknál nagyságrendekkel nagyobb jövedelemhez juthattak. Az engedélyezés persze nem érkezési sorrendben történt: főleg az állampárt iránt elkötelezett személyeket jutalmazta, valamint számos kiemelkedő eredményt elért sportolót is, akiknek a hazához való hűségét ilyen módon is igyekeztek erősíteni.

Az Aranycsapat egyik sztárja, a kommunista hatalom által is előszeretettel „használt” Bozsik József Kígyó utcában álló kötöttáruüzlete nemcsak a nagy Cucu személye miatt vált fogalommá, hanem igényes árufelhozatala révén is. Az Aranycsapat több tagjának, de Albert Flóriántól Mészöly Kálmánon át a kalapácsvető Zsivótzky Gyuláig számos más híres sportolónak jutott például borozó. Közülük kettőbe, Hidegkuti Nándor és Polyák Imre egykori kocsmájába ma is be lehet térni. Az olimpiai és világbajnok kötöttfogású birkózó 1997-ben épp a Nemzeti Sportban beszélt a Dob utcai egység történetéről, az 1973-ban kiutalt üzletet érthetően Olimpiának nevezte el, cégérként pedig az olimpiai öt karikát használta. Hogy a szimbólumhasználat után akadtak-e jogdíjproblémái, arról nem szól a fáma – vélhetően nem, tekintve, hogy az Olimpia borozó ma is működik. Az Aranycsapat szürke eminenciása, Zakariás József pályafutása befejeztével az Egyetértéstől kapott gebinbe egy kocsmát a Király utcában, de korabeli tanúk szerint távol állt tőle átverni az elázott ügyfeleket, gyakran saját pénzén vitette őket haza. Nem meglepő, hogy rövid idő után kiszállt a veszteséges üzletből.

A korszak és a béketábor minden hamvas „báját” hordozó történetek persze miniatűrként sem mérhetők a mai élsportolók lehetőségeihez, az esetenként igazi gazdasági birodalmakká gazdagodó befektetésekhez, illetve vagyonok regénybe illő eltékozlásához. Az egyik legjobban fizető sportág, a Formula–1 kereseti listája igazi meglepetéssel is szolgál, hiszen ma is a 2000-es évek elején a világ legjobban fizetett sportolójának tartott Michael Schumachernek van a legnagyobb vagyona a pilóták között. Az Euro című üzleti magazin által 2005-ben a világ első dollármilliárdos sportolójának nevezett Schumachernek akkor több luxusháza, villája, autója volt, de magánrepülőgépet is vett magának, és az elsők között vásárolt nyaralót Dubaiban a mesterséges pálmaszigeten. A ma nettó 780 millió dollárra becsült vagyon természetesen nemcsak a remek kanyarvételek révén gyűlt össze, olyan „morzsák” is kellettek hozzá, mint például az egyik német pénzügyi társaság által folyósított nyolcmillió dollár, amelyért cserébe Schumacher a cég reklámját viselte a baseballsapkáján. Az 2013-as síbalesete után több életmentő agyműtéten is áteső, azóta a nyilvánosságtól gondosan védett sportoló korábban egy interjúban így beszélt arról, milyen hatással van rá a pénz: „Nem hiszem, hogy megváltoztatott a vagyon. Kétszer is meggondolom, mire adok ki egy-egy eurót. Ugyanúgy becsülöm, mint korábban azokat, akik kemény munkával keresik meg a pénzüket.”

A sportból élők leggazdagabbak listájának éllovasai közül már senki sem aktív versenyző, viszont sikeresen fialtatták kezdeti, sportból, sport által szerzett tőkéjüket. A korábbi kosaras Michael Jordan (1.7 milliárd dollár) vagy a teniszező Ion Tiriac (1.28 milliárd) közül az előbbit talán még a legelfoglaltabb kaliforniai villanyszerelő is felismerné, hiszen maga is csodálója lehetett középiskolás évei során. A top húszból amúgy öten „jöttek”az NBA-ből, illetve a golfból, ami híven tükrözi az Amerika-centrikus sportágak tőkeerejét, de három futballista – David Beckham, Cristiano Ronaldo és Lionel Messi – jelenléte is igyekszik helyrebillenteni a globális arányokat. Valamennyiük neve szerepelt már a különböző adóhatóságok „körözési” listáján, ami azért jelzi, hogy a vagyonok karbantartása nem kizárólag a pályán nyújtott teljesítményen múlik, erősen szükségeltetik hozzá némi kreatív könyvelés is.

A sportolói zárórát követően leginkább azok maradnak meg közülük a sportköztudatban, akik megfelelően mediatizált részt vállalnak különböző humanitárius akciókban, vagy sportcélú beruházásokban is kockára teszik a pénzüket. Akik ujjai közül meg emberi gyengeségek, tragédiák vagy különböző káros szenvedélyek mossák ki az összefutballozott (-teniszezett, -golfozott, -bokszolt) vagyont, nos, róluk legfeljebb sajnálkozva, talán elítélően beszélünk. Ha meg fel sem ismerjük őket, többnyire azt sem saját hibaként rójuk fel magunknak. Vigyáztak volna jobban magukra…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!