Alakul a történet – Bobory Balázs publicisztikája

Be kell vallanom, tévedtem, amikor tavaly nyáron azt jövendöltem, hogy eljön a Barcelonának a bibliai hét szűk esztendő. Az elmúlt évtizedekben a világ legnagyobb zsenijeit soraiban tudó katalán gigásznál olyan mértékűnek tetszett a káosz, amely nemcsak egy évadra vet vissza általában csapatokat, hanem hosszú évekre, és csak vérverejtékes munkával, sok pénzzel és jó adag szerencsével lehet kikecmeregni a bajból.
Be kell vallanom, tévedtem, amikor tavaly nyáron azt jövendöltem, hogy eljön a Barcelonának a bibliai hét szűk esztendő. Az elmúlt évtizedekben a világ legnagyobb zsenijeit soraiban tudó katalán gigásznál olyan mértékűnek tetszett a káosz, amely nemcsak egy évadra vet vissza általában csapatokat, hanem hosszú évekre, és csak vérverejtékes munkával, sok pénzzel és jó adag szerencsével lehet kikecmeregni a bajból.

A gránátvörös-kékek elképesztő adósságokat halmoztak fel, a klubikon Lionel Messi lelépett Párizsba, de mások is kiutat kerestek a sötét mélységek felé vezető alagútból. Ezen az úton ráadásul a vezérnek, Ronald Koemannak a kezében sem volt lámpás, a korábbi Barca-klasszis középhátvédnek morálisan szét­esett, a korábbinál lényegesen gyengébb kvalitású keretet kellett edzenie, amelyben persze azért még mindig akadtak kitűnő futballisták és fiatal nagy tehetségek.

Csak éppen úgy tűnt, a holland szakembernek nem fekszik a tűzoltó szerepe. Ilyen helyzetekben nem árt, ha egy tréner empatikus, hajlamos az önvizsgálatra is, elfogadja mások hibáit, beismeri sajátjait, és úgy kommunikál az öltözőben, hogy elfogadják a játékosai.

A holland szakember azonban teljesen más képet mutatott magáról. Gyakran mintha honfitársát, Louis van Gaalt láttuk volna fiatalabb kiadásban: pökhendi viselkedése és nyilatkozatai csak mélyítették a válságot, sem az öltözőt, sem a szurkolókat nem tudta megnyerni magának. Mentségére legyen mondva, a Barcelona története egyik legsúlyosabb válsága közepette állt a kormányrúdnál, és ilyen helyzetben azért kevesen tudták volna azonnal felfelé ívelő pályára állítani a szétesés határán lévő csapatot.

Azt viszont a vezetőség érezte jól, ha nem vált, még nagyobb lesz a baj. A Barcelona október végén a bajnoki tabella kilencedik helyén vesztegelt, teljesítménye finoman szólva is hullámzó volt, semmi jel sem mutatott arra, hogy bármikor állandósulhat a jó forma. A klubház emeletén dolgozó döntéshozók ilyenkor többnyire úgy határoznak, hogy váltanak, csak éppen ki kell választaniuk azt a receptet, amely elősegítheti a fejlődést, a felemelkedést. Joan Laporta elnök kereshetett volna a piacon egy nagy öreget, aki többször volt már sikeres tűzoltó, és rutinosan tudja, vészhelyzetben mi a teendő egy padlón lévő keret trénereként. De egy másik út lett a nyerő, a „presidente” úgy látta jónak, hogy egy klublegendát nevez ki, aki ugyan topbajnokságban még nem bizonyított, viszont van némi edzői tapasztalata. A választásban vélhetően a legnagyobb szerepe annak volt, hogy az addig a katari forróságban dolgozó Xavinál senki sem ismeri jobban a katalánok filozófiáját, a futballba vetett hitét, a lelkületet és elkötelezettséget, amellyel hétről hétre a Camp Nou szent gyepére kell lépni.

Xavi 24 esztendőn keresztül szolgálta játékosként a Barcát, 767 mérkőzésen lépett pályára, nyert 25 trófeát – köztük négy Bajnokok Ligáját. Nem lehet vitatni, hogy tökéletes technikai tudása, passzkészsége, improvizációs képessége, periférikus látása a csapat eszévé, vezérévé emelte, vélhetően csak Lionel Messit lehet vele egy lapon említeni ezen a téren, mégis Xavi tetszett a nyugodt erőnek, a Barcelona emblematikus figurájának, akinek a személyisége egybeforrt a klubéval, és sorsa hosszú távon nem is sodorhatta máshová.

Azért az ritka, amikor egy futballista a karrierje végén rögtön a legmagasabb szinten és pozícióban kezdheti el a pályáját, Xavinak is kellettek tanulóévek, persze talán dolgozhatott volna máshol is, mint az arab világban, de a labda mindenhol gömbölyű, az edzők célja is ugyanaz az összes földrészen: az adott játékosokból és környezetben kell kihozni a lehetőségekből a legtöbbet. No meg azért a fizetés sem volt olyan rossz Katarban, a katalán legendának mégis csak egy felkészülési állomás volt a nagy feladat előtt.

