Bőröndök az ajtóban – Csinta Samu publicisztikája

Ha Magyarország, akkor Puskás. A történet számtalan alkalommal nyert már bizonyítást, nem érdemes fogást keresni rajta. Ha Románia, akkor a tornász Nadia Comaneci. Vagy a teniszező Ilie Nastase. Az előbbi a páratlan, történelmi léptékű sportteljesítmény, majd a kommunista Romániából való menekülése, az utóbbi a talán kevésbé történelmi, de mindenképpen kiemelkedő sportteljesítménye, és a Ceausescu Romániájával ápolt „partnerség” miatt. De megkockáztatom: az eszközökben nem válogató, a polgárpukkasztást ösztöni szinten művelő egyénisége révén is. Ami sokakat taszított, de jóval többek számára örökkévaló emlékké merevítették ki a 75. születésnapját ma ünneplő román legendát. A román hadsereg hajdani hosszú hajú tisztjét, akinek ma tábornoki nyugdíjat folyósítanak.

Aki karaktergyilkossági kísérletet vél felfedezni az előbbi mondatban, rossz megszokások rabja. A fura helyzet rögzítése ugyanis mindössze azt a célt szolgálja, hogy értelmezni próbáljuk a sokak számára megmagyarázhatatlan helyzetet, amire – megint csak rutinból táplálkozva – a többség könnyedén rásütötte: a hajdani hírhedt titkosszolgálatnak dolgozott párhuzamosan ez a bukaresti vagány. Ilyen lazasággal megkomponált figurát ugyanis nem lehet spontán módon szállítani, mögötte profi imázsépítő csapat véres izzadságának kellett húzódnia.

Pedig de. Hogy mikor ébredt rá különleges, sok esetben tenyérbe mászó svádája hasznosításának lehetőségére, nem tudni, magánshow-i többnyire a lényéből fakadtak, a kommunista hatalom pedig nem tett egyebet, mint felismerte, milyen hozadéka lehet annak, ha egy sztárnak született srác révén bizonyíthatja egy ordas rendszer emberarcát. Így aztán hagyták jönni-menni, győzni, korlátokat feszegetni, amit Nasty – a hullámzó színvonalú poénok és gegek tengere nyomán kapta a nemzetközi becenevet – azzal hálált meg, hogy sosem kritizálta a rendszert. Egyszerűen nem beszélt róla. A rendszer meg nem várt el tőle dicsőítő énekeket. Ennyi, és ez működött. Mint tudjuk az örök barátságok egyik nagy titka a pontos elszámolás.
Hivatalosan 1969-től számít profinak, 1985-ös visszavonulásáig több mint kétmillió dollárt keresett olyan húsz esztendő alatt, amikor még egészen más összegeket írtak a csekkekre, mint manapság. Az első meghívóját a Roland Garrosra azonban már 1966-ban megkapta, nem kisebb személyiségtől, mint René Lacoste-tól. A „muskétások” egyikét a hazaiak 4:1-es győzelmével záruló Franciaország–Románia Davis-kupa-meccsen bűvölte el az akkor húszesztendős fiatalember, és mindenáron azt akarta megtudni a romántól, hogy ki a mestere. És hitetlenkedve csóválta fejét azt követően is, hogy a kérdezősködést megunó Nastase azzal zárta le a témát, hogy „akkor anyámtól és apámtól tanultam meg teniszezni, így most jó?”
A Roland Garros közönsége 1968-ban találkozott vele először, miután Ion Tiriackal kettesben Brüsszelből busszal bumliztak Párizsba. Akkoriban ugyanis a francia főváros legfontosabb stratégiai pontjait a Sorbonne diákjai szállták meg, így a repteret is, ezért csak Brüsszelig repülhetett a világhódításra induló két román.

„Nem legénykedhettünk különösebben, napi két fél dollárt kaptunk a román államtól napidíj gyanánt, így is szükség volt Tiriac minden üzleti zsenijére, hogy idejében megérkezzünk Párizsba.”

Egy évvel később Nasty már öles léptekkel indult el a legendává válás útján, az első fordulóban ugyanis 2:1-es állásról, két 6:0-ra megnyert szett után volt képes elveszíteni a mérkőzést a brit Stanley Matthews ellen. Persze ez még a nagy durranás előtt történt, két év múlva, amikor a román teniszzseni még vesztes döntőt játszott Párizsban Jan Kodes ellen, Matthewsra már csak néhányan emlékeztek.

