Ünnepnap: megvertük Szlovákiát hokiban!

Nyolc éve eljött a nagy pillanat, amilyen addig még nem volt Magyarországon: a világ közvetlen elitjéhez tartozó szlovák jégkorong-válogatott vendégeskedett fővárosunkban! Ráadásul – és ez a magyar hoki egyre nagyobb elismertségét bizonyította – északi szomszédaink „kéredzkedtek be" a budapesti tornára azok után, hogy az éppen őhozzájuk ugyanarra a hétvégére szóló meghívást lemondták a dánok.

A bejelentkezésére természetesen azonnal igent mondtak a honi szövetség vezetői, vállalván az ezzel járó többletkiadásokat, ugyanis így az eredetileg négycsapatosra tervezett AstaZeneca-kupát bővíteni kellett: Hollandia, Ukrajna és Fehéroroszország mellé Szlovákia és Horvátország is hivatalos meghívást kapott.

Hogy minderről miként vélekedtek Szlovákiában? Árnyaltan fogalmazva is megosztotta az ottani közvéleményt a csapat itteni túrája: akadtak, akik elfogadhatónak tartották a szereplést, mások viszont kifejezetten lejáratásnak érezték, hogy a világ egyik legerősebb együttese nálunk vendégeskedik.

Ez utóbbiak csillapítására Vincent Lukác, az egykori kassai kitűnőség a televízióban csak annyit mondott, hogy „üssünk a magyaroknak tízet, ha ennyivel jobbak vagyunk, nyerjük meg a tornát, és csak azután dumáljunk".

A káposztásmegyeri jégcsarnokban rendezett viadal előtt egyébként komoly fejfájást okozott a szlovákoknak, hogy korántsem a szakmai stáb által elképzelt kerettel utaztak ide: az korábban is egyértelmű volt, hogy hokijuk legnagyobb csillagai, a tengerentúlon játszó profik ezért a felkészülési eseményért semmiképpen sem jönnek át Európába, ám arra vélhetően nem számítottak, hogy az odahaza és a cseh Extraligában szereplőkből egy héttel azelőtt összeállított keret tagjai közül is többen lemondják a részvételt, így az utolsó pillanatban az ő helyükre is újabb embereket kellett keresni.

Végül is egy fiatal, mindössze 24 esztendős átlagéletkorú válogatottat sikerült összetoborozniuk, amely azért mindettől függetlenül egyértelműen favoritnak ígérkezett – legalábbis velünk szemben. Közben arra is figyelmeztettek a szakemberek, hogy ezzel a „szedett-vedett" csapattal a fehéroroszok és az ukránok ellen már korántsem mehetnek biztosra – mindenesetre az utóbbiakat a megérkezésüket követően egy gyors bemelegítő találkozón 6–2-re legázolták, biztos, ami biztos.

Mit kellett tudni a nyitónapi ellenfelünkről azon kívül, hogy korábban négyszer játszottunk velük, amikor országuk önálló volt, és e meccseken 9–36-os gólkülönbséget szedtünk össze? (1941-ben a németországi Garmischban 6–0 volt ide, ám akkor még sem a határok, sem az erőviszonyok nem ott húzódtak, mint napjainkban, hiszen a világháború előtt még mi sem voltunk túlzottan leszakadva az igazi elittől; 1994-ben aztán a privigyei felkészülési meccseken előbb 15–1-re, utána 11–2-re vertek minket a házigazdák, két héttel később pedig Poprádon a C-vb rendezőjeként 10–0-ra...)

A szlovák válogatott Csehszlovákia szétválása után a C-csoportból kezdhette meg a felzárkózását a világ élvonalához. 1994-ben könnyedén megnyerte a harmadik vonal vb-jét (lásd az iménti eredményt is), egy évre rá pedig a B-vb-t, majd a legjobbak között, az A-csoportban végzett egyre előkelőbb helyeken, míg végül 2002-ben, a svédországi vb-n felért a csúcsra.

A hazatérő világbajnokokat nemzeti hősként ünnepelték Pozsony főterén, tejben-vajban, szökőkútban fürösztötték őket, éppen csak szobrot nem állítottak nekik, mint az ókori olimpiai bajnokoknak. A szövetségi kapitány, Jan Filc meg legalább félisteni magasságba emelkedett.

