Dumity Richárd életmentő műtét után jutott el a paralimpiáig

Kemény és melós, de aránylag rövid út vezetett odáig, hogy az alpesi síző Dumity Richárd kijutott a 2022-es pekingi téli paralimpiára, és alig két évvel azután, hogy elkezdte komolyan venni a sportágat, már a világ legjobbjai között, a létező legnagyobb versenyen képviselhette Magyarországot.

Ricsi egészségesen született 1997-ben, de hároméves korában súlyos balesetet szenvedett, Gyöngyösön kiesett egy társasház negyedik emeletéről, és miközben zuhant, egy ablakpárkányba beverte a hátát, és megpördült. Az orvosok szerint ennek köszönheti, hogy egyáltalán életben maradt, talpra esett, de eltört a gerince, a jobb karja, mindkét lábában combnyaktörést szenvedett, károsult a tüdeje és a veséje is, valamint kómába került.

„Az első emlékem az, hogy a nagyapám vállon vereget, a balesetből pedig csak egy hang maradt meg bennem, mint amikor az autógumi súrlódik az aszfalton” – mesélte a Nemzeti Sportnak Pekingben Dumity Richárd, aki egyébként gyönyörű helyen, a Gyöngyöstől tizenöt kilométerre fekvő Mátrafüreden nőtt fel, és él a mai napig.

A gyermekkora folyamatos gyógytornával és rehabilitációval telt, de csak a környéken, hiszen akkor még nagyon gyerekcipőben járt a mozgássérültek gyógyítása. Általános iskolába Mátrafüredre járt a negyedik osztály végéig, amikor is az iskolája megszűnt, ő pedig átkerült a szomszédos Abasárra, a középiskolát viszont újra Füreden, az erdészeti, mezőgazdasági és vadgazdálkodási szakiskolában végezte, ott érettségizett le. Ezután felvették Gyöngyösre a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemre (akkoriban még nem így hívták az intézményt, amely azóta többször is nevet változtatott), és tavaly decemberben államvizsgázott le mezőgazdasági mérnök szakon, januárban pedig kézhez is vehette a diplomáját. A tanulás mellett a sport is mindig jelen volt az életében.

„Onnantól, hogy használni tudtam a kerekesszéket, kondizni kezdtem, mert szükségem volt valamire, és jól is éreztem magam attól, hogy jött fel rám némi izom – folytatta a 25 éves sportoló. –  Idővel azonban már nem volt elég, az energiámat át akartam ültetni valami dinamikus sportba. Nem csak arra akartam használni az erőmet, hogy minél gyorsabban tudjam hajtani a székemet vagy meg tudjak csinálni nyolcvan húzódzkodást. Ennél több kellett.”

Rögtön talált is magának egy extrém sportot, miután megnézte YouTube-on a Travis Pastrana nevével fémjelzett Nitro Circus látványos show-műsorának egyik videóját, amelyben egy kerekesszékes srác, Aaron Fotheringham ugrált, forgott, trükközött, csúszott és szaltózott a kerekesszékével rámpákon, félcsövekben, lépcsőkön és korlátokon, közben jó nagyokat esett.

„Nagyon megtetszett, meg is állapítottam magamban, hogy ez kell nekem!”  – mondta Dumity Richárd, aki azonnal megmutatta a felvételt a családjának, akik azonban már közel sem voltak olyan lelkesek, mint ő. Még végig sem nézték a videót, közölték vele, hogy felejtse el, ezt biztosan nem engedik neki, és aki megnézi Fotheringham videóit, nem is csodálkozik a szülői reakción. Viszont látták az elszántságot a fiú szemében, és abban egyetértettek, hogy Ricsinek valami mozgásformát kell találni, ezért elkezdtek keresni valamilyen lehetőséget, már csak azért is, nehogy a makacs fiú magától elkezdje, amit eredetileg kitalált. Hamar felfedeztek egy másik felvételt a videómegosztón, egy paraalpesi sízőről, aki egy lejtőn száguldott lefelé, és mivel Ricsinek ez is megtetszett, már csak ki kellett próbálni.

„Nagyanyám rögtön elkezdett intézkedni, kölcsönt vett fel, és beszélt Klausmann Viktorral, a Magyar Síakadémia Egyesület vezetőjével – emlékezett vissza Dumity Richárd. –  Felmentünk a Kékestetőre, ahol Navratyil Sándor egykori paralimpikon alpesi síelő várt minket, hozott magával eszközt, amit ki is kipróbáltam. Két-három alkalommal levittek segítséggel, amolyan élménysí jelleggel, majd megkértem őket, hadd próbáljam meg egyedül. Le is csúsztam, most visszagondolva elég csúnyán, de azért mégiscsak egyedül mentem le és jöttem fel lifttel. Amikor felértem, és kicsúsztam a felvonóból, nem tudtam, hogyan kell megállni, és nyílegyenesen belerongyoltam a kassza melletti sítárolókba. Anyu meg is tapsolt, esni már milyen szépen tudok!”

Mivel a Mátra mellett lakik, adta magát, hogy újra és újra felmenjen a Kékesre síelni, de három hónappal később ennél nagyobb lehetőséget kapott: Navratyil Sándor elhívta Olaszországba, Bellamontéra egy hétre edzőtáborozoni. Kapott az alkalmon, de saját bevallása szerint sokáig még inkább csak csúszkált kint, semmint síelt, legalábbis a mostani tudásához képest. De ha csak csúszkált is, úgy elfáradt, hogy hazatérve két hétig mozdulni is alig tudott, viszont megérte, mert már az első alkalommal rengeteget tanult.

