„Florentino Pérez négy hónap alatt tönkretette a spanyol válogatottat és a történelem legerősebb Real Madridját.” A Barcelonában nevelkedő, a Lyonban és a Celticben is megforduló, spanyol utánpótlás-válogatott Marc Crosas írta ezt a közösségi oldalán, és csak azért idézem őt, mert ha valamelyest túlzó és kemény is a véleménye, van benne igazság.
Citálhatnám azonban a Crosasnál jóval népszerűbb Cristiano Ronaldót is, aki nemrég megerősítette, valóban az elnök hozzáállása miatt hagyta ott kilenc idény után a madridiakat. Nem ő volt az egyetlen. Iker Casillas szülei szintén az elöljárót okolták, amiért a világbajnok kapusnak huszonöt év után – valóban méltatlan körülmények között – távoznia kellett imádott nevelőegyesületétől. Utalhatnék persze arra, hogy ilyen a profi sport, akinek nem tetszik, válasszon másik hivatást, Pérez pedig joggal védi ki az őt ért támadásokat azzal, hogy irányításával öt Bajnokok Ligáját nyert a futballcsapat. És akkor a többi szakágat még nem is említettük, ott vannak például az előző idényben Euroliga-győztes kosarasok.
Ettől még persze a Real-főnök nem szent, a játékosok és az edzők neki csupán sakkfigurák, ám az vitathatatlan, hogy a 71 éves üzletember érti a dolgát. Máskülönben aligha tudta volna elérni, hogy Julen Lopetegui a spanyol válogatott szövetségi kapitányaként, napokkal a világbajnokság előtt igent mondjon a madridiak ajánlatára. A világ egyik legerősebb keretű válogatottjával veretlenül, az egyik legnagyobb esélyesként készülhetett az oroszországi tornára, ő azonban veszni hagyta élete legnagyobb lehetőségét. Elméletileg megoldható lett volna, hogy a vb-n még ő üljön a kispadon, ám a szövetség egy nappal a torna előtt azonnali hatállyal menesztette, ami abszolút érthető, főleg ha igaz, hogy az illetékesek csak néhány órával a hivatalos bejelentés előtt tudták meg, hogy a hátuk mögött megállapodott a Reallal. Nem volt korrekt – érvelt Luis Rubiales, a testület akkori elnöke.
Csak Lopetegui tudja, mit élt át, mi járt a fejében, miközben összecsomagolt, felült a Madridba tartó repülőgépre. Hogy aztán néhány hónappal később ott is a fejét követeljék a szurkolók.
Eleve nem jöhetett ki jól az egészből. Bármennyire népszerű és sikeres klub a királyi gárda, egy világbajnoki cím Spanyolországban is jóval nagyobb elismeréssel jár, mint bármennyi klubszinten megnyert trófea.
Persze senki sem garantálta neki, hogy vb-első lesz Spanyolországgal, ám az esélye kétségkívül megvolt rá. Az utánpótlásszinten U19-es és U21-es Európa-bajnokságot nyerő szakembert 2016 nyarán nevezték ki szövetségi kapitánynak, a vele lejátszott húsz mérkőzésből egyet sem veszített el a csapat, Argentínát 6–1-re ütötte ki, az olaszok ellen 3–0-ra nyert, a későbbi világbajnok franciákat 2–0-ra győzte le, nem csoda tehát, hogy a szurkolók és a sajtó kimondottan optimista hangulatban várta a világbajnokságot. Tökéletes volt az összhang, majd hirtelen minden kártyavárként omlott össze.
Ezek után nagyjából két lehetőség volt. Vagy nélküle lesz világbajnok Spanyolország, és más aratja le helyette a babérokat, vagy a válogatott elbukik, és a többség őt okolja majd a kiesésért. Az utóbbi forgatókönyv valósult meg, a Fernando Hierro irányította együttes már a nyolcaddöntőben kiesett az orosz válogatott ellen, amely egyébként az aktuális FIFA-világranglista alapján a vb leggyengébb csapata volt.
A Real Madrid néhány hónappal később, szeptember végén 3–0-s vereséget szenvedett a Sevilla otthonában, majd öt tétmérkőzésen keresztül nyeretlen maradt, úgy, hogy ezek közül négyen még gólt sem szerzett. Már ekkor sejteni lehetett, hogy Lopetegui nem a Real Madrid vezetőedzőjeként kezdi el az új esztendőt, bár ez már a kinevezésekor borítékolható volt. Vannak sikeres klubedzők, akik szövetségi kapitányként sohasem tudnak maradandót alkotni, és ugyanez igaz fordítva is, márpedig Lopetegui vélhetően ebbe a kategóriába tartozik.
