A lélek nyelve – Malonyai Péter publicisztikája

Iker Casillas szívrohama elgondolkodtatott – fogalmazok finoman, mert egyáltalán nem hiszem, hogy a nekem roppant szimpatikus kapus esetéből tudományos következtetésre alkalmas vagyok. Viszont vallom, hogy nincsenek véletlenek, s a történtekben szerepet játszik mindaz, ami eddigi pályafutása alatt történt vele.

Gondolok itt elsősorban arra, hogy 2015-ben meglehetősen méltatlan körülmények között kellett távoznia Madridból, az én fogalmaim szerint a Real 725 mérkőzés, három Bajnokok Ligája-győzelem, öt bajnoki cím (többek között) után úgy lépett túl a távozásán, ahogy… Ahogy nem illik. Más kérdés, hogy az illem nem üzleti szempont, a profi futball világa pedig, úgy mondják, könyörtelen. Én inkább embertelennek titulálnám, tovább szűkítve a kört, olyan közegnek, ahol nem számítanak az érzelmek, sőt, még a múlt sem, legyen akármilyen sikeres.

Jellemző, hogy miközben a kapus a korábbi beszámolók szerint könnyek között intett búcsút a Bernabéunak két esztendővel a szerződése lejárta előtt, a klubvezér, Florentino Pérez nem tartotta szükségesnek, hogy ott legyen, s egyébként is megtett mindent, hogy menjen. Az akkori kommentárok szerint Casillas édesanyja mondta ki a „frankót”, szerinte Pérez sohasem kedvelte a fiát, alacsonynak tartotta (182 centiméter), neki Gianluigi Buffon (192) volt az ideálja.

A hozzáállásban nincs semmi újdonság, még azt se mondanám, hogy egy-egy, az egész világot bejáró eset akár egy pillanatra is kizökkenthetné a pénz körforgását leső hatalmasokat a hétköznapjaikból.

Meg aztán, ahogy mondogatják, egyszer fenn, máskor lenn. Casillas esetében a másik oldal lehet, hogy 2002-ben úgy lett a világbajnokságon a spanyol válogatott első számú kapusa, hogy a poszt stabil őrzője, Santiago Canizares a vb-rajt előtti estén egy arcszeszes üveget ejtett a lábára, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem védhetett. Casillas lépett a helyére 21 esztendősen, hogy aztán attól kezdve vele kezdődjön az összeállítás a végül a negyeddöntőben búcsúzó csapatban.

Nálam a világbajnoki bemutatkozás, valamint a Realtól való kiebrudalás a kezdő és a végpont, a két véglet abban, hogy volt mit feldolgoznia a kapusnak pályafutása látványos időszakában.

Mindez azért érdekes, mert hiszek benne, amit bizonyos Rüdiger Dahlke könyve címében úgy fogalmaz meg, hogy „A lélek nyelve: a betegség”. A részletekbe nem mennék bele, de – miközben meggyőzni senkit sem akarok – tartom, hogy a lelki traumáknak szerepük van a test bajainál, s nem csak Casillas esetében. Akinél persze az életkora (37) is közrejátszhatott a szívrohamnál, mellé téve, hogy csaknem harminc esztendeje benne él a futball körforgásában, 1990 óta az élete középpontjában állt, hogy csak a győzelem számít.

A sportközhely ezt úgy fogalmazza meg: nagy volt rajta a nyomás. Nyomás. Ez az új varázsszó, biztos vagyok benne, hogy többet halljuk, mint amennyire komolyan veszik azok, akik mondják. A „nagy rajtunk a nyomás” kifejezésre az internetes oldal 0.39 másodperc alatt 550 ezer találatot tol elém. Nem először keresek világhálón bizonyítékot, mentségem, hogy visszatérően jellemzőnek találom az adatokat. Esetünkben például, ha hozzáírom a „futball” kitételt, még mindig marad 253 ezer találat. A világ minden tájáról, s a földkerekség legnépszerűbb játékát űző valamennyi korosztályból.

A teher ilyenkor, a tavasz vége felé különösen nagy, itt a bajnoki cím, ott a helyezés, amott a kiesés veszélye miatt, hogy csak a legkézenfekvőbb eseteket említsem. Amelyeknél azonban egy egész közösség vizsgázik, hiszen a legfontosabb, hogy teljesüljön a cél. Miközben a játékosok viszik vásárra a bőrüket, minden azon múlik, hogy ők mire képesek a sorsdöntő pillanatokban. Úgy-ahogy elfogadom, hogy él a dumas-i tétel (A három testőr), vagyis egy mindenkiért, mindenki egyért, még a kollektív felelősség elvét is jóváírom, de nálam az egyén a főszereplő.