A kezdeti lendület hamar elfogyott, az elkövetkező időszakban csak évi néhány napot töltött a sípályán, sőt volt olyan esztendő, amikor egyet sem. Ennek azonban nem a lustaság volt az oka, hanem a tanulás és az újabb orvosi beavatkozások, az egyik ráadásul különösen súlyos volt, ami nemcsak a tehetséges fiú sportolói álmait fenyegette, de az életét is.

Kétezertizennégyben, tizenhét évesen az egyik éjszaka arra ébredt, hogy kétszázra szökött fel a vérnyomása, és annyira fájt a feje, hogy úgy érezte, majdnem szétszakad. Azonnal Budapestre utaztak, ahol dr. Varga Péter megvizsgálta és megállapította, hogy a gerincferdülése miatt nyomás van a szívén és a tüdején, amelynek egyik lebenye sem működött százszázalékosan. Két lehetőséget vázolt fel Ricsi előtt: vagy azonnal megműtik, de lehet, hogy belehal a tízórás, komplikált orvosi beavatkozásba, vagy nem nyúlnak hozzá, de abban az esetben fél év múlva még súlyosabbá, nagy valószínűséggel életveszélyessé válhat a helyzet.

„Igazából nem volt választásom, az életmentő műtét mellett döntöttem – fogalmazott. – Ezután két hónapig feküdtem a kórházban, huszonöt kilót fogytam, hetvenöttel mentem be, ötvennel jöttem ki. Fél évig még nagyon nehéz volt a mozgás, ami egy ilyen műtét után természetes. Elkezdtem dolgozni egy személyi edzővel, aminek hatására lassan kezdtem összeszedni magam.”

A helyzet 2019-ben ismét megváltozott, Ricsi újra lehetőséget kapott, hogy komolyabban foglalkozzon az ülősíeléssel, ráadásul motiválta, hogy azzal biztatták, ha kitartóan csinálja, a paralimpiára is kijuthat.

Gödöllőn tárgyaltak először Fábián Attilával, a Magyar Paralimpiai Bizottság alpesi sí szövetségi kapitányával, valamint Dányi Anitával, a szervezet nemzetközi igazgatójával, Ricsi pedig fő támogatóival, édesanyjával, nagymamájával és Klausmann Viktorral, klubja vezetőjével ment a találkozóra.

A megbeszélést tettek követték, a fiút itthon az LW10–2-es kategóriába sorolták, majd a 2020. novemberi nemzetközi klasszifikáción a LW10–1-be került át, így elhárult minden akadály az elől, hogy nemzetközi versenyeken indulhasson. A látássérült síelő, Balogh Zsolt csapattársa lett, és amikor külföldi edzőtáborokba kezdett járni, benne is tudatosult, hogy pályafutása szintet lépett, és valóban megvan benne a lehetőség, hogy a legjobbak közé kerüljön. Mikor kiderült, hogy Balogh Zsolt nem tud utazni a pekingi paralimpiára, Dumity Richárd a legesélyesebb potenciális paralimpikonunkká lépett elő.

„Az elmúlt két évben rengeteget javult a technikám, és úgy érzem, most már egész jól megy a síelés. Az elmúlt egy évben nagyjából nyolcvan napot töltöttem havon, tavaly húsvétig heti ötször jártam Mátraszentistvánra, utána pedig edzőtáborok és versenyek követték egymást” – mondta Dumity, aki óriás-műlesiklásan a tizenhatodik helyen végzett a januári lillehammeri világbajnokságon. Miután pedig megkapta a pekingi szabadkártyát, biztossá vált, hogy 2002 óta ő lesz a hetedik magyar sportoló, aki kijut a téli paralimpiára.

A kínai fővárosban csütörtökön az óriásműlesikló-mezőny végén, az utolsó előtti helyen indult az első futamban, és magabiztosan teljesítette a pályát, így sikerrel mutatkozott be élete első paralimpiáján. A második futamban utolsóként indult, és a 30. helyen végzett, amivel teljesítette a célját, tisztességgel helytállt. Igaz, még egy verseny vár rá a játékokon, vasárnap szlalomban indul.

„A sport hatására a mindennapjaim is pörgősebbek lettek, mindig van mire figyelnem, van mit csinálnom, ami lefoglal és amit szeretek  – tette hozzá Dumity Richárd. – Addig nyomom majd a síelést, ameddig bírom, vagy ki nem öregszem belőle. Huszonöt éves vagyok, szerintem még három-négy paralimpiai ciklus belefér. Boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom, és ha lehet, egyszer nagyon szeretnék dobogós helyet is elcsípni.”

Titokban még az extrém sportos álmairól sem tett le (Dehogynem tettél le! – kiabálja közbe a háttérből Kobezda Andrea, Ricsi erőnléti edzője), mint mondja, valahol az agya hátsó részében azért még ott motoszkál. Persze ezt még a családjával is alaposan át kell beszélnie, de egy biztos: neki most a síelés az első, és remélhetőleg még hosszú évekig az is marad.