Világbajnokság, 100 méteres fetrengés

Rendkívüli döntőkre került sor a párizsi atlétikai vb második napján (is), mégsem ezekről szólt a híradások zöme. Hanem a 100 méter középdöntőjének második futamáról. A Seiko rendszere ugyanis azt jelezte, hogy a második rajtnál a négyes pályán az amerikai Jon Drummond és az ötösön Asafa Powell (az utóbbi idők egyik legnagyobb sztárja, aki idén sajnos nem szerepel a legrövidebb távon, legfeljebb váltóban) kiugrott. Csakhogy ez szabad szemmel nem volt látható, ráadásul először tévesen a szintén jamaicai Dwight Thomasnak mutatták fel a piros lapot.

Amikor módosítottak, az amúgy is kissé furcsa természetű Drummond (showmankedései miatt sportági berkekben „Bohóchercegnek" is nevezték) óriási balhét csapott, nem akarta figyelembe venni a döntést. Veszekedett, cirkuszolt, majd lefeküdt a pályára, ezzel kifejezve, hogy nem hajlandó távozni, a szabályokat kevésbé ismerő közönség pedig tüntetően melléállt. Jó tízperces közjáték után szinte sírva megadta magát, ekkor azonban visszahívták.

Azt hihettük, hogy a 2003 legelején életbe lépett új szabály szerint lefuttatják vele a versenyt, s a zsűri utólag dönt, mi legyen vele. Ehelyett ismét távozásra szólították fel. Újabb hosszú huzavonát követően az egész társaságot leparancsolták a pályáról, s csak a többiek futama után jelentek meg újra – Drummond és a szintén kizárt Powell nélkül.

Megint kitört a botrány. A közönség füttykoncerttel újra és újra megakadályozta, hogy a futamot elindítsák. Amely persze lement végül, de összességében majdnem egy órával borult az eredeti program, s ez meglehetősen rossz reklámot jelentett a sportok királynőjének.

Az ügy természetesen a továbbiakban is folyamatosan téma maradt. Az őt korábban sem kedvelő honfitársa, a 200 és 400 méter addigra már visszavonult világcsúcstartója, Michael Johnson például tömören fogalmazott: ,,A probléma az, hogy nem tudni, mi a teendő, ha egy idióta van a pályán." Voltak persze szakmaibb vélemények is:

,,Amint megláttam, mi folyik, üzentem a versenybíróknak, hogy Drummonddal együtt indítsák el a futamot, s majd utóbb a zsűri határoz a sorsáról – mondta a nemzetközi szövetség főtitkára, Gyulai István. – A szabályok erre lehetőséget adnak, s így elkerülhettük volna e kellemetlen epizódot. Mire azonban az üzenetem a helyszínre ért, már késő volt. A starter döntése egyébként érthető, hiszen kétség sem fér ahhoz, hogy az amerikai a megengedettnél korábban indult.

A történtek miatt összeült az IAAF tanácsadó testülete – ennek tagja az elnök, az alelnökök, a főtitkár és a pénztáros –, és arra szólított fel, hogy a fegyelmi szabályzatnak megfelelően az Egyesült Államok szövetsége folytasson le vizsgálatot. A nemzetközi szövetség csak akkor járhat el, ha elégedetlen a nemzeti szövetség által meghozott döntéssel.

Ezzel párhuzamosan több intézkedést is tettünk. Felhívtuk a versenybírókat, hogy figyeljék, a rajtnál vigyázz helyzetben megmozdul-e valaki. Drummond ugyanis arra hivatkozik, hogy a mellette rajtolónak megmozdult a válla. Az ilyesmit a rajtgép nem érzékeli, de bizony többször előfordult már, hogy így sikerült kiugratni valakit. Egy újabb »Drummond-ügy« esetén a bemondók részletesen tájékoztatják majd a közönséget a szabályokról, a delikvens rajtgépét azonnal kiviszik a pályáról, a rajtlistáról pedig törlik a nevét."

Az IAAF a kellemetlen epizód időpontjához két napot hozzászámolva, 2003. augusztus 26-án estig adott haladékot az amerikaiaknak arra, hogy kivizsgálják az esetet. A határidő lejárta előtt a botrányhős sprinter bejelentette, hogy visszalép a világbajnokságtól, és abban az évben már nem is versenyez.

