Liu Shaolin Sándor: Ez motivál, ezt nem lehet teherként felfogni

– Knoch Viktor azt mondta, a 2015-ös világbajnokságon megszerzett váltóezüst után mindannyiukban tudatosult, hogy csak az éremszerzés lehet a cél az olimpián is. Egyetért csapattársával, akkortól tényleg sok minden megváltozott?
– Teljes mértékben – válaszolta Liu Shaolin Sándor. – Azóta mindent tudatosabban csinálunk, mindenki, az edzők is. Fogalmazhatok úgy is, hogy tudjuk, mit is csinálunk. Van egy álmunk azóta, amelyet szeretnénk elérni, remélem, el is érjük... Az elmúlt évek eredményei után eljutottunk oda, hogy öntől és kollégáitól sokszor kaptunk olimpiai éremszerzésre vonatkozó kérdést.

– Idézek mást is a csapatból. Bánhidi Ákos edző úgy fogalmazott, tudatosan próbáltak készülni, de mert ez olimpia, valójában csak a verseny alatt derül ki, mennyire sikerült például a mentális felkészülésük. Emellett viszont említsük meg azt is, hogy a csapatból ön az egyetlen, aki mindig mosolyogva, kívülről legalábbis felszabadultnak tűnve csúszik oda a rajthoz a bemutatáskor.
– Olyan kérdéseket is kaptam az elmúlt hetekben, hogy megmarad-e a lazaságom, egyáltalán igaz-e, hogy lazán kezelem az egészet, vagy a lezserségem csak a külvilágnak szól. Bevallom őszintén, ez elgondolkodtatott. Egy egészen furcsa és durva példát tudnék most mondani: sokszor előfordult, hogy olyan filmet néztem, amelyben történt egy robbantás – ilyenkor azt gondolja az ember a vászon vagy a tévé előtt ülve, hogy ez nem is olyan durva, aztán belegondol, milyen lehet átélni... Mert teljesen más nézni, és megint más ott lenni és megélni. Igyekeztem magam minden helyzetre felkészíteni, majd meglátjuk, hogyan sikerült. Van olyan versenyző, aki jól kezeli az ilyen szituációkat, és van, aki azt hiszi, hogy jól kezeli, közben meg nem.

– Pjongcsangban megmarad a védjegy? Ott lesz a mosoly az arcán?
– Vannak saját kis titkaim és módszereim, ezeket az olimpián is megpróbálom alkalmazni, szeretnék úgy odaállni a rajthoz, mint ahogy például a világkupaversenyeken szoktam.

– Érezte az elmúlt hetekben és hónapokban a felfokozott várakozást? A január végi ünnepélyes eskütételen is mindenki önt akarta, mindenki Liu Shaolin Sándorral akart interjút készíteni. Hozzá lehet ehhez szokni?
– Nekem ez erőt ad. És további motivációt a jövőre nézve, hogy végre ott tudtam lenni az Év sportolója-gálán az első három legjobb között. Remélem, az idén meg is nyerem, de az biztos, hogy mindent megteszek azért, hogy a jövőben minél többször ott legyek a top háromban. Érzem, sokan bíznak bennünk, de ez motivál, ezt nem lehet teherként felfogni! Én például kifejezetten örültem, hogy a fogadalomtételen Áder János köztársasági elnök külön kiemelte a rövid pályás gyorskorcsolyázókat, mondjuk, kicsit sajnáltam, hogy engem nem említett meg – csak vicceltem!

– Az olimpiai program más, mint a többi világversenyé, és nemcsak azért, mert a versenynapok között három nap pihenő van, hanem azért is, mert a legvégén van a legrövidebb táv, az ötszáz méter. Ez mennyire jó önnek?
– Ahhoz, hogy jó legyél ötszázon, hogy tudj „mélyen" korizni, ezáltal gyorsabb lenni, az kell, hogy a lábad erős legyen, és sokszor probléma, hogy a versenyek végére az ember lába elgyengül, és már nem tud olyan robbanékony lenni, nem tud olyan mélyre menni, vagy éppen a váltóban nem tudja olyan erősen meglökni a másikat, mint kellene. Emiatt a program hordoz magában némi veszélyt, de majd kicsit többet ugrálunk a pihenőnapokon, kicsit többet edzünk, hogy ne legyen gond. Egyébként nincs bennem félsz amiatt, hogy más a program, mint a többi világversenyen. Ugyanúgy az ezerötszázzal kezdünk, és remélem, a döntőben mosolyogva állhatok oda a rajthoz, ahogy szoktam – bár ez talán a leggyengébb távon.

– Igen, kifejezetten gyenge – van már vk-ezüstje ezerötszázon is...
– De ez az egyetlen táv, amelyen még nem sikerült aranyérmet szereznem! Közel jártam már hozzá, talán Pjongcsangban oda is érek.

– Legyen így. De odaérhet a váltóval is. Hogy látja, jó nekünk, hogy a másik elődöntőbe kerültünk, és Kanada, Hollandia, Japán helyett Dél-Koreával, az Egyesült Államokkal és Kínával küzdünk meg a fináléért?
– Szakmai szemmel nézve a mi futamunk egy kicsit könnyebb. De nem lett volna gond a másik futammal sem, ha kicsit rutinosabb a csapat. Ha úgy állnánk oda a rajthoz, hogy nincs bennünk félelem.

– Mert van?
– A januári Európa-bajnokságon nem éreztem azt az önbizalmat a srácokban, amely korábban jellemzett minket. Nyertünk már érmeket az elmúlt években, és úgy érzem, túlságosan figyelünk, figyelnek az elvárásokra, ahelyett, hogy a korcsolyázásra figyelnének. Minden mentálisan dől el – így lesz Pjongcsangban is.

– Kicsit megijesztett azért: nem jó a hangulat a csapatban?
– Erről szó sincs! Mindenki szeretne jól és még jobban menni, csak néha nem tudjuk kezelni a különböző szituációkat.

– És mi hozhat megoldást? Ott a lábakban a munka, hogy tudnak korcsolyázni, bizonyították már eleget, a mezőnyben bárkit képesek megverni. Mentálisan kell erősödni?
– Igen. Segítünk a másiknak, de én akkor is őszintén elmondom a véleményemet, ha valaki hibázott, én nem vagyok az az ember, aki megveregeti a másik vállát egy rontás után. Arra ott az ellenfél, ő a hibánkkal esélyt kap, persze hogy a futam végén azt mondja majd, hogy szép volt, fiúk. De nekünk egymás között nem ezt kell mondanunk. Sok-sok szakmai beszélgetést folytattunk, a beletett munkával tényleg nincs is gond, és ha a korcsolyázásra figyelünk, a futásokkal sem lesz.

– Ön is csak annyit mond az álmaival kapcsolatban, hogy ha kiadott magából mindent, nem lesz elégedett, vagy esetleg többet...?
– Szomorúan biztosan nem jövök haza, én sosem vagyok szomorú. Akkor nem leszek boldog, ha azt érzem, többet is tudtam volna tenni a jégen a jobb eredményért. Van sok olyan sportoló, aki mindent megtesz a sikerért: elsőként érkezik az edzésekre, és utolsóként távozik, dolgozik keményen, aztán az olimpiai álom mégsem valósul meg... Szerintem ezt nem úgy kell felfogni, hogy ez jár neked, hogy ez kötelező, és ha nem sikerül, összedől a világ – dolgozni kell érte, ez egyértelmű, és ha a sors neked szánja, úgyis a tiéd lesz.