„Bérgyilkos”, feltűnősködő, vagy beszűkült

A 2005-ös Konföderációs Kupa a németországi világbajnokság főpróbája volt, és a nyolccsapatos viadal jól sikerült – mint aztán majd a 2006-os vb is. A szervezőknek azonban az átlagosnál is jobban meg kellett küzdeniük egy zavaró jelenséggel, amit a tévéképernyők előtt szurkoló nézők ugyancsak jól ismerhetnek, még ha a televíziók már jó ideje alapállásból igyekeznek is az ilyesmit nem mutatni, hogy legalább ne bátorítsák a hasonló gondolattal kacérkodókat.

A német–brazil elődöntő (2–3) elején egy Corinthians-zászlót lobogtató szurkoló szaladt be a pályára, és támadta le Robinhót, aki egyébként akkor még a rivális Santos játékosa volt. „Nem akartam bántani, csak meg akartam neki mutatni, milyen szépek a Cor színei – árulta el másnap, 2005. június 26-án a brazil sajtónak a magánszámáról Albert Monte. – Ricardo Teixeirától, szövetségünk elnökétől kaptam a jegyet a mérkőzésre, miután elmondtam neki, hogy már évek óta követem a válogatottat. Eredetileg az argentinok elleni döntőre készültem, hogy ott kedvenc klubcsapatom kedvenc játékosát, az argentin Tévezt megölelhessem."

Az eléggé kacifántos magyarázattal előálló Montét végül büntetés nélkül elengedték a német rendezők, ám az előzmények miatt nyilván egyre gondterheltebb arccal. Korábban például az 1–0-val záruló Mexikó–Brazília csoportmeccsen (a selecao egyetlen ottani veresége során) eredt a szünet után öt-hat narancsmezes egy meztelennek a nyomába – egyikük sem holland volt, csupán a biztonságiak próbálták levadászni a lelátóról érkező „drukkert"...

A szervezőbizottság ezután elkezdte vizsgálni, hogy milyen jogi lépéseket tehet a játéktérre berohanó nézők ellen. Az iménti ugyanis már a negyedik olyan incidens volt a torna során, hogy egy szurkoló mérkőzés közben befutott a gyepre. „Keressük a lehetőségét, miként léphetünk fel az ilyen alakok ellen. Az a néző, aki szombaton beszaladt, például egy spanyol diszkót reklámozott" – mondta Gerd Graus szóvivő.

A pszichológusok amúgy három kategóriába osztják a rohangálókat. Az, aki valamilyen céget reklámoz, egyszerűbb eset, hiszen előre megfontolt szándékkal keresi a feltűnést. Ô a „bérgyilkos" típus. A második kategóriába tartoznak a feltűnést keresők, akik tíz másodperc főszerepért mindenre képesek.

A harmadik fajta a legveszélyesebb, hiszen ők általában azért mennek a játéktérre, hogy valamelyik sportolón, esetleg a bírón vegyenek elégtételt. Itt már súlyosabb lelki problémák lehetnek, a beszűkült tudat mellett nem tudják kontroll alatt tartani magukat, s a következményekkel nem számolva lépnek meccs közben a pályára. A Konföderációs Kupán az előbbi két „csoport" képviselőivel találkozhattunk, míg szerencsére a harmadik féle – vagyis az indulatból verekedő – nem került elő...

Előkerült viszont sokszor a műfaj koronázatlan királya, azaz az 1976-os születésű Jaume Marquet i Cot. Már a nevéből is látszik, hogy katalán – igen, ő Jimmy Jump, aki a legtöbbször a Barcelona fellépésein, de legalábbis spanyol vonatkozású eseményeken tűnt fel.

Sok szó esett már róla a sajtóban, ezért most nem is feltétlenül szükséges részletesebben felidézni a „munkásságát", de azért a „dicsőséglistájának" rövid felsorolása is jelzésértékű.

Két Bajnokok Ligája-fináléban, három BL-elődöntőn, egy-egy Eb-döntőn és elődöntőn, valamint a tavalyi vb záró mérkőzésén is feltűnt 2004 óta, hol egy zászlóval, hol egy barretinával (tradicionális katalán sapka) színesítve a szereplését.

Ott lábatlankodott továbbá egy Roland Garros-döntőn, egy vízilabda Spanyol Kupa-fináléban (amikor fejest ugrott a medencébe...), egy rögbi vb-döntőn, illetve az egyik F1-es futam felvezető köre során az aszfalton (ugyanakkor nem ő volt az az őrült ír lelkész, aki egyszer Németországban verseny közben szembefutott a forgalommal). Hazája egyik rangos filmes díjátadóján pillanatokra meg is szólalt, míg a leghíresebb talán az, amikor az Eurovíziós Dalfesztiválon kéretlenül hozzájárult a spanyol szám koreográfiájához...

Idehaza arról is híres, hogy múlt szeptemberben megzavarta az Újpest–Ferencváros derbit, ahol egy katalán lobogóval, Kubalát éltetve gólt rúgott a Fradinak, ami után néhány órára őrizetbe vették, majd megkapta a jól megérdemelt szokásos pénzbüntetését. Máskor pedig az egyik magyar kereskedelmi csatorna élő időjárás-előrejelzését árnyalta a Barcelona éltetésével – kihasználva, hogy a korábbi stúdióbeszélgetése révén még mikroport volt a pólóján...

Na de ennyi elég is lesz róla, befejezésként három különböző hangulatú példa más „előadóktól". A 2003-as ausztráliai rögbi vb-n egy csapata színeivel kifestett arcú részeg szamoai drukker a hajrában megpróbálta szerelni a gólszerzéshez készülő dél-afrikai Louis Koent, aki lábának lendítésével nemcsak az eredeti célját érte el, de – szándékán kívül – fejen találta s ezzel eszméletlenre rúgta a betolakodót is...

Kevesebb erőszak történt az Egyesült Államokban, mégis nagyobb érzelmek kavarogtak, amikor 1976-ban egy Los Angeles-i baseballütközet során William Thomas és 11 éves fia behatolt a házigazda Dodgers stadionjának játékterére, és a magukkal hozott amerikai zászlót megpróbálták elégetni. A vendég Chicago Cubs egyik játékosa észrevette, hogy a földre leterített lobogó fölött gyufával és valamilyen gyúlékony folyadékkal vacakolnak, odament és a nézők üdvrivalgásától kísérve elragadta tőlük a zászlót. A többit már a rendőrség intézte.

Amikor legközelebb sorra került a meccsen, a Los Angeles-i közönség álló ovációval fogadta, míg a nagy eredményjelzőre azt írták ki nagybetűkkel: „Rick Monday, nagy játék volt!" Ő maga utóbb így nyilatkozott: „Ha valaki amerikai zászlót akar égetni, ne a közelemben tegye! Túl sok veteránkórházban jártam, és túl sok olyan srác megnyomorított testét láttam, aki a jelképeink védelmében sebesült meg."

És végül Morganna, a Csókbandita... A hölgy a hetvenes-nyolcvanas évek folyamán egy csomó baseball- (és olykor másmilyen) meccsen futott be a pályára, hogy megcsókoljon egy-egy játékost. Jó pár MLB-menő „járt így", köztük a nagy Cal Ripken Jr. – de a kedvenc a sportág halhatatlanjai közé szintén beválasztott George Brett lehetett, mert ő kétszer is...