A Burkinshaw-évek II.

Ruscello a kortárs eszképista irodalom egyik legkiválóbb képviselője a magyar Spurs-szurkolók kiterjedt társadalmában. Ebben a mostani, futball szempontjából párját ritkítóan nyomasztó időszakban mi is szolgálhatna üdítőbb olvasmányként mint egy kis múltba révedés? (Feledkezzünk el gyorsan a jelenlegi történelmi rossz sorozatunkról, a BL-aggodalmakról, a siralmas játékról, az állítólag kibontakozóban lévő öltözői forradalomról... majd ezekről is esik szó, hamarosan. De most kapcsolódjunk ki egy picit.) Közös Tottenham-történelmünk egyik legfényesebb korszakának ecsetelését még decemberben elkezdte Ruscello kolega, most olvashatjátok a második részt. (Az írás gerincének alapját Bob Goodwin 'The Essential History Of Tottenham Hotspur' munkájának Burkinshaw Years fejezete szolgáltatja.) Hajtás után a Burkinshaw-évek dicső beteljesülése, csapó.Ruscello a kortárs eszképista irodalom egyik legkiválóbb képviselője a magyar Spurs-szurkolók kiterjedt társadalmában. Ebben a mostani, futball szempontjából párját ritkítóan nyomasztó időszakban mi is szolgálhatna üdítőbb olvasmányként mint egy kis múltba révedés? (Feledkezzünk el gyorsan a jelenlegi történelmi rossz sorozatunkról, a BL-aggodalmakról, a siralmas játékról, az állítólag kibontakozóban lévő öltözői forradalomról... majd ezekről is esik szó, hamarosan. De most kapcsolódjunk ki egy picit.) Közös Tottenham-történelmünk egyik legfényesebb korszakának ecsetelését még decemberben elkezdte Ruscello kolega, most olvashatjátok a második részt. (Az írás gerincének alapját Bob Goodwin 'The Essential History Of Tottenham Hotspur' munkájának Burkinshaw Years fejezete szolgáltatja.) Hajtás után a Burkinshaw-évek dicső beteljesülése, csapó.

Keith Burkinshaw regnálása alatti első kupagyőzelem megnövelte a Spurs önbizalmát, és elhitték, hogy újra képesek lesznek majd trófeákat nyerni. Az 1981-82-es centenáriumi szezon kampánya 3 mérkőzés alatt 2 vereséggel kezdődött, de rövid időn belül megindultak a táblázat teteje felé. Mindazonáltal, ahogy közeledett a szezon vége, egyre biztosabbá vált – a jónak mondható szereplés ellenére -, hogy a Tottenham az idén is csak a kupában számíthat a végső sikerre. A csapat gerincének sérüléshullámai és a beugró fiatalok tapasztalatlansága oda vezetett, hogy a Spurs az idény végére elveszítette a lendületét. A csapat szerencsétlenségére a legfőbb vetélytársakkal az utolsó fordulókban, idegenben találkozott a gárda. A Liverpool-tól, és a második Ipswich-től elszenvedett vereség ellenére is negyedikként tudtunk végezni, ami már garanciát jelentett a jövő évi nemzetközi szerepléshez.

A 81-es FA-kupa megnyeréséből adódó egykori KEK-ben való menetelést egy 6-1-es összesítésbeli Ajax-verés vezette fel, ami komoly fegyvertény volt. A következő akadályt már nehezebben vette a csapat, de itt is sikerült átugrani a lécet a Dundalk ellenében 2-1-es összesítéssel, majd következett az Eintracht Frankfurt kipipálása. A következő kör már az elődöntőt jelentette a híres Barcelonával szemben. Az első mérkőzésre a White Hart Lane-en került sor, és már az első perctől kezdve világossá vált, hogy a katalánokat a foci érdekli a legkevésbé ezen a találkozón. Mindössze az volt a szempont, hogy kapott gól nélkül megússzák a 90 percet, és ennek érdekében semmitől sem riadtak vissza. Mindennél többet mond, hogy a másnapi angol sajtó egyszerűen csak állatoknak, mészárosoknak titulálta az ellenfél játékosait. Azok után, hogy Estellát kiállították, mégis a Barcelona szerzett vezetést, mert Olmo 30 méteres lövését Ray Clemece csúnyán belepkézte. A hentesek attitűdje a vezetés tudatában semmit sem változott: faragták az angol lábakat, ahol csak lehetett. Graham Roberts egyenlítő gólja a vége előtt három perccel már késői volt a fordításhoz. A visszavágón a Camp Nou-ban a Spurs küzdött becsülettel, de a továbbjutás gyakorlatilag az első meccs döntetlenjével eldőlt.

