Jeges Duna, embertömeg, csúcs hattyúkkal

Id. Schirilla György a vegetáriánus életmód és az ultra-hosszútávfutás hazai „apostola" volt, akinek az előbbi témában könyvei is jelentek meg, míg híres szupermaratoni teljesítményeként 1967-ben 32 nap alatt lefutotta a Budapest és Moszkva közötti 2216 kilométeres távolságot. Talán még többen ismerték azonban arról, hogy 1957-től (azaz felnőttkora küszöbétől) kezdve 37 esztendőn keresztül évente legalább egyszer átúszta telente a jeges Dunát.

Hasonló nevű fia – aki 1961-ben született és mintegy két évtizeddel ezelőtt a természetgyógyászatra „szakosodott", de rendszeresen jelentkezik jótékonysági és békefutásaival is –, édesapja halála után, 1999-ben döntött úgy, hogy ápolja a hagyományt, és azóta minden télen maga is átszeli fagypont körüli hőmérsékletű nagy folyónkat.

Az első időkben állandó társa is akadt egy Cserneczky Attila nevű fiatalember személyében, aki sokat betegeskedő gyerekként családi ismeretség révén került kapcsolatba az idősebbik Schirillával, eltanulva tőle a vegetáriánus étrendet.

De nemcsak azt, hiszen maga is beletanult az extrém sportok vizes válfajába, így segített átvenni a stafétabotot a különleges téli produkciókkal. Ezek révén a két ifjabb sportember is az egészséges életmódnak kívánt propagandát csinálni, egyúttal természetesen e speciális módon megemlékezve a nagy elődről.

2002. január 12-én kora délután például játszi könnyedséggel bántak el a Dunával, mégpedig ezúttal az ország szívében, Budapesten. Az Erzsébet híd pesti lábánál merészkedtek a mindössze 0.7 fokos vízbe, hogy tizenegy perc elteltével a Szabadság híd budai hídfőjénél érjenek célt. Szerencsére a kísérlet nem tartogatott kritikus pillanatokat, így aztán gond nélkül teljesítették a partokra csaknem ötezer nézőt vonzó próbát.

„Fantasztikus élmény volt ennyi ember előtt úszni, feldobott minket, ezért cseppnyi fáradtságot sem éreztünk a végén. Persze ehhez az is kellett, hogy edzettek legyünk: a felkészülés során hetente háromszor úsztunk a jeges Dunában" – nyilatkozta autogramvadászok gyűrűjében Cserneczky.

Ifjabb Schirilla György nem tagadta, ki jutott eszébe a tapsoló ezreket látva. „Utoljára akkor voltak ennyire sokan, amikor még a hatvanas-hetvenes években az édesapám úszott. Csodálatos, felemelő érzés."

Egy héttel későbbre tűzték ki az újabb időpontot, de előbb még a média is rátalált a különleges duóra – a fővárosi felhajtás megtette a hatását... Cserneczkyt például az egyik vezető rádió kávéfinomsággal felérő reggeli műsora tréfálta meg, 2002. január 18-án ő lett a szokásos telefonos álinterjú áldozata. A műsorvezetők a vízirendészet munkatársaiként jelentkeztek be, mondván, a fiatalember nem rendelkezik vízi jártasságival, ezért le kell mondania a másnapi úszásról...

Erről persze nem volt szó, így 19-én kora délután a váci Duna-korzón vele is találkozhattak az érdeklődők. A programban a sétányon elvégzett bemelegítés szerepelt, majd hajóval átkelés a túlpartra, hogy aztán a tervek szerint 12-13 perc alatt megregulázzák a folyót. Az e szakaszon negyedszer belefogó Cserneczky az előző évben pontosan tizenkét perc alatt végzett a feladattal, ezért – még huszonnégy órával korábban – úgy vélte, most sem lesz másképp.

Elárulta továbbá: nem sokkal előtte ketten is jelentkeztek nála, hogy csatlakoznának a „mutatványhoz". Nos, mégsem tették, hiszen már az első tréningen rájöttek: a bátorság kevés ahhoz, hogy valaki nekivágjon a jeges folyónak.

„Berohantak, kirohantak, majd közölték, ez nem nekik való. Kétségtelen, az akaraterő rendkívül fontos, mivel el kell viselni a kihűlésből adódó végtagfájdalmat, de azt senkinek sem javaslom, hogy egyik napról a másikra megpróbálkozzon a folyóátúszással. Rendkívül komoly edzettség kell hozzá, erős immunrendszer és nem utolsósorban pszichés felkészülés. A szervezet ugyanis sokkhatásként éli meg a hideg vizet" – tette még hozzá.

Az elmondottak jegyében ő és ifjabb Schirilla György szokás szerint sikeresen letudta a küldetését. A korábban ott egyedül tempózó Cserneczky addig 12 percnél hamarabb egyszer sem végzett hamarabb a folyóval, ezúttal viszont igen: rekord sebességgel, mindössze kilenc perc alatt teljesítették a távot a 0.8 fokos vízben! A próbát amúgy körülbelül háromezren követték figyelemmel a partról.

A vízben pedig extra vendégek: szinte végig a nyugodtan tempózó páros mellett siklott két sportrajongó hattyú is, amelyek többségünknél nyilvánvalóan jobban viselik a mínuszokat... Az immár nélkülük szárazföldet érő kettőst egyébként kedves meglepetés várta – mármint a kiérdemelt tapsvihar mellett: a húst egészen kicsi kora óta mellőző Cserneczkyt sült tökkel, Schirillát pedig egy gyümölcskosárral lepték meg a helyiek.

A tervek szerint újabb egy héttel később Szolnoknál a Tisza lett volna az (esélytelen) ellenfél, ám mivel 26 centis jégpáncél fedte második legnagyobb folyónkat, ezt a feladatot későbbre halasztották. A jég alatti úszásból ugyanis ezúttal nem kértek, főleg, hogy friss élménynek ott volt egy néhány nappal azelőtti kockázatos „felfedezőút".

„Az Omszki-tó jegén vágtunk léket, majd Schirilla Gyuri – a testén kötéllel – leúszott vagy tíz métert a jég alatt. Akkor ijedtem meg, amikor a kötél – amelynek a vége folyamatosan a kezemben volt – beakadt valamibe. Szerencsére mindez csak másodpercekig tartott... Amikor végül is Gyuri megjelent a lékben, csak annyit mondott: mi sem vagyunk teljesen normálisak. Nem tiltakoztam..."

A sors szomorú fintora, hogy Cserneczky Attila – aki a fentiek tanúságán kívül édesanyja elmondása szerint is mindig kedvelte és kereste a veszélyt, többek között ezért lett belőle tűzoltó – nem a jeges úszkálások következtében, és nem is az emberéletre leselkedő hivatása gyakorlása közben hunyt el. Kora harmincas éveiben járt, amikor légzési és érrendszeri elégtelenség vitte el 2009. december 2-án.

Hozzátartozóin, barátain és ismerősein kívül az egykori újságcikkek, felvételek is megőrzik azonban emlékét – valamint az a sok-sok ember, aki az ezredforduló táján tanúja volt az ő és ifjabb Schirilla György bátor és sikeres küzdelmeinek a természettel és önmagukkal.