Regőczy Krisztina és Sallay András barátsága életre szóló – közös táncuk 54 éve kezdődött

 

You can read this article in English here!

– Három éve a helyszínen szurkolt a Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang, Burján Csaba, Knoch Viktor összetételű rövid pályás gyorskorcsolyaváltónak. Fel tudja idézni azt a napot?
– Minden aranyérem, pláne, ha téli olimpián születik, fantasztikus. Hogy ezt a korcsolyasportnak köszönhetjük, tulajdonképpen nem meglepetés – sokszor elmondtam már: hegyeink nincsenek, fedett pályás csarnokok viszont építhetők. A pjongcsangi arany egyébként különösen közel áll a szívemhez, hiszen végigkövettem a sportág fejlődését, a fiúk fejlődését, ráadásul egyetlen pálya áll a rendelkezésükre, így kicsit olyanok ők, mint mi voltunk évtizedekkel ezelőtt.

– Bár a sport megtanít emelt fővel veszíteni is, és már eltelt néhány évtized az 1980-as ötkarikás játékok óta, azért csak eszébe jut az embernek: a Regőczy, Sallay kettősé is lehetett volna az első magyar téli olimpiai arany.
– Valóban, de ez nem jutott eszembe akkor. Az viszont igen, hogy jó, hogy a jégen történt meg mindez. Ugyanakkor hiába a közös nevező, mégiscsak más sportág. Borzasztóan örültem a fiúk győzelmének – örült a jeges, a sportolói és örült a magyar szívem. De hogy a felvetésére is válaszoljak: azt hiszem, az emberek lelkében úgy maradt meg, hogy mi győztünk 1980-ban. És tényleg nem rajtunk múlott a siker...

– Ez volt az a kérdés, amelyet a legtöbbet feltettek önnek Lake Placid kapcsán?
– Igen, de annak, aki ezt nem élte át, nem tudom elmondani. Nem tudom szavakba önteni az ezüstérmünket. Megmagyarázhatatlan mások számára mindaz, ami ott történt – az igazságtalanság fáj a mai napig. Viszont annyi szeretetet és kedvességet kaptunk az emberektől akkor és azóta is, hogy persze nem kárpótol, de mégiscsak kárpótol.

– Ma is vannak klasszisaink, vannak sikereket hozó sportolóink, mégis, az az ember érzése, hogy a Regőczy Krisztina, Sallay András jégtánckettős valahogy más – mit gondol, miért szerették és szeretik önöket ennyire az emberek?
– Azt hiszem azért, mert önmagunkat adtuk. Kitettük a szívünket az ezüsttálcára, őszinték és tisztességesek voltunk. Nem volt fárasztó beszélgetni az emberekkel. A mai napig kapunk leveleket és e-maileket, hogy küldjünk magunkról fotót. Úgy vélem, oda és vissza működött ez az egész: mi is rengeteg energiát kaptunk a szurkolóktól. Sőt, ma is kapunk. Ha lemegyek a piacra, hiába van rajtam maszk, a hajamról és a hangomról mindenki felismer – én csak „Krisztikézésnek” hívom ezeket a pillanatokat, de jó, hogy vannak. Még mindig. És valahogy a fiatalabbak is megörököltek minket, lehet, hogy személyesen nem ismernek, a nevünket tudják.

– A sportban, de az életben is gyakrabb az elválásokról szóló hír, inkább olvasunk haragról, bántásról, mintsem legendás barátságokról, kapcsolatokról. Az önöké az.
– Minket összekovácsolt a közös munka, valóban életre szóló barátság lett ebből. Félszavakból is értjük egymást. Az elején persze kellett ehhez a szülői háttér és támogatás, ennek segítségével értettük meg, hogy a célunk közös. Felfogtuk, hogy ha nem együtt toljuk a szekeret, nem válthatjuk valóra az álmainkat. És összehozott minket a sok nehézség is, hiszen az akkori mezőnyben mi voltunk az egyetlenek, akik nem fedett pályán készültek, akiknek az első napsütés után gondoskodniuk kellett egy helyről, ahol gyakorolhatnak. Emlékszem, volt, hogy az akkori NDK-ban megkaptuk a jégpálya kulcsát, és amikor szabaddá vált este, félhomályban gyakoroltunk.

– Február 22. a Magyar korcsolyázás napja a pjongcsangi siker óta, ám a hónap tizenhetedik napja is ünnep – a Sallay András, Regőczy Krisztina jégtánckettős számára.
– Ezen a napon kezdtünk el együtt korcsolyázni 1967-ben.

– És azóta, legyenek bárhol is a világban, köszöntik egymást?
– Úgy bizony. Olyan ez nekünk, mint egy születésnap. Biztos, hogy köszöntjük egymást, de volt már, hogy csak annyit mondtunk a másiknak: Süsd meg, ismét eltelt egy év!

– Hogy a sport sokat ad, sokan és sokszor elmondták már, ám egy olimpiai ezüstérmes véleményére mindig kíváncsi az ember. Hogyan győzné meg az embereket Regőczy Krisztina, hogy érdemes korcsolyacipőt húzni vagy éppen medencébe ugrani?
– A sport, a versenysport rengeteget ad – persze a mérleg serpenyőjébe kerül más is, hiszen sokat el is vesz, ám nem véletlenül számít a munkaadóknál, ha valaki sportolt: fegyelmezettek vagyunk, pontosak és nem hisztizünk, végezzük a feladatunkat. Olyan alapokat kaptunk a sporttól az élethez, amelyek bár máshol, máshonnan pótolhatók, de szerintem nehezebben. A sportban megtanuljuk még inkább tisztelni a többieket, hiszen nem ellenségek, pusztán ellenfelek – emellett a sport alázatra és tiszteletre is tanít, ez pedig nélkülözhetetlen a civil életben is.