Egy hátizsákkal érkezett Ukrajnából, a Békéscsaba röplabdázója lett

Néhány pulóver, póló, két-három farmernadrág, fehérnemű, tisztálkodószerek, fogkefe, fogkrém – nagyjából ennyi fért bele a hátizsákjába. A háború kitörését követően nem sokat gondolkodott, miután a bajnokságot felfüggesztették és edzéseket sem tartottak klubjánál, összepakolt, hátára dobta a táskáját és elindult nyugatra. Viktorija Olijnik előbb Lengyelországba ment, egy ott élő rokonánál húzta meg magát, hogy aztán élete nem várt fordulatot vegyen és Magyarországon kössön ki.

„Zaporizzsjában laktam, szerettem ott, amíg ki nem tört a háború, nagyon jó életem volt. Azt csinálhattam, amit a legjobban szeretek: sportolhattam. A röplabdázás jelenti az életemet, egészen fiatalon, négy-öt évesen kezdtem el játszani. Akkor még csak ütögettem ide-oda a labdát, de hamar beláttam, nekem ez több lesz, mint játék. A háború kitörésekor Zaporizzsjától nem messze, Dnipróban, az Atlanta csapatában játszottam, s az első rémisztő híreket követően a vezetőség tagjai szóltak: egy ideig biztosan nem lesznek meccsek és edzések sem.”

Zaporizzsja Ukrajna délkeleti részén fekszik, nem messze az orosz offenzíva által leginkább sújtott donecki régiótól. A környéken az elmúlt hónapokban több várost és települést is pusztító rakétatámadás ért, Viktorija Olijniknak döntenie kellett, kockáztat és marad Ukrajnában, vagy nyugatra menekül…

„Nem volt sok választásom. Mindig is sportos lány voltam, tudtam, edzések és meccsek nélkül nem bírom ki sokáig, a háború pedig otthon mindent tönkretett. Nem éreztem biztonságban magam, mérlegeltem, és február végén útnak indultam. Szörnyű érzés volt, sohasem felejtem el a Lengyelországig vezető utat, a vonaton eltöltött hosszú órákat… Három hetet töltöttem el az ott élő rokonomnál, nagyokat sétáltam, futottam, hogy legalább mozgásban maradjak.”

Egy napon aztán váratlan fordulatot vett Viktorija története, Baran Ádám, a BRSE klubelnöke egy ügynöktől kapott e-mailből értesült a Lengyelországba menekülő, bajba jutó sportolóról. Negyvennyolc órával később az ukrán lány már Békéscsabán volt, a klub edzéslehetőséget adott neki, bár akkor még szó sem volt a szerződtetéséről.

„Már annak is örültem, hogy újra edzésbe állhatok. Először nagyon meglepődtem, milyen nyugodt városba kerültem, hiszen Békéscsaba sokkal kisebb Zaporizzsjánál. De úgy voltam vele, ha már itt vagyok és megkaptam a lehetőséget, bebizonyítom, hogy nem tört meg a háború, hogy itt is képes vagyok jó teljesítményre. Mindig is nagy harcos voltam, az edzéseken mindent beleadtam, és végül óriási meglepetésemre szerződést kaptam Békéscsabán. Szeretek edzésre járni, ilyenkor legalább nem a háborún jár az eszem. Aggódom az otthon maradt rokonaimért, barátaimért. Az idősebbek közül sokan nem akartak útra kelni, mondván, az az otthonuk, ott nőttek fel, nem akarnak sehová menni, a katonakorú férfiakat pedig egyébként sem engedik ki az országból.”

Az ötszörös bajnok (2014, 2015, 2016, 2017, 2018), kétszeres Magyar Kupa-győztes (2016, 2017) BRSE csapatában senki sem beszél ukránul vagy oroszul, de Viktorija Olijnik angolul is jól elboldogul. Csapattársaival gyakran eljár kávézni, sétálni, és bár hiányzik neki Ukrajna, egyelőre Békéscsabán képzeli el a (közel)jövőjét. És nagyon bízik benne, hogy a háború a lehető leghamarabb véget ér.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 21-i lapszámában jelent meg.)