A következő esztendő az első csúcsot, a US Open-győzelmet hozta, de egy roppant fájdalmas pillanatot is. Románia ugyanis hazai pályán vívhatta harmadik Davis-kupa-döntőjét, az Egyesült Államoktól elszenvedett 3:2-es vereség pedig sorsfordító is lehetett volna. A meccs utáni, kényszeredett hangulatú állófogadást a következő tornára indulásra hivatkozva perceken belül otthagyó Nastasét ugyanis az előcsarnokban nem más állította meg, mint a pártvezér felesége, Elena Ceausescu. „Mi tagadás, egy pillanatra megfagyott bennem a vér, de más történt, mint amitől tartottam. Az »elvtársnő« azt mondta, nem szeretné, ha lekésném a gépet, menjek tovább, vigyem az ország dicsőségét. Az amerikaiaknak pedig így is megmutattuk, tette hozzá cinkosan” – emlékezett Nastase egy nemrég készült interjúban.

A legnagyobb pillanatokat hozó 1973-nak is van pikáns története. A Roland Garroson aratott győzelme után Nasty lett ugyanis az első, immár objektív mutatók alapján összeállított ATP-lista éllovasa, amit augusztus 23-án hoztak nyilvánosságra. A bukaresti reakció a csodálaté volt: hogy tudta ezt is elintézni? A dátum ugyanis a kommunista Románia nemzeti ünnepe volt, 1944-ben a románok azon a napon fordították a fegyvert egykori szövetségeseik ellen, a háborúból való sikeres kiugrást követően pedig a Vörös Hadsereggel együtt vonulva szerezték vissza Észak-Erdélyt.

Az elmúlt évtizedek nagy részét Párizsban élő Ilie Nastase a fényes éveket kitűnő memóriával felidézve, a jelenben azonban kissé eltévedve reprezentál napjaink Romániájában. A kivételes alkalmakra – legutóbb a Steaua-aréna avatásakor – tábornoki egyenruhát öltő volt sportolót a politika is igyekezett megnyerni magának, de a neve önmagában nem volt elegendő Bukarest főpolgármesteri tisztségének elnyeréséhez, és az egymandátumnyi szenátori időt is jótékonyan lepi be a felejtés pora. Amúgy meglehetősen nehezen viseli, hogy oda a hajdani kivételezettség, a rendőrök megállítják, ha túl gyorsan, netán ittasan vezet, időnként írások látnak napvilágot korábbi nőügyeiről, rasszista és szexista megnyilvánulásairól. Szobrot sem állítottak még neki, bár a folyamatot saját kezűleg is igyekezett felgyorsítani, de hiába rendelte meg saját emlékművét, nem kapott engedélyt a felállítására. Miközben azt tartja, hogy egy ország civilizációs szintjét az is jelzi, hány ilyen alkotással tiszteleg a nemzet nagyjai előtt.

Annak idején egyszer azt mondta Tiriacnak, ha majd elkezdenek jól keresni, házakat kell vásárolniuk az imádott Párizsban, ami neki mindig is a jólét, a csend, a biztonság szigete volt. Ha ma végigmegy a Roland Garros sétányain és folyosóin, mindenki hősként tiszteli, a régiekkel a hajdani hangnemben csipkelődik, és sosem mulasztja el elmesélni, hogy egyszer Sir Alex Ferguson, a Manchester United élő legendája megkérte az ő feleségét, ugyan szorítsa meg kezét és csipkedje meg a karját. Amikor az aktuális Nastasené némileg elképedve megkérdezte, hogy ugyan miért tenné, Sir Alex úgy felelt: érezzem, hogy még élek.
A nagy csapattárssal, a sportmenedzsmentben és üzleti életben óriássá nőtt Ion Tiriackal ápolt kapcsolatáról igencsak ellentmondásos hírek érkeznek. Minden „légköri” zavar ellenére azonban Nastase neki tulajdonítja az egyik legnagyobb hatású életleckét. Egy 1971-es madridi torna döntőjét ketten vívták, Tiriac arra kérte Davis-kupa-csapattársát, hagyjon neki is néhány játékot, ne alázza meg a nézők előtt. Miként történt, nem tudni, de Tiriac simán megverte Nastyt, az utolsó szettben 6:0-ra mosta le. „Utána az arcomat mutogattam neki, hogy nem erről volt szó, mire így válaszolt: jegyezd meg jól, sem apádnak, sem anyádnak nem adsz oda egyetlen játékot sem. Ha nagy játékos akarsz lenni.”

Dicsőséglistájáról Wimbledon hiányzik, de azt mondja, amúgy is Párizsban érzi igazán otthon magát. Mostanság Federerrel empatizál. „Pontosan tudom, mit érez. Nekem is nagyon nehezemre esett a visszavonulás, utána többször előfordult, hogy összecsomagoltam a bőröndjeimet, és indulásra készen az ajtóhoz állítottam őket. Csak a feleségem kérdésére döbbentem rá, hogy több torna már nem vár rám.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!