Fonákhősök – Csinta Samu publicisztikája

Talán az életkoromból fakadóan is, de egyre inkább foglalkoztat a méltó megöregedés kérdésköre. Hogyan sikerül, akinek sikerül? Mi a titok, amely úgy segít átsimulni egyik korból a másikba, hogy ne sérüljenek egy élet emlékei, alanynak és környezetének ne kelljen emberfeletti erőfeszítéseket tennie a hasznosság látszatának fenntartása érdekében? Közben pedig az ember lénye ne árassza a dohosság szagát, amely elől egyre többen menekülnek az utca túlsó oldalára. Szóval nehéz, akinek meg sikerül, a legmagasabb elismerésünkre és irigykedésünkre is érdemessé válik. Tanítani kellene, na.

Az idősödő sportolók, ha lehet, még hátrányosabb helyzetben vannak. Ők ugyanis délceg daliákként vonultak be generációk emlékezetébe, megsárgult fotókról üzenik nekünk a sport diadalát, amelyet legalább egyszer az életben szinte valamennyien megpróbálunk saját testünkre szabni, és ami mégis annyira kevés embernek adatik meg. Az egészség, a kikezdhetetlenség, az örök ifjúság harsog azokról a képekről és felvételekről, amelyek a mi, sportkedvelők életének részévé is váltak. Szinte személyes élményként idézünk fel egy-egy eseményt, holott leginkább a korabeli krónikákból emelhettük át őket, az újságíró szubjektivitásának sűrű szövésű szitáján átszűrve jutottak el hozzánk, mégis bibliai veretességű passzusokként sorakoznak emlékezetünk polcain. Aztán holnap szembejön velünk az utcán a hajdani gólkirály, s miközben sietve elkönyveljük, hogy szívbe markolóan sokat öregedett, amióta legutóbb láttuk, tudjuk: bármennyire is sietünk, ha századszor is ugyanazt a történetet, panaszsort leszünk is kénytelenek végighallgatni, tartozunk neki – és saját magunknak... – azzal a néhány percnyi figyeléssel.

A jelenséget továbbszálazni is érdemes. Mert ott vannak ők, akik a hajdani politikai kurzus kiszolgálóiként és haszonélvezőiként bizonyos korban súlyos jellemtorzulásokat okozó kivételezettséget élveztek. A külföldi utazások lehetősége, a soron kívüli autókiutalás vagy akár a tanulási lehetőség is külön, „titkosított" prémiumtételként szerepelt a fizetéslistán, amit akkor olyan sokan nem is kifogásoltak, hiszen mindenekelőtt rájuk volt büszke egy fizikai-szellemi értelemben egyaránt bezárt társadalom. Általuk táplálgatta maradék önbecsülését, reménykedett a szebb jövőben, a hétvégi sportoázis ígéretével veselkedett neki a mindennapok hétfőtől szombatig tartó sivatagainak. És megbocsátott nekik szinte mindent, már persze azok közül a csínytevések közül, amelyek valahogy mégiscsak átszivárogtak a rendszer információzsilipjein. Az árucsempészetben cinkostársként azonosult velük, a hajnalba nyúló éjszakák törvényi paragrafusokat feszegető következményeiben saját emberi gyengéit látta viszont, s ha valaki mégis kegyvesztett lett, annak csakis politikai okai lehettek. Ami, ugyebár, pláne hőstettnek számított.

Persze már akkoriban is akadtak, akik a törvényfelettiséget szakajtónyi olimpiai arany ellenében sem tekintették normális állapotnak. És természetesen igazuk volt, bár ilyen bonyolult ügyben legfeljebb a maga igazát tekintheti abszolútnak bárki is. A románok hetvenes évekbeli teniszikonja, Ilie Nastase esete azt tetszik igazolni, hogy a sztárok kivételezett státusza csak átalakulóban van, de megszűnőben semmiképp. Legalábbis a kollektív megítélésben. „Nasty" ugyan már többször is bizonyította, hogy képtelen levetkőzni a rosszfiú jelmezét, már csak azért, mert több alkalommal is kiderült, hogy szó sincs semmiféle jelmezről, azt saját bőreként viseli.