Azonban talán Xavi sem gondolta 2015-ben, amikor még játékosként elhagyta a Barcát, hogy megváltóként kell visszatérnie Katalóniába, aki ugyan nem támasztja fel a halottakat, de meggyógyít egy olyan nagybeteget, mint a Barcelona, és a szurkolók többsége benne látja a reményt, a fényt. S bár a november elején Koeman utódjának kinevezett szakember azonnal nem tett csodát, de azt tudatosan hintette el már belépője során, hogy ez a Barcelona, amelynek mindig nyernie kell és folyamatosan a legjobbak között a helye. A realitás persze gyorsan szembejött, a Bajnokok Ligájából például nem tudtak továbbjutni a gránátvörös-kékek, sőt, a csoportkör utolsó játéknapján fikarcnyi esélyük sem volt nyerni a Bayern München otthonában, és a klubnál úgy várták a téli átigazolási időszakot, mint a gyerekek Jézuska eljövetelét.

A baj az, hogy a Barcelona jelenleg nem dúskál javakban, így olyan „portéka” után kellett néznie, amelyet máshol nagyjából már leselejteztek. Így érkezett meg az Arsenaltól az előző hónapokban teljesen kiégettnek tetsző, motivációját vesztő Pierre-Emerick Aubameyang, akit leírtak a Premier League-ben, és sorozatos fegyelmezetlenségei miatt közös megegyezéssel vált el a londoniaktól. Xavinak viszont sikerült életet lehelni belé, a gaboni hét bajnoki meccsén hét gólt lőtt, és az Európa-ligában is négy találkozón kettőt. Ugyancsak villámgyorsan beilleszkedett a szintén Angliából érkező két szélső, Ferran Torres és Adama Traoré. De nem csak ők a letéteményesei a Barca emelkedésének, hiszen Xavi korábbi csapattársai, Gerard Piqué, Sergi Busquets és Jordi Alba megbízható régi motorosként csillognak újra néhány év szürkeség után, a korábbi fontosnak tűnő igazolások, mint a holland Frenkie de Jong is kezdi beváltani a hozzá fűzött reményeket, és a különc francia Ousmane Dembélét is sikerült megmenteni a népharagtól, fütyülés helyett már tapssal jutalmazzák a szurkolók, ha pályára lép a villámléptű és éppen nem sérült szélső.

A Barcelona abban bízhat leginkább, hogy Xavi éppen azokkal a fiatalokkal ért szót, akik a klub jövőjét jelentik, ahogy annak idején ő vagy éppen Andrés Iniesta is jelentette. A katalánok jelenlegi vezetőedzőjénél senki sem tudja jobban, milyen az, amikor a szorgos tanulóévek után valakit tinédzserként bedobnak a világ egyik legnépszerűbb csapatába, ahol nincs idő akklimatizálódni, elfogadhatatlan a hullámzó szereplés és forma, csak a sikerek és a győzelmek jelentenek megnyugvást. Xavi talán ezt a terhet vette le az olyan tehetségek válláról, mint Pedri.

Szóval a rémálom lassan kezd hollywoodi történetté válni, főleg azért, mert a Barca az elmúlt hétvégén olyan futballal nyert 4–0-ra idegenben a néhány nappal korábban galaktikus hajrával a PSG-t verő Real Madrid ellen, amilyent korábban a Xavi, Iniesta, Ronaldinho és Messi fémjelezte együttestől láttunk. Igaz, az akkori keret nemcsak a bajnoki címnek volt a legnagyobb esélyese, hanem a Bajnokok Ligájának is. A jelenlegi Barcelonánál viszont az őszi botladozás után az is csodának számít, hogy immár szóba került a La Liga esetleges megnyerése – ez annak is köszönhető azért, hogy nincs stabilan kiegyensúlyozott teljesítmény a spanyol élvonalban. Az pedig teljesen új szituáció a katalánoknál, hogy tavasszal nem a BL végső sikere lebeg a szemek előtt, hanem az Európa-ligáé, ami – ha jobban belegondolunk – hosszú távon még kedvezőbb is lehet, mert a sikerélmény most sokkal fontosabb ennek a keretnek, mint az esetleges kínlódás és egy nagy pofon lehetősége az elitcsapatok között.

Xavi magabiztossága, intelligenciája, attitűdje tökéletesen illik a Barcelonához, de ezen cseppet sem lepődünk meg. A mai világban edzőként azért 24 évet nem jósolnék neki a katalánok kispadján, de a rajtja meggyőző, és személye garantálhatja, hogy klubja újra megtalálja azt az identitást, amely az elmúlt években elveszni látszott.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!