Ekkor – amikor és ahonnan már nincs feljebb – került a nemzeti csapat élére Frantisek Hossa (az NHL-ből jól ismert Marián és Marcel akkor 49 éves édesapja), aki korábban, az „alsóbb osztályú száműzetés" idején mindkét alkalommal a válogatott segédezője volt Július Supler oldalán. A következő egy esztendő alatt vb-harmadik helyig vezette az együttest, ami ugyan némi csalódást okozott az előzmények tükrében, de a csehek ellen megnyert bronzmeccs azért sokat javított a hangulaton. Az új szezon elején pedig ugye eljöttek Budapestre...

Az egymás elleni mérkőzés elején Peterdi szenzációsan tette vissza a korongot a kapu mögül. Nem is nézett fel, mert tudta, hogy úgyis ott van a társ. Hát persze, hiszen Dunaújvárosban a megelőző évek során ezerszer, százezerszer gyakorolták már. Szóval a háta mögül visszacsúsztatta a pakkot a kapu elé, a menetrend szerint érkező Ladányi pedig Sopko mellett kapásból a bal sarokba bombázott. 1–0!

És mindez nem egy edzőmeccsen történt, az ellenfél pedig nem mondjuk Új-Zéland volt, hanem az egy évvel korábbi világbajnok, az aktuálisan is dobogós Szlovákia... A magyar válogatott a legelső találkozó 6. percében máris kisebb csodát tett: megszerezte a vezetést.

Nem tudni, vajon e pillanatokban eszébe jutott-e a szlovák kispadon ülőknek, hogy azokban a hetekben odahaza náluk folyamatosan arról cikkeztek, egy olyan szintű csapat, mint az övék, mit keres egy budapesti tornán?

Az tény, hogy a gólt leszámítva minden pontosan úgy történt, ahogyan az előre várható volt: a pokolian gyors hokit játszó vendégek valósággal cikáztak a pályán, méghozzá többnyire a magyarok harmadában, míg a mieink elsősorban a védekezésre összpontosítottak, nem feladván az esetleges ellentámadás lehetőségét. Nos, az egyik ilyen akció végén született a már említett találat, amelyet nyugodt szívvel tekinthetünk sporttörténetinek is.

Aztán alig több mint 14 perccel később újabb lépcsőfokot vettünk a szenzáció felé vezető kapaszkodón: a Dusan Kapusta irányította nemzeti csapatunk – természetesen a világháború utáni több mint fél évszázadot alapul véve – még soha nem tudott döntetlenre hozni egy harmadot a szlovák válogatott ellenében.

Arra azért láthatóan vigyáztak a vendégek, hogy legalább az iksz meglegyen, s ez irányú kísérleteik már a 9. percben eredménnyel jártak, Cakajík bombázott elemi erővel a bal felső sarokba, ám előnyhöz – bármennyire is erőltették – nem sikerült jutniuk: a magyar védelem remekül zárt, a kapuban Budai pedig egyszerűen mindenhová odaért.

A játékrész második felében meg csak az égiek mentették meg Frantisek Hossa együttesét attól, hogy ismét hátrányba kerüljenek, ugyanis egy egészen káprázatos Palkovics, Ocskay, Gröschl, Tőkési akció végén az utóbbi gyakorlatilag kihagyhatatlan helyzetben telibe lőtte a „vakra" elvetődő Sopkót.

A szünet után semmi sem változott, viszont az kifejezetten biztató volt, hogy az amúgy mezőnyfölényben játszó szlovákok alig-alig kerültek igazi gólhelyzetbe: támadtak, támadtak, de nem sok átütőerő volt ezekben a kísérletekben. Na ja, örök igazság, miszerint mindenki úgy játszik, ahogy az ellenfél hagyja, s a rendkívül fegyelmezett magyar válogatott bizony nem hagyta a szlovákokat.

Aztán egy bosszantó hiba után megszerezte a vezetést a Hossa-csapat: a 30. percben Hudec csípett el egy kóbor korongot, megiramodott a kapu felé, és bár a lövés pillanatában a védők felszedték az ütőjét, a korong az elfekvő Budai alatt csak átcsúszott a vonalon.

Helyreállt a világ rendje, nyugodhattak meg a vendégek, ám Palkovics ezt egészen másként gondolta, és olyat tett, amire egyszerűen nincs jelző, ugyanis a csoda emlegetése e témakörben több mint kevés: a 37. percben a Gröschltől kapott korongot kotorta be a látogatók kapujába, majd nem egészen két perccel később emberhátrányból a vezetést is megszerezte! Igen, jól olvasták: emberhátrányból! A szlovák válogatott ellen...