A sportérdemeiért ezredesi rangig jutó egykori teniszzseni viselt dolgai részletes listájának ismertetésére sem hely, sem szükség nincs, szorítkozzunk csak arra, hogy tavaly gyakorlatilag valamennyi fontos teniszszínhelyen tiltólistára került. A kommunista Románia egykori – a tornászok mellett – legsikeresebb „exportcikkétől" sosem álltak távol a meredek megfogalmazások, amelyekről jó ideje kiderültek, hogy nem a tudatos polgárpukkasztás eszközei, hanem egy faragatlan fickó ösztönös megnyilvánulásai. A tenisztársadalom előtt a tavalyi román–brit Fed-kupa-meccsen bemutatott produkciója haladta meg azt a nehezen felrajzolható tűréshatárt. Egy döntést kifogásolva szövetségi kapitányi minőségében kemény szóváltásba keveredett a székbíróval, aztán „hülye kurvának" nevezte a britek magyar származású játékosát, Konta Johannát és a brit kapitányt, Anne Keothavongot is.

A mindenkit kiborító megnyilvánulás nyomán egy csapásra felerősödött egy másik, a mérkőzés előtt tett, poénosnak szánt kijelentése is. „Majd meglátjuk, milyen lesz a gyermek bőre. Talán tejcsoki színű" – hangzott a viccesnek szánt reagálás az újságírói kíváncsiskodásra, hogy miként vélekedik Serena Williams nem sokkal korábban bejelentett várandósságáról. Mi tagadás, erős sorozatot produkált azokban a napokban az „oldplayboy", a meccseket felvezető ceremónián ugyanis azzal késztette pirulásra Anne Keothavongot, hogy többször is nyilvánosan igyekezett megtudakolni a laoszi származású hölgytől, hányas szobában is lakik.

Az ITF rövid úton Nastase ideiglenes felfüggesztéséről döntött, amelyre hivatkozva előbb a wimbledoni szervezők jelezték, hogy nemcsak a királyi páholyba nem hívják meg, hanem egyetlen mérkőzésre sem kap bebocsátást. A Roland Garroson sem kértek belőle, ami előrevetítette egy Flushing Meadowsból esedékes kiutasítás veszélyét is, ezt azonban „Nasty" megelőzte, jelezve, szeptemberben amúgy sem ér rá Amerikába utazni.

Néhány napja jóval kisebb útba bukott bele: hajnali órán ittas állapotban fülelték le a bukaresti rendőrök egy autó volánja mögött. Szerinte két sör után, az egyenruhások viszont kómaközeli állapotról beszéltek. Majdnem egykutya, mondhatnánk, hiszen igazából nem is ez verte ki a biztosítékot, hanem az, hogy a hetvenegy éves bohém semmiféle együttműködési hajlandóságot nem tanúsított a hatóságokkal. Fenyegetőzött, fontos emberek felhívását helyezte kilátásba, az affér vége az lett, hogy megbilincselve vitték vérvételre. A bűnügyi eljárás megkezdéséről rendelkező iraton aztán meg sem száradhatott a festék, máris fogalmazhatták a következőt: néhány órával később ugyanis az elkobzott jogosítvány hiányában futott bele Nastase egy közúti ellenőrzésbe.

A nemzet fonákhősének „meghurcolása" nagyobb palávert fakasztott Romániában, mint egy államelnöki leváltást célzó népszavazás. És ami igazán meglepő – de legalábbis elgondolkodtató –: a különböző fórumokon és tv-, rádióadásokban a szót magukhoz ragadók jelentős része igenis megkülönböztetett bánásmódot tartott volna indokoltnak Nastase esetében. Alig vetődött fel az az érvelés, hogy akár emberéletbe is kerülhetett volna egy átmulatott éjszaka után magát autóba vágó felelőtlen ember ámokfutása. Sokkal nagyobb felháborodást váltott ki a rendőri eljárás, amelyről természetesen videofelvételek is előkerültek. És amelyek valóban rögzítettek néhány pillanatot, amikor egy ellenszegülő embert vernek bilincsbe határozott mozdulatokkal. Hozzáteszem, az amerikai rendőrség részéről látott ártalmatlanítási technikákhoz képest a romániai policájok óvodai dadusoknak tűntek.

Arról, hogy mikor és milyen módon múlik el a világ dicsősége, már az ókori elmélkedők is több vitát nyitottak. Különösebb eredmény nélkül, tegyük hozzá, a talajt vesztett egykori hősök többnyire saját kezükkel kezdik bontani szobruk talapzatát. Talán azonban mi is tehetünk egyet s mást az ügyben. A sajnálkozáson túl, persze, ami jelentős mértékben önsajnálat, hiszen mindig fájdalmas a búcsú a saját illúzióktól. A mi felelősségünk, mozgásterünk persze nehezen körvonalazható.

Egy ötletem mégis van: legalább ne fizessünk újabb fröccsöt a kiskocsmában évek óta folyamatosan „lucskos” állapotban mesélő egykori csodacsatárnak.