Sejkek és stadionok

U20-as válogatottunk Arab Emírségek elleni vb-mérkőzése előtt nyilván kevés konkrétum juthat eszünkbe a szombati ellenfél labdarúgásáról (esetleg az 1990-es felnőtt vb Carlos Alberto Parreirával, de hol van az már?) – most néhány személyes emléket szeretnék megosztani, szövegben és képben.

2005 novemberében rendezték Abu-Dzabiban az Arab Emírségek–Brazília válogatott meccset, amelynek szervezésében a helyszínen vettem részt, s számos olyan problémával szembesültünk, amely európai látogató számára nagy meglepetést okozott.

A találkozót az Emírségek akkori legnagyobb stadionjában, a Zajed sejki családról (amelynek a Manchester City tulajdonosa is tagja) elnevezett modern sportkomplexumban tartották – ahol nem voltak pénztárak. A régióban megszokott dolog ugyanis, hogy a futballmeccsek ingyenesek, mert vagy eleve nem kérnek belépőt, vagy egy nagylelkű sejk előre felvásárolja az összes jegyet, és kinyittatja a kapukat – a lényeg az, hogy nincsen szükség helyszíni jegyárusításra.

Ennek megfelelően a stadion is ellenőrzési pontok nélkül lett kialakítva, de mivel a brazilok elleni meccsre kellett jegyet váltaniuk a nézőknek, ideiglenes pénztárak szolgálták ki a látogatókat, aminek következtében a modern létesítmény bejáratánál hősidőket idéző módon kis asztalok mögül vagy éppen autók csomagtartójából árulták-árultuk a Ronaldinhóék meccsére szóló tiketteket…

De a belső munka sem volt mindig zökkenőmentes: képzeljük el azt a szituációt, amikor a stadionban a reklámtáblákat az Emírségek lakosságának többségét reprezentáló fél tucat indiai vendégmunkás segítségével kell kihelyeznünk, akik viszont egy szót sem beszélnek angolul, de kézzel-lábbal meg kell értetni velük, hogy minden tábla merőleges legyen a főkamera látószögére… Azért sikerült. :)

Nem sokkal a válogatott meccs előtt a dubai emírséghez tartozó el-Ainban néztem az Ázsiai Bajnokok Ligája döntőjének első mérkőzését, amelyet a helyi el-Ain FC vívott a szaúdi el-Ittihaddal. Igazi rangadó volt ez, hiszen előző évben az el-Ittihad, azt megelőzően pedig az el-Ain hódította el a serleget.

Itt is volt jegyárusítás, de ennek megszervezése szintén nagy kihívásokat hordozott magában. A BL-döntőre a rendezők – a közel-keleti könnyed munkamorál jegyében – lényegesen több jegyet adtak ki, mint amennyit a stadion kapacitása lehetővé tett volna, különösen a VIP-helyekre, így a kezdésre őrületes tömeg zsúfolódott össze a főtribün bejáratánál. Mivel a lelátó már megtelt, egy lelket sem engedtek be, több tucat dühös arab hiába lobogtatta odakint tiszteletjegyét vagy éppen a vásárolt jegyét… Engem csupán a sajtóigazolványom mentett meg, különben sokakhoz hasonlóan én is lemaradtam volna a meccsről.

De egy ilyen mérkőzés mégis valódi futballkulturális csemege az európai szurkolónak, lássunk néhány pillanatképet.
A nézőtéren mindenki tiszta fehérben, a szokásos helyi viseletben, ami messziről nézve egészen misztikus képet mutat. Lásd közelről…

…és távolról.

Talán még különlegesebb a sejkek és egyéb méltóságok óriási fotója, amely a magyar futballszurkolónak az ötvenes évek dekorációs megoldásait juttatja eszébe:

Az már csak apróság, hogy mivel az arab nyelvben jobbról balra írnak, a kijelzőn a hazai csapat áll hátul, vagyis az eredmény 1–0:

A végeredmény egyébként 1–1 lett, majd a visszavágón a szaúdi Dzsiddában 4–2-re nyert az el-Ittihad, megvédve címét.

Reméljük, hogy az emírségekbelieknek a magyarok elleni szombati vb-meccs után sem lesz okuk több örömre…