A Liga-kupa a második fordulóval kezdődött a londoni csapat számára. Könnyed felvezetéssel indult ez a sorozat is: két laza 1-0-ás győzelem hazai pályán és idegenben a Manchester United ellen. Ezek után jött a Lane-re a Wrexham, a Fulham és a Nottingham Forest, hogy utána szomorúan hazafelé baktassanak. Egy kemény, harcias gól nélküli meccs után egyetlen Mike Hazard-gólocska is elég volt a West Bromwich elleni visszavágón, és máris a Wembley-ben találta magát a Tottenham. (Külön érdekesség a Liga-kupa szisztémája ebben az évben: második forduló oda-visszavágós, a 3.-4.-5. egymeccses, míg a 6. forduló újra oda-visszavágós.) A Burkinshaw években a Wembley a Spurs második otthonává vált. 3 év alatt 7 alkalommal tettük tiszteletünket az angol labdarúgás szentélyében!

A Liga-kupa esélyt teremtett egy újabb trófeára. Mindeddig a Spurs veretlen volt a Wembley-ben, és valamennyi ott rendezett kupadöntőjét megnyerte. Tudni lehetett, hogy ez a sorozat egyszer véget fog érni, és ezt az ellenfél kiléte sejteni is engedte: a BEK-címvédője, a Liverpool volt a döntő másik résztvevője. Annak ellenére, hogy a 10. percben Steve Archibald megszerezte a vezetést a londoniaknak, a Spurs a saját térfelére kényszerült húzódni a meccs hátralévő részében. A rendes játékidő ezzel együtt is csak döntetlen állást hozott, de a ráadásban Whelan és (a számomra isteni) Ian Rush gondoskodtak róla, hogy a vörösökhöz kerüljön a Milk Cup.

Márciusban, a Liga-kupa döntője előtt a Spurs még négy(!) sorozat végső győzelmére pályázott. Ebben az időszakban még bőven volt esély a bajnokság megnyerésére, a KEK-ből végül csak áprilisban estünk ki a Barcelonával szemben, és az FA-kupában is esélyünk nyílt az ismétlésre a 81-es siker után. Mivel minden sorozatban a végsőkig érdekeltek voltunk, így igen megterhelő lett a szezon a játékosok számára. 66 (!) mérkőzést játszott le a csapat, ami alatt 26 játékost küldött a gyepre Burkinshaw mester. Az elnyűhetetlen Perryman volt az egyetlen, aki szuflával bírta elejétől végéig az összes meccset. Ilyen szezonban nem csoda, ha a fiúk hamar rövidre akarták zárni az FA-kupa meccseit, és nem akartak az ellenfeleknek esélyt adni az újrajátszásra. Ez az év már csak ilyen volt: a KEK-ben az Ajax, a Liga-kupában a Manchester United kérte magát elsőként a kés alá, az FA-kupában pedig a szívünknek oly kedves Arsenal hajolt meg előttünk. Ezek után jött a Leeds és az Aston Villa. 7 nappal a Liverpool elleni Liga-kupa-döntő előtt a másodosztályú Chelsea-hez utaztunk az FA-kupa negyeddöntőjére. (Bizony, a Chelsea 75-től 84-ig a második vonalban brillírozott. 83-ban a szezon utolsó meccsén kerülték el a szégyent, hogy a harmadosztályban folytassák.) Chelsea-vezetéssel zárult az első félidő, de a Spurs hamar megfordította a mérkőzést. A második gól különösen szép támadás után esett, és Hoddle helyezte a labdát a hosszúba. Ugyan Hazard gólja után másodosztályú ellenfelünk még szépíteni tudott, de többre nem tellett, így egy újabb elődöntő következhetett. A Villa Parkban a Leicester-rel találkoztunk, és Crooks góljával, valamint egy bizarr öngóllal masíroztunk tovább.

