Még ég benne a láng – Bobory Balázs publicisztikája

Tizenkét évig ugyanazon a kispadon ülni a profi sportban manapság kirívóan ritka. A labdarúgásban alig akad példa hasonlóra, de a csapatsportok többségében is kevés szakemberrel találkozunk, akik több mint egy évtizede húzzák az igát ugyanannál a klubnál.
Tizenkét évig ugyanazon a kispadon ülni a profi sportban manapság kirívóan ritka. A labdarúgásban alig akad példa hasonlóra, de a csapatsportok többségében is kevés szakemberrel találkozunk, akik több mint egy évtizede húzzák az igát ugyanannál a klubnál.

Diego Simeone 2011 óta az Atlético Madrid vezetőedzője, irányításával a „matracosok” sohasem látott csúcsokat ostromoltak, trófeákat gyűjtöttek, az együttesnek egyértelműen megkülönböztethető stílusjegyei voltak, amelyek az argentin szakvezető keze munkáját dicsérik.

Simeone nem hazudtolta meg magát edzőként, nagyjából ugyanazt láttuk tőle a kispadon, mint amilyen játékoskorában volt. A korábbi válogatott középpályás – aki megjárta az Intert, a Laziót és persze az Atléticót is – igazi vezérként hajtott a pályán, az alibizés ismeretlen szó volt neki. Focinyelven szólva a saját édesanyjába is belerúgott volna a győzelem érdekében, nem volt számára elveszett labda, nem ismerte azt a kifejezést, hogy fáradtság. Ha kellett, tört-zúzott a labdaszerzés érdekében, de távolról sem volt az a típus, aki, ha hozzákerült, azonnal lepasszolta volna a labdát a legközelebb álló társhoz, mert értett az építkezéshez is, rendre felért az ellenfél kapujához, és nagyszerű rüsztje volt, bátran vállalkozott lövésre. Fizikai ereje és fellépése is elrettentőnek bizonyult.

No és persze nem ment soha a szomszédba egy kis szövegelésért, az ellenfél, a bíró vagy a drukkerek provokálásáért, de csak annyira, hogy ne lépjen át egy határt, éppen elegendő legyen a rivális kizökkentéséhez. Simeone a lélektani hadviselés nagymestere volt játékosként és edzőként is, nem lehet rá azt mondani, hogy véka alá rejtette az érzelmeit, minden örömöt és bánatot szélsőségesen élt meg, de közben tudta úgy irányítani az emócióit, hogy a játékostársaira, később a játékosaira, illetve az ellenfélre, a bíróra vagy a szurkolókra hatással legyenek.

Elismerem, egyfajta mesterkéltségnek is nevezhetjük ezt, de tény, hogy szakmaisága – emberi tulajdonságaival együtt – játékoskorának egyik legjobb védekező középpályásává, majd később edzőjévé emelte Simeonét.

Az Atlético Madrid az argentin érkezése előtt a városi rivális Real Madrid és a Barcelona mögött szenvedett. Bár 2010-ben hazavitte az első Európa-liga-kiírás trófeáját (a fináléban a Gera Zoltánt soraiban tudó Fulhamet győzte le), az egyenjogúsághoz, a felzárkózáshoz a másik két gigászhoz Diego Simeone kellett, aki 2011 decemberében ült le a madridiak kispadjára, és 2012-ben újra Európa-ligát nyert a csapattal. Talán nem kell mondani, hogy az Atlético lehetőségei az elmúlt évtizedekben sohasem versenghettek a Realéval vagy a Barcáéval, így talán még nagyobbat „szóltak” a sikerek. A fiatal vezetőedző – aki korábban szinte kezdő trénerként az Estudiantes de La Platát 23 év után bajnoki címig vitte Argentínában – szisztematikus munkával a saját arcára formálta az együttest. Az Atlético kőkeményen, stabilan és fegyelmezetten védekező, elöl klasszis megoldásokra képes támadóira számító szorgos munkáscsapat lett, de abból a legkiválóbb, hiszen Simeone személyiségjegyei átragadtak a játékosokra, vagy épp olyan labdarúgók érkeztek a keretbe, akik megfeleltek a kívánalmaknak. A „matracosok” az egyik legkellemetlenebb ellenféllé váltak Európában, senki sem szerette a sok futásra épülő, agresszív és időnként meglehetősen defenzív harcmodort, ráadásul a támadószekcióban olyan remek labdarúgók kaptak szerepet az évek során, mint Diego Forlán, Sergio Agüero, Diego Costa, Fernando Torres, Álvaro Morata, Radamel Falcao vagy éppen Antoine Griezmann. És amikor a meló minőséggel párosul, nagy baj nem lehet.

