2017 – ami még soha nem volt

Kezdődött tavasszal az olimpiai pályázat visszavonásával: volt már olyan, hogy pályáztunk, de nem nyertünk (1960), olyan is, hogy nyertünk, de mégsem rendezhettünk olimpiát (1920), viszont olyan még nem, hogy a pályázati folyamat finisében léptünk volna vissza. A sport oldaláról az eset legfontosabb tanulsága az, hogy ha valóban el akarjuk nyerni a rendezést, akkor az országon belüli kommunikációra legalább annyira kell figyelni, mint a külsőre. Ezen belül pedig nem szabad csak a sportélményre koncentrálni, hanem a gazdasági hatásokat is legalább ugyanúgy (vagy még jobban) ki kell hangsúlyozni, különben jelentősen megnőhet a rendezés hasznosságával szembeni szkepticizmus, ami pedig a pályázat támadási felületét növeli.olimpiai pályázat visszavonásával: volt már olyan, hogy pályáztunk, de nem nyertünk (1960), olyan is, hogy nyertünk, de mégsem rendezhettünk olimpiát (1920), viszont olyan még nem, hogy a pályázati folyamat finisében léptünk volna vissza. A sport oldaláról az eset legfontosabb tanulsága az, hogy ha valóban el akarjuk nyerni a rendezést, akkor az országon belüli kommunikációra legalább annyira kell figyelni, mint a külsőre. Ezen belül pedig nem szabad csak a sportélményre koncentrálni, hanem a gazdasági hatásokat is legalább ugyanúgy (vagy még jobban) ki kell hangsúlyozni, különben jelentősen megnőhet a rendezés hasznosságával szembeni szkepticizmus, ami pedig a pályázat támadási felületét növeli.

Nem mellesleg, az utóbbi hónapokban elindított sportlétesítmény-fejlesztések egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy a kormány komolyan gondolja, hogy olimpia nélkül is megépíti a pályázatban szereplő helyszíneket, mint például a világbajnokságra is alkalmas atlétikai stadiont. Mindez jelentősen támogatja egy későbbi újabb olimpiai pályázat esélyét.

Nyáron úszó-világbajnokságot rendeztünk: ilyen sem volt még soha. A sportélményt sokan átéltük, sokan sokat írtak is róla, ezért megint a projekt tanulságait említem: átláthatóbb, tisztább kommunikációra van szükség. A vb költségeiről nem volt világos, előre rögzített számadás, az egyes tételek folyamatosan adódtak hozzá a költségvetéshez, ami nem csak önmagában hiányos projektmenedzsmentet jelent, hanem az egész projekttel szemben is bizalmatlanságot szül. Láthatóan hasonló problémával nézünk tehát szembe, mint az olimpiai pályázat esetében.

Van még egy közös pont: új elnököt választott a MOB és az úszószövetség is, mindkét esetben a politikailag jobban beágyazott vezetőt (Borkai Zsoltot, illetve Bienerth Gusztávot) váltotta egy új szemléletű, vagy éppen egyszerűen csak szakmailag felkészültebb elnök, Kulcsár Krisztián, illetve Wladár Sándor személyében. A magyar sport 2010 óta tartó új fejezetében még sosem volt ilyen: a politikusok a sportszövetségekbe befelé mennek és nem kifelé jönnek, de az idei esetek bizonyították, hogy a politikai kapcsolatok – szerencsére – nem tudják minden esetben felülírni a szakmai szempontokat.

És a végére természetesen futball: az Andorra és Luxemburg elleni vereségek történelmi jelentőségét felesleges újra felemlegetni. Nehéz lenne újat írni ezekről a meccsekről, még nehezebb lenne érthetően megindokolni őket, főleg sportgazdasági eszközökkel. Ehelyett inkább csak az első különbséget említem, amely rögtön feltűnt a kapitányságát lényegében Andorrában lezáró Bernd Storck és utóda, a kapitányságát előkelő idegenként Luxemburgban kezdő Georges Leekens között. Storck anno első munkanapjain máris félbeszakította az egyik utánpótlás-válogatott szerinte nem megfelelő edzését, míg Leekens fenn tudta tartani megfigyelő szerepét az első két meccsen. Egyéni preferencia kérdése, hogy ezt az eltérő szociális érzéküknek, eleganciájuknak vagy munkamániájuknak tudjuk-e be. Leekensnek egyelőre csak a dumáját ismerhettük meg, és reméljük, hogy eredményekből is ugyanezt a színvonalat hozza.

Boldog 2018-at mindenkinek!