Jó, legyünk őszinték, és tegyük hozzá, ez utóbbi találathoz kellett némi szerencse is, ugyanis a szólóját előbb védte Sopko, de a koronggal becsúszott a kapuba – azonban érdekelt ez valakit? Ugyan már...

Kit érdekelt volna, amikor a második szünetben (naná, hogy újabb sporttörténelmi pillanat!) ez állt az eredményjelzőn: Magyarország–Szlovákia 3–2! Megroggyant a 2002-es világbajnok, efelől semmi kétség. A befejező harmadban már annyiszor sem jutott el Budai kapujához, mint korábban, helyzete pedig alig akadt.

Nem úgy a másik oldalon, ahol a mind magabiztosabbá váló magyarok egyre bátrabbá váltak. Aztán eljött a csoda még újabb pillanata: az 54. percben a szlovák ketrec mögül Palkovics passzolt hajszálpontosan a lendületből érkező Ocskay elé, aki ahogy jött, a kapuvédő lábai között kapásból a hálóba bombázott.

Egyetlen feladata volt már csak a csapatnak, nevezetesen, hogy megőrizze ezt az előnyt. A szlovákok szétestek, hitehagyottá váltak, miközben a mieink csak úgy duzzadtak az önbizalomtól. Maradt még egy Borbás-helyzet a végére, hogy aztán megkezdődjék a visszaszámlálás. Még fél perc, még tíz másodperc, még öt, négy, három, kettő, egy és... megszületett jégkorongsportunk történetének addigi legnagyobb sikere: Magyarország–Szlovákia 4–2!

Amióta a jelenlegi lebonyolítási, többszintes rendszer létezik (beszéljünk nyugodtan az elmúlt bő fél évszázadról...), a magyar válogatott még sohasem tudott nyerni a világ elitjéhez tartozó, úgynevezett A-csoportos együttes ellen. Egészen 2003. november 6-ig. És a sort pont a megelőző négy vb-ből hármat éremmel záró együttessel, éppen a szlovák válogatottal kezdték a mieink...

Dusan Kapusta, legjobbjaink szlovák(...) szakvezetője így értékelt: „A mérkőzés előtt harminc százalék nyerési esélyt jósoltam magunknak. Ez a győzelem hatalmas siker a magyar jégkorong számára. Az utóbbi két évben minőségi munkát végeztünk elődömmel, Jan Jaskóval."

Túloldali kollégája pedig: „Gratulálok a magyar csapat kitűnő játékához, megérdemelten nyertek. Fiatal játékosaim nem védték méltóan a szlovák színeket. Rengeteg helyzetet kihagytunk, rosszul védekeztünk, így pedig nem lehet győzni."

Frantisek Hossa tehát első elkeseredettségében a vesztes mérkőzés utáni sajtótájékoztatón a fentieket nyilatkozta. Kemény, őszinte szavak. Északi szomszédaink válogatottjának még ilyen összeállításban is több góllal vernie kellett volna a magyar nemzeti csapatot. Hiszen szélsebesen cikáztak a jégen, napnál is világosabb volt, hogy egyénileg jobban képzettek a házigazdáknál. Kapitányuk aztán bővebben is kifejtette a véleményét:

„Megértem, hogy most ez sporttörténelmi pillanat Magyarországon, de nem történt semmi egetverő. Ne feledjék, messze nem ez a legjobb válogatottunk. Egyáltalán nem bántam meg, hogy ezzel a csapattal neveztünk, mert szerintem nagyon fontos, hogy a fiatalok is esélyt kapjanak. Sajnos viszont nem érezték át annak súlyát, mit is jelent a szlovák címeres mezt magukra húzni. Talán kicsit lebecsülték a magyarokat. Aztán, amikor hátrányban voltak a remekül küzdő, motivált ellenféllel szemben, már nem tudtak nagyobb sebességbe kapcsolni, és a fanatikus közönség is lebénította őket. Egyszóval: rutintalanok. Lehet, hogy ez csak egy budapesti torna, de itt kellett volna bizonyítaniuk, hogy a nagy versenyeken is számíthatok rájuk. Finoman szólva egyáltalán nem győztek meg erről..."