Mert arról eleget hallunk, hogy különféle, az üzleti életben (is) honos módszerekkel igyekeznek néhány helyen erősíteni az összetartozás érzését, például a hétköznapokból (is) kizökkentő, úgynevezett csapatépítő tréningekkel, ám azzal, hogy egy-egy játékos milyen érzésekkel, mennyire felszabadultan vagy éppen ellenkezőleg, telis-tele szorongással vág-e neki a hetenkénti vizsgának, űzi a hivatását, meglátásom szerint csak keveset foglalkoznak.

Ha foglalkoznak egyáltalán.

Arról nem beszélve, hogy például a futballban már eleve csapatról beszélünk, így a javításra naponta ott vannak az edzések, nincs hiteles adat arról, mennyivel ér többet, ha nem labdázgatnak, futkároznak a fiúk, hanem fát vágnak, tűzrakóversenyben vitézkednek, vagy éppen csőtésztából igyekeznek várat építeni. Az pedig biztos, hogy az ilyen különleges alkalmak abban nem nagyon lehetnek mások, hogy mindenki annyit tesz hozzá a közöshöz, úgy vesz részt a próbákon, mint egyébként – minden pillanatban önmagát adja.

Ezért ha nyomásról, teherről van szó, éppen úgy a játékosok a fontosak, mint egyébként. Hiszen rengeteg minden járhat a fejükben, van, ami előre lendíti őket, s van, ami bénítja. Annak idején Csernus Imre pszichiáter a Győr NB I-es futballcsapatát szolgálva így fogalmazta meg a lényeget: „Addig, amíg úgy mennek fel a pályára, hogy azon gondolkoznak, mikor kapnak fizetést vagy milyen magánéleti problémáik vannak, nem lesz jó játék sohasem. Arra tanítom meg őket, hogy abban a másfél órában, amíg a mérkőzés tart, egyetlen dologra koncentráljanak: a labdára.”

Így látta, ami nincs minden tanulság nélkül. Egyrészt azért, mert ha szó esik a nyomásról egy-egy mérkőzés előtt, rendre az a lényeg, hogy fontos a siker, miközben feltehetően a legnagyobb terhet az jelenti, mi lesz kudarc esetén. Másrészt pedig, mire gondolnak a pályán lévő – magánemberek.

Azt mondják a régiekről, ők főként abban voltak mások, hogy szerettek futballozni. Rajongtak a játékért, már kisgyerekként állandóan a labdát rúgták, hatalmas öröm volt, amikor először ölthettek igazi mezt, húzhattak a lábukra valódi futballcipőt valamelyik közeli kisegyesületben. A korábbi élmények pedig kitartottak akkor is, amikor már ezrek, tízezrek előtt futballozhattak, esetleg válogatottak lettek. Nem beszéltek nyomásról, igaz, nem is nagyon volt kinek, a pszichológia, a pszichiátria elkerülte a pályák környékét.

Persze félsz azért volt bennük. A közönségtől tartottak. Megszokott fogás volt a két háború között, például egy-egy bécsi vereség esetén, hogy a válogatott szövetségi kapitánya és játékosai már Kelenföldön leszálltak a vonatról, elkerülendő a Keleti pályaudvaron rájuk váró vehemens drukkereket. Vagy jóval később, amikor az 1962-es chilei világbajnokságon kiestünk a negyeddöntőben (Csehszlovákia: 0:1), a Ferihegyen landoló játékosok igencsak megkönnyebbültek, amikor – a Népsport beszámolója szerint – „hallják a teraszról feléjük hangzó kiáltásokat: »Brávó gyerekek!...«. Felderül az arcuk, most érzik, hogy a gratuláció nem merev protokoll csupán”.
Ez a világ nem tér vissza, miért is térne. A mai futballista gyerek szervezetten, mezre, cipőre s minden földi jóra számíthat, ha labdázni kezd. Tudományos háttér is igyekszik szolgálni őt, így aztán természetes lenne, ha úgymond a nyomáspróbát is kiállja, mire „Profi vagyok…” kiáltással kezdi és fejezi be a napot. Kétségtelen, eléggé babrás lecke, van vele dolog elég, meg aztán figyelni kell hozzá a fiatalra – folyamatosan. Ha úgy tetszik – hozom elő a mániámat – felnevelni. És nem felépíteni – mint mondogatják –, arra ott a klubház.

A nyomás pedig legyen a labda dolga (0.586–1.076 bar).