,,Úgy gondoltam, hogy nem ugrottam ki, s jogosan küzdök az igazamért – állt a nyilatkozatában. – Sajnálom, hogy a viselkedésemmel ártottam a sportágnak. Tizenöt éve vagyok a pályán, ez az életem, mindig méltó követe próbáltam lenni az atlétikának. Bocsánatot kérek a történtekért az elnök úrtól, Lamine Diacktól, az IAAF főtitkárától, Gyulai Istvántól és az egész atlétacsaládtól. Köszönöm a francia közönség támogatását. Remélem, ez az eset mindenki számára tanulságos volt."

Újabb két nappal később a nemzetközi szövetség tanácsa hivatalosan is kizárta a vb-ről Jon Drummondot, valamint a testület azt várta az amerikai tagszervezettől, válaszoljon arra a kérdésre, miként fordulhatott elő, hogy a csapat egyik vezetője, Michael Cain arra buzdította a sprintert, hogy maradjon a pályán.

Ugyanakkor a tanács olyan intézkedések bevezetését is tervezte, amelyekkel megelőzhetők a hasonló incidensek. Többek között azt kérték az indítóbíróktól, hogy egyszerre csak egy versenyzőt zárjanak ki, azt ne, aki a társa korai indulására reagál. Nagyon fontosnak tartották azt is, hogy figyeljenek arra, egyik futó se ugrathassa ki „bemozdulással" a másikat.

A világbajnokság időközben a zöldasztalon kívül a küzdőtéren is zajlott, ahol 100 méteren végül az egzotikus származású Kim Collins szerzett – célfotóval, és nem túl acélos idővel (10.07) – hatalmas örömöt pici karibi hazájának, St. Kitts és Nevisnek, míg később 4x100-on az Egyesült Államok váltója tartalékosan is aranyérmes lett – igaz, csupán kétszázadnyi előnnyel.

Ami Drummondot illeti, róla az egyik illetékes még azon melegében azt nyilatkozta, hogy akár egyéves eltiltással is szembe kell néznie, de mire eljött a november, az IAAF berlini tanácsülésén már enyhébb volt a légkör: a sportolót és az amerikai szövetséget „csupán" szigorú figyelmeztetésben részesítették, Michael Caintől pedig három évre megvonták az akkreditálási lehetőséget a nemzetközi szövetség rendezvényeire.

Utóbbi szakember további sorsáról nincs információnk, a „főhősről" azonban tudni kell, hogy ekkor már túl volt a 35. születésnapján is, így a pályája gyakorlatilag lezárult. Nem tartozott a legszűkebb elithez, de azért a futottak még kategóriát is jócskán meghaladta.

Már 1993-ban tagja volt a világcsúcsbeállítással (37.40) vb-t nyerő amerikai váltónak, majd hat évvel később ismételni tudott társaival. Közben az 1996-os atlantai olimpián ezüst-, Sydneyben viszont már aranyéremig jutott. Teljesítőképessége zenitjén 1997-ben járt – 100-on (9.92) és 200-on (20.03) is ekkor érte el a legjobbját –, ám utána sem indult hanyatlásnak, hiszen rangos viadalon egyéniben a 2000-es ötkarikás játékokon, 32 esztendősen került a legközelebb a dobogóhoz, amikor ötödik lett a rövidebbik távon.

Az azért egyértelmű, hogy 2003-ban Párizsban igazi veteránnak számított – nyilván tisztában volt vele, hogy világversenyen már nincs sok dobása. Ilyen tudattal különösen nehéz lehet elfogadni a tényt, hogy – érzése szerint mások hibájából – elvették tőle a szép búcsú esélyét...

Azóta a földkerekség három leggyorsabb embere közé tartozó Tyson Gay edzője lett, aki különösen a startjai javításában remélt tőle sokat, hiszen Jon(athan) Drummond a világ legjobb rajtolóinak egyike volt (aki a váltókban is rendszerint kezdőemberként szerepelt). Tanítványa többek között az ő segítségével nyert három aranyat a 2007-es oszakai vb-n, azaz kicsit „lassabban" száguldva, de véghezvitte ugyanazt a bravúrt, mint majd a következő alkalommal az őt trónfosztó Bolt!

Ezért is nagy kár, hogy az amerikai vágtázó nem lehet ott Teguban, hiszen micsoda versenyt (és az alapból várhatónál talán még jobb időeredményt) láthatnánk, ha a jamaicait a két nagy hiányzó, azaz a honfitárs Powell, valamint Gay is teljes erőbedobásra késztetné. Azért bízzunk bene, hogy a címvédő így is „elviszi a show-t", amely remélhetőleg nem a rossz rajtokról lesz emlékezetes, hanem a minél sebesebb száguldásról – ellentétben a világ leghosszabb ideig tartó, Drummond-féle 100-as futamával 2003-ból...