Klubcsapattal eddig egyetlen jelentős trófeát sem nyert, a Portóval sem lett bajnok, sőt, az együttes történetének legsúlyosabb veresége is az ő nevéhez fűződik, miután 6–1-re kikapott a Bayern Münchentől a BL 2014–2015-ös kiírásának negyeddöntőjében. Madridban pedig eleve hatalmas hendikeppel indult.
A játékosok és a szurkolók által egyaránt kedvelt és tisztelt Zinédine Zidane-tól nehéz örökséget vett át, a sorozatban megnyert három Bajnokok Ligája után pedig annyira magasan volt a léc, hogy azt jóformán lehetetlen volt megugrani. Mindezt tetézte, hogy a nyáron Cristiano Ronaldo személyében nemcsak a Real egyik ikonja és első számú gólfelelőse, de az öltöző egyik vezére is távozott, miközben érdemi erősítés nem érkezett.
Bár azt nem tudni, mennyire volt meg az összhang közte és a játékosok között, ám az külső szemlélőként is jól látszott, hogy nem tudta kellőképpen motiválni a három BL-siker után talán kissé kényelmessé váló társaságot. Éppen az volt a gyenge pontja, ami Zidane-nak a legnagyobb erőssége. A francia szakemberrel szinte elképzelhetetlen lett volna, hogy az el Clasicón a Real 5–1-re kikapjon a nagy rivális Barcelonától.
Kérdés, hogy Santiago Solarinak sikerül-e kihoznia a maximumot a csapatból, mindenesetre a kezdet ígéretes volt, a klub száztizenhat éve íródó történetében egyetlen edző sem kezdett jobban az első négy mérkőzésén.
Jó előjel továbbá, hogy „tüzet oltani” érkezett a csapathoz, ami rendre jól sül el Madridban.
Az eddigi tizenhárom BEK/BL-győzelemből hetet olyan edzővel nyert meg a királyi gárda, aki kisebb-nagyobb krízis után vette át az irányítást. A két BEK-trófeát szerző Miguel Munoz Fleitas Solichot váltotta, a szintén kétszeres győztes Vicente del Bosque John Toshackot, a háromszoros Zidane pedig Rafael Benítezt.
Szóval, ha Pérez a Real Madridot és a válogatottat nem is tette tönkre, Lopetegui karrierjét alaposan megtorpedózta. Pedig akik közelről ismerik a korábbi kapust, kimondottan kedves, szimpatikus személyiségnek tartják. A nehéz embernek számító, zárkózott Josep Guardiolával is jó barátságot ápol, Daniel Carvajal, a Real Madrid védője pedig hetekkel a menesztése után azt mondta, ő a legjobb, legfelkészültebb edző, akivel valaha dolgozott, csak sajnos Madridban elpártolt mellőle a szerencse. Lopetegui a Nemzeti Sportnak 2017 tavaszán adott exkluzív interjúban azt is elmondta, hogy Dajka Lászlóval a mai napig tartja a kapcsolatot, a királyiak utánpótlásában megforduló Szalai Ádám sorsát is figyelemmel követi. Ráadásul azt is megjegyezte – igaz, a videobíróval kapcsolatban –, hogy nem szabad mindent a feje tetejére állítani és megváltoztatni. Márpedig ő éppen ezt tette, amikor elfogadta a Real Madrid nyilvánvalóan csábító ajánlatát.
Ha csúnyán szeretnék fogalmazni, azt írnám: ő volt a balek, akit Pérez beáldozott, ha szebben, akkor azt: nagyon rossz időzítéssel hozott nagyon rossz döntést. Nem először. Az 1994-es világbajnokságot követően igent mondott a Barcelonának, ahol aztán Carles Busquets árnyékában csupán öt bajnokin védett.
„Hihetetlen balszerencsém volt, az öt kapott gól után aludni sem tudtam, máskor ötévente egyszer hibázom ekkorákat” – mondta a Zaragoza elleni, 5–4-re elveszített Szuperkupa-mérkőzés után. Hozzátette, bízik magában, és abban, hogy a katalán együttesben sikeres lesz. A következő tétmérkőzésén, az Atlético Madrid elleni Király-kupa-találkozón kiállították...
Következő állomáshelyén talán végre mellészegődik a szerencse. Világbajnok válogatott szövetségi kapitánya és Real Madrid-edző viszont valószínűleg már sohasem lesz.