A kupadöntő előtt már tudni lehetett, hogy Ossie Ardiles-re számítanak az argentín válogatottnál, hiszen megkezdődött a nyári világbajnokságra való felkészülési időszak a nemzeti együtteseknél. Cesar Menotti ígéretett tett, hogy időben visszaengedi a kis játékmestert a londoniakhoz, amennyiben a klub eljut a Wembley-be. A sors viszont úgy hozta, hogy néhány nappal az elődöntő előtt kitört a Falkland-i háború Argentína és az Egyesült Királyság között. Mire Ardiles elindulhatott volna vissza Londonba, addigra a konfliktus annyira elmélyült, hogy ez nem valósulhatott meg. Ricky Villa ugyan nem volt benne Menotti keretében, de Burkinshaw úgy határozott, hogy nem szítja a feszültségeket az argentin szerepeltetésével, és egyúttal a dél-amerikai játékost is meg akarta kímélni a felesleges lelki nyomástól. Bár a QPR elleni találkozó előtt papíron magasan a Spurs volt az esélyesebb, de a rendkívül sűrű, fárasztó szezon és a két talizmán hiánya nem volt túl jó előjel.

A Spurs fáradt és letargikus volt a szezon végére. Bár a mérkőzéseit jobbára még mindig megnyerte, de nyoma sem volt már a fantáziadús támadójátéknak. Már nem harapott a csapat, és a meccsek önmagukban sem voltak már túl inspirálóak. A Liverpool ellen a Wembley-ben a Spurs már a padlón volt a rendes játékidő végén, és a hosszabbítás perceiben már nem voltak képesek felállni. Ha a QPR ellen nyerni akartak, akkor semmiképpen sem mutathatták, hogy a lábuk a szezon végére olyan nehéz, mint a kő. Nem volt szabad elhitetni az ellenféllel, hogy lehet itt keresnivalójuk. De bármennyire is erős volt az elhatározás, az első mérkőzés nyögvenyelős döntetlenre végződött, és a tavalyi évhez hasonlóan újra meg kellett ismételni a döntőt. Az első mérkőzésen megsérült Clive Allen a Rangersnél (aki később nálunk legendává vált, és a mai csapat pályáedzője), és ezzel elveszítették legfőbb góllövőjüket. A második mérkőzésen Hoddle tizenegyese elég volt, hogy a Spurs címvédőként újra hazavihesse a kupát. (Ettől függetlenül a csapat a lehető leggyorsabban el akarta felejteni a Rangers elleni két gyenge produkciót.)

Az 1981-82-es évben közel voltunk, hogy négy sorozatban is eredményt mutassunk fel, gyűjtsük be mindazt, amit csak lehet, miközben Burkinshaw még szórakoztatni is akarta a közönséget a mutatott játékkal. Meggyőződésem, hogy ha a négy sorozat közül egyet (vagy akár kettőt) hamar „elengedünk”, akkor a Spurs a szezon végén a harmadik bajnoki címét ünnepelhette volna. Az évben lejátszott 65 mérkőzés ( 1 a nyáron játszott Charity Shield) még a 2010-es években is hihetetlenül sok. (Összehasonlításul, a tavalyi BL-győztes Barca 60 meccset, a tavalyelőtti 54 meccset játszott egy idény alatt.) Bármennyire is jó volt ez a csapat, bármennyire fantasztikus játékosok alkották, de ekkora terhelést nem lehetett minden fronton elviselni.