Simeone elképesztő hatással volt a játékosaira. Szokták mondani, olyan tűz égett benne, hogy a tekintetével szinte meg tudott volna gyújtani egy cigarettát. Az Atléti tizennyolc év csend után 2014-ben megelőzte a Real Madridot és a Barcelonát, spanyol bajnok lett. Ugyanebben az esztendőben a játékosok a Bajnokok Ligájában is már fogták a serleg egyik fülét, hiszen a 93. percig az uruguayi bekk, Diego Godín góljával vezettek – éppen – a Real ellen, ám Sergio Ramos egy fejessel a lefújás előtt egyenlített, a ráadásban pedig már a királyiak voltak sokkal jobbak, és 4–1-re nyertek. A hajrában Simeonét „persze” kiállították, amiért Cristiano Ronaldo büntetője után a pályára rohant, és meg akarta fegyelmezni az akkor még suhanc Raphaël Varane-t, mert a francia gólörömében egy labdát rúgott felé...

Szóval, az Atlético szinte a csúcson volt, és egy ideig valóban a legszűkebb elitbe tartozott, sőt 2016-ban még közelebb került a BL-trófeához, és már a hosszabbítást is túlélte – de tizenegyesekkel megint a Real Madrid kerekedett felül, és ez már tényleg fájt Simeonénak és játékosainak. Főleg azért, mert nagyjából tudni lehetett, hogy az erőn felüli teljesítmény nehezen tartható úgy, hogy a legjobbakat sorra viszik el a tehetősebb riválisok, az argentin mesternek pedig mindig olyan játékosokat kell találnia, akiket viszonylag kevesebb pénzért is el lehet elcsábítani, de képesek a legmagasabb színvonalra. És bár 2018-ban újabb Európa-liga-győzelem, majd 2021-ben, a Coviddal terhelt idényben ismét spanyol bajnoki cím következett, utána már kevésbé bizonyult hatékonynak az Atlético játéka.

Ott tartunk most, hogy Diego Simeone csapata ellen jelenleg is szörnyű futballozni, de már korántsem tapasztalható olyan mértékű ellenállás, mint négy-öt esztendeje. A keret most is tele van jó futballistával, de a nagy sikerekben szerepet játszók közül a legtöbben nincsenek már a csapatnál; többségük kiöregedett, az újak pedig már más labdarúgóközegben szocializálódtak. Simeonéban látszólag ugyanaz a láng lobog, ha úgy érzi, hogy szükség van rá, még mindig hergeli a saját közönségét, de úgy tetszik, lassan elhagyja a hajót. Az Atlético jelenleg csak ötödik a bajnokságban, 14 pont a hátránya az éllovas Barcelonával szemben, a Bajnokok Ligájában pedig hiába került könnyűnek tetsző csoportba, a Porto, az FC Bruges és a Bayer Leverkusen mögött csak negyedik lett, így még az Európa-ligában sem folytathatja az idény második felében.

A sportban is eljön a pillanat, amikor a korábbi sikerek, a közösen megélt csodák és magasságok, a rengeteg élmény ellenére váltani kell: amikor az edzőt már tökéletesen kiismerték a játékosai, amikor már tudják, mi a színház és mi a valóság, amikor már felismerhető a manír és az összes apró trükk, amivel egy tréner kihozza a legjobbat a labdarúgóból. Ha elfáradnak a személyes kapcsolatok, óhatatlan, hogy valakinek mennie kell, és a közhely szerint mindig könnyebb lecserélni a szakembert, mint a több mint húsztagú keret nagy részét.

Diego Simeone hős, bálvány az Atlético Madridban, és talán a lehető legjobb pillanatot választja, ha a nyáron valóban elköszön a spanyol fővárostól, mert „a szobra még áll”, a szurkolók imádják, és valamikor később újra megismétlődhet a gyümölcsöző közös munka. Az argentin futballedzőre ráfér már a levegőváltozás, neki is kellenek az új játékosok, az új légkör, egy másik stadion, edzőközpont, valamint egy másik szurkolótábor.

Az biztos, ha rövid időn belül szabad lesz, kapkodni fognak érte a topklubok, stílusának pedig megfelelne, ha a mediterrán térségben maradna, és – mondjuk – csak Olaszországba tenné át a székhelyét, Akadnak ott is olyan együttesek, amelyeknél tisztelik, szeretik, elég csak az Interre vagy a Lazióra gondolnunk, és bizony egyikük sem brillírozik.

Abban biztosak lehetünk, bárhova is megy Simeone, újra lángolni fog, és nem tűri el, ha körülötte nem ég a sikerért mindenki.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!