Csak feketék egy amerikai kosárcsapatban!

A naptárak 1966. március 19-ét mutattak. Mindössze tíz és fél esztendővel voltunk azután, hogy a 381 napig tartó montgomeryi (Alabama) bojkott nyomán az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága alkotmányba ütközőnek ítélte a faji alapú elkülönítést az amerikai buszokon.

A helyszín a University of Maryland College Park-i csarnoka, a Cole Field House, ahol az NCAA egyetemi kosárbajnokság négyes döntője keretében 14 253 néző előtt a Texas Western (mai nevén University of Texas El Paso, azaz UTEP) és a Kentucky az aranycsatára készülődött.

Utóbbi, azaz a Wildcats kispadján a zseniális stratéga, Adolph Rupp ült, aki négy bajnoki címet nyert (1948, 1949, 1951, 1958), 749 találkozót vívott meg sikerrel, és NCAA-rekordként sorozatban 129 hazai összecsapáson vezette győzelemre a társulatát.

A Kentucky kosarasai javában hangoltak a végső fináléra, amikor érkezett a hír: az ellenfél, a Miners kezdőötösébe csupa színes bőrű játékost jelölt Don Haskins tréner. A „vadmacskák" értetlenül néztek egymásra, hiszen ilyesmire addig nem volt példa az NCAA-ben. Az íratlan szabály úgy szólt: egyszerre legfeljebb két színes bőrűt szerepeltess a hazai meccseken, hármat idegenben, és négyet, amikor nagy bajban van a csapatod…

Adolph Rupp eszmélt elsőként, s fogadkozni kezdett: az ő együttesét nem győzheti le afroamerikaiakból álló ellenfél. Gondolhatnánk, a 34 esztendeje elhunyt mester – aki 1930 és 1972 között dirigálta a University of Kentuckyt – nem kedvelte a színeseket. Ám amikor a legendás NCAA-döntőről filmet forgatott a Walt Disney Pictures „Glory Road" címmel, Rupp fia, Adolph Rupp Jr. felhívta a forgatókönyvírók figyelmét: nehogy rasszistaként ábrázolják az édesapját (akit az Oscar-díjas Jon Voight – mellesleg Angelia Jolie édesapja – keltett életre a vásznon). Ettől függetlenül tény: 1970-ig kellett várni, mire a Kentuckyban beöltözhetett az első színes bőrű kosaras, Tom Payne.

Az 1966-os NCAA-fináléra összegyűlt riporterek egy része kevéssé ismerte a Texas Westernt, így döbbenten konstatálták a látottakat. „A Final Four négy részvevője közül mi produkáltuk a leginkább a fehérekre jellemző játékot – mondta utóbb az irányító Willie Worsley. – Mi kosaraztunk a legintelligensebben, a legunalmasabban és a legfegyelmezettebben."

A Bobby Joe Hill, David „Big Daddy" Lattin, Orsten „Little O" Artis, Willie Worsley, Harry Flournoy összeállításban kezdő, három hátvéddel játszó Miners kemény védekezésével és szorgos lepattanózásával elfojtotta a gyors játékra alapozó ellenfelét, amely mindössze 38 százalékos pontossággal dobott, így a vége 72–65-ös Texas Western-siker lett.

Később számtalan legenda tapadt ehhez a találkozóhoz. Tény, hogy a hatvanas évek elején Amerika déli és délnyugati oktatási intézményei még nem nyíltak meg a feketék előtt, a pragmatikus Don Haskins viszont egyre-másra csábította a tehetségeket El Pasóba. „Történelmet írt azzal, hogy öt afroamerikai srácot szerepeltetett a kezdőben, de ez sosem volt szempont számára – mondta Moe Iba segédedző. – Egyszerűen nyerni akart, s ha ennek az lett volna a feltétele, hogy öt marslakót küldjön a pályára, hát azt teszi."

A keretet amúgy nem csupán színes bőrűek alkották, öt fehér, köztük egy spanyol ajkú kosaras is bevetésre várt. Haskins úttörő szerepén mindez mit sem változtat: a Texas Western bajnokságnyerése új fejezetet nyitott az amerikai felsőoktatás sportjában: az ESPN Classic szerint 1966 és 1985 között 2.9-ről 5.7 százalékra nőtt az egyetemi gárdákban az afroamerikaiak aránya.

A tárgyalt címmeccset egyébként 2005-ben beszavazták „az NCAA száz évének 25 legfontosabb eseménye" közé, a Texas Western pedig négy esztendeje – ahogy arról a Nemzeti Sport 2007. szeptember 20-án beszámolt – bekerült a Basketball Hall of Fame-be (ahol egyébként Hepp Ferenc képviseli hazánkat).

Az érintett szakember mindezt másként élte meg, legalábbis önéletrajzának tanúsága szerint: „A bajnokságnyerés volt a legrosszabb, ami az életben történhetett velem. Sokszor fohászkodtam utóbb, bárcsak sose vertük volna meg a Kentuckyt, mert az élet ezt követően keservesebb lett az egyetem, a játékosaim, illetve az én számomra is."

Persze nagy meglepetés nem érhette, hiszen „jóakarói" rögvest a meccs után azt jósolták neki, hogy legalább 40 ezer gyűlölködő levélre és halálos fenyegetésre számíthat…