Mindezzel együtt majdnem minden olyan célt elértek, amit egy attraktív futballt játszó csapat csak kívánhat, és mindezt még eredményesen is tudták tenni. A védelem, mely Graham Roberts és Paul Miller köré épült, kemény volt és kompromisszum nélküli. Ugyanakkor olyan játékosok is szerepeltek a hátsó alakzatban, mint Steve Perryman és Chris Hughton, akik teljesen ösztönös módon tudták támogatni a támadásokat. Garth Crooks és Archibald gyors, technikás és kemény munkabírású csatárok voltak. A koronát a csapat játékára a középpályás sor magja tette fel: Ardiles és Hoddle. Ardiles a pálya minden részén feltűnt, tökéletesen találta meg az üres területeket, és támogatta a csapattársakat. Hoddle a támadó középpályás archetípusának megtestesülése volt: tökéletesen kontroll alatt tartotta a labdát, biztosan kezelte a rövid passzokat és a hosszú indításokat, jól cselezett és jól játszotta meg a széleket.

1982-83-ban a Spurs-t keményen érintette a két kulcsjátékosának hiánya. Ardiles elhatározta, hogy a Falkland-i háborút követően nem tér vissza Angliába, és év végéig a Paris St. Germain-hez csatlakozik kölcsönbe. Végül korábban tért vissza, mint gondolta, de szinte azonnal le is sérült. Hoddle szintén az oldalvonalon kívülről volt kénytelen figyelni a szezont sérülései miatt. A KEK-ből való korai kiesést egy kínos vereség követte a Liga-kupában hazai pályán a Burnley ellen, és az FA-ben is megálljt parancsolt az Everton az 5. fordulóban. A szezont egy huszáros év végi hajrával végül sikerült megmenteni. Az utolsó 12 meccsből 9 győzelem, 1 döntetlen és 2 vereség lett a mérleg, így jók voltunk a 4. helyre, ami az UEFA-kupában való indulást jelentette.

A végső bajnoki helyezés még elfogadható is volt, de támadt egy súlyosabb probléma: olyan történt, amivel jó pár éven át nem kellett törődnie a klubnak, és ez pedig az üres kassza. A stadion átépítésében a West Stand felemésztette a klub minden tartalékát. Arra maradt szinte csak pénz, hogy a játékosok járandóságát kifizessék. A klub vezetőségének nem maradt más választása, mint új befektetőt találni. Sidney Wale, a klub elnöke, elfogadta Irving Scholar és Paul Bobroff, két dúsgazdag befektető ajánlatát, és a szerződés a klub adás-vételéről megköttetett. A fiatal Scholar új alapokra kívánta helyezni a klub működését. Ennek a folyamatnak a sarokköve volt, hogy a Tottenham Hotspur, első futballklubként a világon, megjelent részvényeivel a tőzsdén. Mindez 1983 októberében történt. Ezzel az újszerű lépéssel lehetővé vált, hogy a klub szolid, de biztos anyagi alapokon újratervezhesse a jövőjét. Az új tulajdonosok ezek után bele kívántak szólni az új igazolásokba és a napi kiadások összetételébe. Ezek a területek eddig Burkinshaw hatáskörébe tartoztak, és ő pedig elhatározta, hogy nem kíván ilyen megkötések között tovább dolgozni, és 1984 áprilisában bejelentette, hogy júniusban távozni fog. Ez a bejelentés óriási sokk volt a játékosoknak és a szurkolóknak egyaránt. Burkinshaw volt a legeredményesebb edző Bill Nicholson óta, és óriási népszerűségnek örvendett.

A távozás bejelentésekor a Spurs már csak egyedül az UEFA-kupában volt érdekelt. Sikerrel vették a Drogheda United, a Feyenoord, a Bayern München és az Austria Wien jelentette akadályokat.

A legérdekesebb összecsapásokat a Feyenoord elleni párosítás hozta. A holland csapatot erősítette Johan Cruyff és a fiatal Ruud Gullit. Az első meccs első félidejében négy gólt vágott a Spurs, ebből hármat Hoddle egymaga szerzett. A második félidőben Gullitték két góllal szépítettek, de a visszavágó idegenbeli kettő-nullás angol sikere biztos továbbjutást jelentett. Az elődöntőben a horvát Hajduk ellen vereség következett idegenben, de a Jugoszláviában szerzett Falco-gólnak később mégis igen nagy jelentősége lett. A hazai pályán szerzett egyetlen gól Hazard részéről elég volt a döntőbe jutáshoz.

