Kell egy másik arc – Bobory Balázs publicisztikája

A futballban nincs állandó, uralhatják a mezőnyt aranygenerációk, hozhatnak forradalmi újításokat edzők, egy idő után vagy a riválisok alkalmazkodnak hozzá, esetleg éppen az adott korosztály legjobbjai korosodnak, veszítenek a koncentrációjukból a sikerek után.

A spanyol labdarúgás a 2000-es évek végén, a 2010-es esztendők elején vitathatatlanul a világ legjobbjának számított, mi sem bizonyítja jobban, mint a 2008-ban és 2012-ben megszerzett Európa-bajnoki aranyérem, vagy éppen a 2010-es világbajnoki cím. A klubcsapatok szárnyaltak a kupákban, a saját nevelésű és spanyol játékosokra épülő Barcelona pedig szemet gyönyörködtetően futballozott, 2006-ban, 2009-ben, 2011-ben, majd 2015-ben is megnyerte a Bajnokok Ligáját, aztán a Real Madrid 2014-től öt alkalommal jutott a csúcsra – igaz, a hazai játékosok befolyása sokkal kisebb volt az eredményességre. És persze botorság lenne elfeledkezni a Sevilláról, amely az UEFA-kupát 2006-ban és 2007-ben, majd a már Európa-liga néven futó sorozatot 2014-től még négy alkalommal megnyerte.

Ezt az eredménysort látva senki sem mondhatja, hogy a válogatottnak nem volt miből merítenie, sőt, a szövetségi kapitányok döntéseinél mindig akadtak viták, mert a keretet nem harminc minőségi labdarúgóból kellett huszonháromra szűkítenie, hanem inkább a duplájából.

A modern kori spanyol futballiskola alapjait Johan Cruyff tette le, a korábbi holland aranylabdás a kilencvenes évek elején álmodta meg a Barcelona labdatartásra, sok passzra, hirtelen ritmusváltásokra épülő futballját, amely a katalánok akadémiáján, a La Masián alapfilozófia lett. Ez a stílus sokkal kevésbé épített a párharcokra, a fizikai fölény kialakítására, sokkal inkább tökéletes technikai képzettség, hibátlan taktikai érzék és tudás, kecses mozgáskoordináció, illetve fürgeség és robbanékonyság kellett hozzá. A barcelonai utánpótlásból így nőttek ki a Guardiola, Xavi, Iniesta léptékű klasszisok, vagy éppen az akadémia leghíresebb neveltje, az argentin Lionel Messi, aki gyerekkorától a spanyol futballt szívta magába, zsenialitását válogatott szinten viszont hazája együttesében kamatoztatja.

Az ellenfelek már a Cruyff-féle Barca ellen is megőrültek, és gyakran tehetetlenek voltak, hiszen ki szeret kilencven percen át loholni a labda után, türelmesen várni, amikor véletlenül belehibázik a sémába a katalán csapat, és akkor megragadni az esélyt. Cruyff meg is nyerte a klub első BEK-trófeáját 1992-ben, a következő években viszont nem tudott eredményességet tekintve a csúcsra érni a Bajnokok Ligájára átnevezett sorozatban. A szellemiség azonban megmaradt, még akkor is, amikor Louis van Gaal talán még a szertárost is Barcelonába vitte az 1995-ös BL-győztes Ajaxból, mivel ekkor is folyamatosan épültek be a saját nevelésű fiatalok.

Akik aztán a kétezres évek közepére be is értek, és a minőségi, fenomén légiósokkal kiegészülve akkor is uralták a világot, ha éppen végül nem az ő diadalukkal zárult az adott sorozat.

Megszületett a tiki-taka kifejezés.

A Barcelona szeretett addig passzolgatni az ellenfele fala előtt, ameddig annak tagjai szinte el nem szédültek, és amikor megcsillant a lehetőség, rés keletkezett a pajzson, az olyan klasszisok, mint Ronaldinho, Samuel Eto'o, Messi, David Villa, Pedro vagy éppen Thierry Henry azonnal robbantak, és általában büntettek. A védekezés azért is volt egyszerű nekik, mert a riválisok sokat játszottak labda nélkül, és ha labdát is szereztek, a Barca olyannyira leszűkítette a területet, hogy nagyon nehezen lehetett csak építkezni és szinte pillanatokon belül újra a gránátvörös-kékeknél volt a labda.

Sok emblematikus középpályás fordult meg a Barcelonában, de a legemlékezetesebb trió egészen biztosan a Xavi, Sergio Busquets, Iniesta alkotta hármas, amely olyan harmonikusan vezényelte át a csapatot védekezésből támadásba, mintha csak folyamatosan bemutatót tartott volna edzőképzésen a hallgatóknak. Nem csoda hát, hogy a spanyol válogatott is ezzel a stílussal jó néhány évig hengerelt és nagy tornákat nyert.

