Bennmaradás, katarzis nélkül – Kapolcsi-Szabó Bence jegyzete

TÖRTÉNETE SORÁN ELŐSZÖR a magyar férfi jégkorong-válogatott kivívta az elitben maradás jogát a világbajnokságon, ami korábban még sosem fordult elő, és óriási szó – ez tény. Bármennyire is nehéz – főleg egy szubjektív műfajban – elfogulatlannak, tárgyilagosnak maradni, mégis megpróbálom. Remélem, senki sem gondolja, hogy azért tenném, mert bele akarok rondítani az örömébe, hiszen én is éppen annyira boldog vagyok a játékosok, edzők – akikkel munkám során időről időre, hol sűrűbben, hol ritkábban, de találkozom, beszélgetek – sikerétől, mint bármelyik szurkoló, mégis van bennem némi hiányérzet a herningi vb-szereplést követően.

Mégpedig azért, mert elmaradt a történelmi tettekkel általában kéz a kézben járó katartikus élmény, az egymás nyakába borulás, az örömkönnyek, kiáltások és a jól megérdemelt közös ünneplés. A mieink hősiesen játszottak Kazahsztán ellen, és teljesen megérdemelten győzték le 4–2-re, így felesleges azon morfondírozni, hogy korábban a csapatunknak sosem ért bennmaradást három pont, vagy hogy több gólt kaptunk és kevesebbet lőttünk ezen a vb-n, mint mondjuk két évvel ezelőtt Tamperében. Az ugyanakkor mégis kicsit bántó, hogy a csoportkör utolsó napján még Svájc és Kazahsztán kezében volt a sorsunk, ráadásul az ázsiaiak nem voltak rettenetesen távol attól, hogy kibabráljanak velünk.

Korábban már játszottunk hasonlóan jól A-csoportos világbajnokságon, mégsem vívtuk ki az elitben maradást, a történelmi tetthez tehát nem földöntúlian jó szereplés kellett, hanem az, hogy három pontunkat jó ellenféllel szemben szerezzük, és bízzunk benne, hogy a többit megoldják a riválisok.

Persze nem szabad elmenni szó nélkül a Norvégia elleni teljesítményünk mellett sem, hiszen ha a három kapuvasból legalább az egyik nem kifelé, hanem befelé pattan, már nem lett volna ilyen izgalmas a torna vége, mégsem ez az, ami miatt igazán értékes ez a siker. Leginkább azért érhet igazán sokat, hogy képesek voltunk a világ 14 legjobb csapata között maradni, mert nagy hatással lehet a hazai hoki jövőjére is. Reméljük, hogy a legmagasabb szinten eltöltött évek és a bennük foglalt jó néhány elképesztően nehéz összecsapás a fiatalokra vonzóan, a már válogatottakra pedig fejlesztően hat, hiszen játékosaink klubszinten még mindig nem játszanak a legjobbak között.

Ha sikerül profitálni a – reméljük, csak eleinte – sok kudarcból és pofonból, hosszú távon tényleg a magyar jégkorong fejlődését segítheti elő a mostani bennmaradás, és azon a hosszú úton, amelyen járunk – és amiről Majoross Gergely szövetségi kapitány rendszeresen beszél –, hamarosan megpillantjuk majd az előttünk sétálók hátát, valamivel később pedig talán néhányukat utol is érjük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!