A fináléban a Nottingham Forest-et egy körrel korábban búcsúztató Anderlecht volt az ellenfél. A címvédő belga csapat otthonában elért döntetlen igen jó előjel volt a párharc második találkozója előtt. Különösen annak fényében értékelendő ez, hogy a belgák az európai kupaporondon már tíz éve veretlenek voltak hazai pályán. A fiúk hihetetlen elszántsággal léptek ki a zöld gyepre, hiszen menedzserük regnálásának utolsó mérkőzésére készültek. A visszavágó mégis a vártnál nehezebben alakult. A mérkőzésen nem léphetett pályára Ray Clemence és Hoddle sérülés miatt, valamint Perryman már begyűjtotte a sorozatban a második sárgáját az odavágón, így eltiltását töltötte.

Az ellenfél csapatának tagja volt a 18 éves Scifo, a 80-as – 90-es évek legjobb belga játékosa. Harmincas éveikben járó olvasóink bizonyára élénken emlékszenek rá. A belgák csapatkapitánya a játékosként, és később edzőként is kiváló Morten Olsen volt. Külön érdekesség még a csereként pályára lépő Arnor Gudjohnsen, aki az elmúlt időkben nálunk szereplő Eidur Gudjohnsen édesapja.

Az első órában az Anderlecht magához ragadta a kezdeményezést, aminek meg is lett az eredménye, amikor Olsen indítása után Czernaitinski batelált az angol kapuba. A Spurs kétségbeesetten próbált fordítani. Az akarásnak végül csak akkor lett látszatja, mikor Ossie Ardiles beszállt a kispadról a játékba. A 83. percben végül egy szögletet követő kapu előtti kavarodásból megszületett az egyenlítő gól Graham Roberts révén.

Mivel a rendes játékidőben több találat már nem esett, és az első mérkőzés is ugyanilyen eredménnyel zárult, következhetett a hosszabbítás. Az extra harminc percben több lehetőség is adódott a csapatok részéről, hogy eldöntsék, hová is kerüljön a kupa, de egyikük sem tudott betalálni. A büntetőpárbajban Roberts volt az első rúgó, aki biztosan értékesítette a tizenegyesét. Tony Parks szintén sokat tett a győzelemért, miután kivédte Olsen lövését, így helyzetbe hozta a Tottenhamet. Ezek után Mark Falco, Gary Stevens és Steve Archibald húzta be a strigulát a Spurs oldalára. Az utolsó körben Thomas már a végső győzelmet biztosíthatta volna be, de a belga Munaron hárítani tudott. Tony Parks végül tett arról, hogy beírja magát a Tottenham Hotspur történelemkönyvébe, mikor gyönyörű vetődéssel hárította Gudjohnsen lövését, ezzel a 3. nemzetközi trófeájához segítve a Spurst.

Burkinshaw menedzseri pályája a Tottenhamnél igazi drámai tetőponttal fejeződött be. Kitartott elhatározása mellett, és nem vállalta a következő évtől a csapat vezetését. Utódjaként több nagy név is felmerült, de végül hasonló megoldás született, mint az ő kinevezésekor. Az eredetileg utánpótlásedző, majd később Burkinshaw asszisztensévé lett Peter Shreeve szintén igen népszerű volt a játékosok között. Kinevezésekor ott igyekezett folytatni, ahol nagy elődei, Nicholson és Burkinshaw abbahagyták.

Észak-Londonból való távozása után Keith Burkinshaw sohasem lépett hasonló magasságokba új csapataival. Nem lett rosszabb edző, de a szerencse és a lehetőségek már nem találták meg úgy, mint ahogy legfényesebb állomáshelyén. A Tottenhamnél a közösség, a játékosok, a klub szurkolói és a menedzser csillagzatainak együttállása is kellett a sikerhez. Edzői pályafutása hátralévő éveiben a Bahrein-i vállogatottat irányította, dolgozott egy évet a Sportingnál, ahol portugál szuper-kupát nyert, majd Ardiles (mint a WBA menedzsere) a West Bromwich-hoz hívta asszisztensének, végül az Aberdeen-nél fejezte be karrierjét.