Igen ám, de amíg a spanyolok „letikitakázták” a világot, addig az ellenfelek azon gondolkodtak, mit lehetne kitalálni, mert az mégsem járja, hogy a nagy nemzetek jeles labdarúgói a spanyolokkal szembeni összecsapáson inkább erőnléti tréninget tartsanak és labda nélkül fussanak, mint hogy eredményesen futballozzanak.

José Mourinhónak például bejött, amikor 2010-ben betolta a buszt a Camp Nouba az Inter kapuja elé a BL-elődöntőben, a játékosai pedig megmutatták, hogyan kell lezárni a területeket, miként lehet kihúzni a Barca méregfogát az egységgel, és azzal a szisztémával, amivel elérték, hogy mélységi passzok, cselezések, labdavezetések után hogyan ne jussanak be a katalánok a tizenhatoson belülre. És akkor jöjjön itt a párhuzam a katari vb-n a nyolcaddöntőben búcsúzó spanyol válogatottal: a Barcelona már akkor sem nagyon tudott B-tervvel előhozakodni. Sohasem volt jellemző rájuk az ívelgetés, a szélről magasan belőtt labdákból születő gól, és aki a végtelenségig precízen, türelmesen, fegyelmezetten nézegette Xaviék adogatását, és a labdaszerzés után volt olyan kvalitás a játékosaiban, hogy gyors kontrákat végigvigyenek, meglepetést tudott szerezni.

A világ pedig előbb lassan megtanulta, hogyan kell „sündisznóban” védekezni a Barcelona ellen, aztán eljött az egész pályás letámadás, a presszing korszaka, és még kisebb lett a különbség. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy Xavi, Iniesta vagy éppen Xabi Alonso sem játszhatott örökké, az utódok pedig nem képviselték, képviselik ezt a szintet, mert vagy még túl fiatalok, vagy egyszerűen sokkal gyengébbek a képességeik.

Éppen ezért kellett volna Luis Enriquének, a spanyol válogatott csütörtökön menesztett szövetségi kapitányának másban is gondolkodnia, mint a sok passzal operáló, labdatartáson épülő futball, bár nagyjából a keret kialakításánál már eldőlt, hogy stílusában nem lesz más ez az együttes a korábbi világversenyeken látottaknál. A Costa Rica elleni ­7–0-s nyitány aztán jól el is altatta a spanyolokat, az álomfutball után elégedettebbek lettek magukkal a játékosok is, és miután még jó futballal ikszeltek a németek ellen, tudat alatt (remélhetőleg) elengedték a japánok elleni meccset, hogy aztán a végtelenül lelkes, taktikus Marokkó ellen egy kaput eltaláló lövésük legyen az ezernél több ­passz mellett 120 perc alatt. A mérkőzés közben talán Luis Enrique szövetségi kapitánynak is eszébe jutott, hogy most lenne igazán jó egy robusztus center, akinek véletlenül akár a hátáról is bepattan a kapuba a labda egy beadás után, de az egyébként ideális ­csatáralkatú Álvaro Morata sem ez a típus, és akkor ne is beszéljünk Marcos Asensióról, Ansu Fatiról vagy Dani Olmóról, mert stílusukra mindannyian ugyanolyanok.

A spanyolok nem jutottak a nyolc közé, Enriquét menesztették, helyét az évek óta az utánpótlás-válogatottak mellett dolgozó Luis de la Fuente veszi át, aki nem edzett még kiforrott sztárokat, viszont a rendkívül fiatal csapat szinte összes tagját istápolta és sikerre vezette az U19-es vagy éppen U21-es alakulatokban, a személyes kapcsolat, az ismeretség pedig szó szerint aranyat érhet a következő években. De csak akkor, ha a 61 éves mester nem esik a nosztalgiázás romantikájába, nem marad „szerelmes” olyan játékosokba, akik tinédzserként esetleg kivételesek voltak, felnőttfronton viszont nem jutottak el a legmagasabb szintre, és képes lesz érzelmek nélkül, objektíven válogatni.

Ennél is fontosabb azonban, hogy igazolja-e a most beharangozott sokoldalúságát, és ha kell, képes lesz-e a spanyol válogatott a széleken vezetett támadásokat egy iramban befejezni, vagy ha úgy adódik, tud-e a középcsatárra fellőtt hosszú labdákkal operálni? Mondjuk utóbbihoz egy olyan támadó is kellene, de Spanyolhonban ez a személy most nem látszik.

Az alapanyag jó, a tiki-taka gyakran még most is működik. De kell egy másik arc is a spanyoloknak, csak úgy juthatnak el megint a csúcsra.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!