„Blamázs, szégyen, gyalázat!" – ezzel a címmel jelent meg a szlovákiai Sport másnapi száma, s a napilap elemző cikkben figyelmeztetett arra a tényre, miszerint 62 esztendeje nem kapott ki a jégkorong-válogatottjuk Magyarországtól. Az újság idézte több játékos reakcióját, többek között a libereci védő Martin Cakajíkot, akinek „a győztesek tiszteletére felhangzó magyar himnusz úgy zengett, mint valami gyászdal".

Valamennyi 7-i szlovák lap hasonló hangnemben tudósított a vereségükről. A Národná obroda szintén „blamázsnak" nevezte a kudarcot. „Hossa védenceitől mindenki kötelező győzelmet várt, s bár az edző csapata csak a hazai és a cseh Extraliga játékosaiból állt össze, B-kategóriás válogatottól kikapni nemzetközi tornán nem kis szégyen a világ élvonalába tartozó honi jogkorongozás számára" – írták, s közölték a második góljuk szerzőjének, Hudecnek a véleményét is: „most mindenki szamárnak néz bennünket".

A Sme című napilap tudósítója „Hokisokk Budapesten" címmel marasztalta el a szlovák együttest, míg a Pravda azt írta: „Hidegzuhany pofonnal". Utóbbi azt is felvetette: „Érdekes lenne látni a tengerentúlra szerződött élvonalbeli szlovák jégkorongozókat, milyen képet vághattak a budapesti vereség híre hallatán?"

Ennek megválaszolására sem kellett sokat várni, ugyanis a fiaskóról számos neves szakember és játékos is véleményt alkotott. Szegény Pavol Demitra, a St. Louis csatára, a vb-bronzérmes gárda tagja – aki most két hónapja tragikus módon hunyt el a jaroszlavliak repülőgép-szerencsétlenségében – hahotázni kezdett a telefonban, amikor meghallotta, mi történt:

„Ez lehetséges!? Az NHL-ben játszó srácok el sem hiszik majd, ha elújságolom nekik. Hát, jó kis sokk, s ez bizony nagy szégyen! Egy olyan szintű csapatnak, mint a szlovák, nincs semmi keresnivalója Budapesten. Remélem, a hír nem jut el Amerikába, mert itt három évig röhögni fognak rajtam."

Egészen másképp reagált a válogatott volt mestere, Július Supler: „Teljesen normális dolog. Nem tudom, mi történt a tornán, de még egy világbajnok is kikaphat időnként. Ilyesmi igenis megtörténhet, mert a magyar jó csapat, bárkivel felveheti a versenyt, tagjai jól korcsolyáznak. Csupán néhány játékos, edző és főmufti hiszi, hogy Magyarországon csak kukorica nő..."

Nos, aznap nem kukoricáztunk a sportág egyik nagyhatalmával, és érthető, hogy az az egy este jobban megmaradt a szurkolók emlékezetében, mint hogy utána a hollandokkal 3–3-at játszottunk, s a várt kisdöntő helyett a nagyban találtuk magunkat, ahol a fehéroroszok elleni 3–6 után az ezüstérmesnek járó díjakat vehették át a mieink.

A Nemzeti Sport a zárónapi vereség ellenére is „Vigyázat, jönnek a magyarok" címmel tálalta – mintegy összegezve – a viadal végét, és az is tanulságos, amit három és fél éve a szlovák szövetség sportigazgatója mondott, amikor az utánpótlás-bajnokságuk egyik alsóbb osztályában három magyar játékos végzett a kanadai táblázat élén, és ő adta át az érintetteknek az ezért járó elismerést.

Kifejtette, hogy országa szövetsége igazából a 2003-as Magyarország–Szlovákia mérkőzés óta kíséri figyelemmel déli szomszédjának hokiéletét, mivel az akkori káposztásmegyeri 2–4 bevallottan is komoly letargiát váltott ki odaát. (Roman Stambersky azért az örömét is kifejezte azért, ami kétségtelen tény, hogy jégkorongunk fejlődésében hazája is részt vállalt.)

Egy és negyed évvel később egyébként Szlovákia erősebb csapattal – szintén Budapesten, szintén 4–2-vel – visszavágott, viszont 2009-ben csak egy drámai meccsen (13 másodperccel a vége előtt ütött góllal) sikerült bennünket felülmúlnia semleges terepen. Pedig akkor nem uli-buli együttessel állt ki – az ugyanis a nyitó mérkőzésünk volt a svájci világbajnokságon. Ahová 70 évi távollét után újra megérkeztünk. Hiszen már nyolc esztendeje is látszott: jönnek a magyarok…