Szerencse vagy pech? Elég a last minute akciókból!!!

Az unokaöcsém, Miron egyszerre végtelenül szerencsés és peches baba: szerencsés, mert három hete van csak ezen a földi világon, de már világversenyhez közeli élménye lehet a magyar válogatottal kapcsolatban (pontosabban lehetne, ha képes lenne bármit felfogni). Ugyanakkor peches is, mert ebből kifolyólag már csecsemőként ki volt téve egy igen komoly meccsdömpingnek: egy hete vasárnap a görög-magyarral kezdődött az ámokfutás, hétfőn az ukrán-spanyollal folytatódott, majd kedden a török-Izlanddal zárult a futballmaraton (remélem, nem állt meg a fejlődésben a pici...). Nem állítom, hogy velem együtt izgulta végig a háromszor kilencvenegynéhány percet, hiszen nagyrészt végigszundizta ezeket a csörtéket, szemecskéjét is csak néha nyitotta ki, de néha azért rázendített: hogy éhes volt-e, netán a magyarok EB álmait siratta, csak sejthetjük (bár aranylábú ifjaink lennének ilyen éhesek – a sikerre…). A gyerek futballra nevelését (főleg, ha fiúcskáról van szó) sosem lehet elég korán elkezdeni, mindenesetre talán erre mondják azt, hogy sok hűhó semmiért – a magyar válogatott lecsúszott a legjobb harmadik helyről, de legalább újra saját kezébe vette a sorsát. Eltelt már néhány nap a történtek óta, így már én is higgadtabban ültem a klaviatúra elé, s belátom, jobb ez így: a pótselejtezőn, Norvégia ellen bebizonyíthatjuk, hogy valóban rászolgálunk arra, hogy ott legyünk Franciaországban. Az unokaöcsém, Miron egyszerre végtelenül szerencsés és peches baba: szerencsés, mert három hete van csak ezen a földi világon, de már világversenyhez közeli élménye lehet a magyar válogatottal kapcsolatban (pontosabban lehetne, ha képes lenne bármit felfogni). Ugyanakkor peches is, mert ebből kifolyólag már csecsemőként ki volt téve egy igen komoly meccsdömpingnek: egy hete vasárnap a görög-magyarral kezdődött az ámokfutás, hétfőn az ukrán-spanyollal folytatódott, majd kedden a török-Izlanddal zárult a futballmaraton (remélem, nem állt meg a fejlődésben a pici...). Nem állítom, hogy velem együtt izgulta végig a háromszor kilencvenegynéhány percet, hiszen nagyrészt végigszundizta ezeket a csörtéket, szemecskéjét is csak néha nyitotta ki, de néha azért rázendített: hogy éhes volt-e, netán a magyarok EB álmait siratta, csak sejthetjük (bár aranylábú ifjaink lennének ilyen éhesek – a sikerre…). A gyerek futballra nevelését (főleg, ha fiúcskáról van szó) sosem lehet elég korán elkezdeni, mindenesetre talán erre mondják azt, hogy sok hűhó semmiért – a magyar válogatott lecsúszott a legjobb harmadik helyről, de legalább újra saját kezébe vette a sorsát. Eltelt már néhány nap a történtek óta, így már én is higgadtabban ültem a klaviatúra elé, s belátom, jobb ez így: a pótselejtezőn, Norvégia ellen bebizonyíthatjuk, hogy valóban rászolgálunk arra, hogy ott legyünk Franciaországban.

„Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” – hangzik Shakespeare Julius Caesar című drámájának egyik közkedvelt mondata Antonius gyászbeszédében. Nos, én a magyar futballt e sorokkal nem fogom temetni, de dicsérni se, hiszen nincs miért. A magyar válogatott elé kitűzött cél, a pótselejtező megvan, kérdés, hányan tudnak ennek őszintén örülni. Ennél könnyebben teljesíthető kvalifikációsorozatunk ugyanis aligha lesz a következő ötven évben. Akik a görögöktől elszenvedett vereség után a szerencse hiányát emlegetik, vagy sokat buktak tippmixen más bolygón voltak az elmúlt 13 hónapban vagy homokba dugják a fejüket: ha valaki, hát a magyarok nem panaszkodhatnak a szerencsére. S egyébként is, azt szokták mondani, hogy a szerencséért meg kell dolgozni – nézzünk mélyen magunkba: megdolgoztunk mi ezért? Bernd Storck hiába mondja azt, hogy megtalálta a csapat stílusát és hogy óriási eredmény, amit elértünk, én nem hiszek neki minden idők egyik legvérszegényebb csoportjából illett volna csont nélkül továbbjutni.

Tanulságos selejtezősorozat volt, tele liptákos, juhászos fordulatokkal. Kezdve azzal, hogy hazai pályán, Priskin Tamás vezető gólja után hagytuk felállni és nyerni Észak-Írországot: addig a középszerűség posványában tengődő rivális gondolataiban talán meg sem fordult, hogy akár még ők is lehetnek EB résztvevők. Pintér Attila repült, majd Dárdai Pál debütálásakor a labda is: a románok ellen idegenben bravúrnak számító pontszerzéskor eleresztett Dzsudzsák szabadrúgás volt csapatkapitányunk egyetlen értékelhető megmozdulása a selejtezősorozatban – ezért is vagyunk oly távol még az európai középmezőnytől is, mert egy állandóan alibi focit elővezető, a hírekbe leginkább magánéletével, mint szakmai sikereivel bekerülő celebtől várja mindenki a csodát. Ha nem is könnyen, de hoztuk a Feröer és a finn meccset (két 1-0-s győzelemmel), majd a görögök elleni hazai 0-0 vegyes érzéseket váltott ki már a Dárdai fanokból is. A lelki egyensúly aztán Finnországban állt helyre, ahol Stieber Zoltán bődületes góljával nyertünk – s mivel a riválisok annak rendje és módja szerint körbeverték egymást, érthető volt az optimizmus és a hurrá hangulat. Talán túl korán, nyáron ugyanis bekövetkezett, amitől minden magyar a legjobban tartott: Dárdait visszarendelte a Hertha, amivel valami végérvényesen megtört a gépezetben, s így az őszi négy EB selejtezőt az addigi utánpótlás kapitánnyal, Bernd Storckkal kellett megvívnunk. Nehezen birkózott meg a marsallbot nyomásával: a románok ellen bátortalan hazai x, Észak-Írországban a 93. percben elbukott győzelem, majd egy kiszenvedett siker a közvélemény nyomására behívott Böde Dániel duplájával a csak szabadidejükben labdázó, egyébként kenyerüket komoly kétkezi munkával kereső Feröeriek ellen, végül vereség a csoport utolsó helyén záró, s addig hazai pályán gólt sem rúgó és pontot sem szerző Görögország ellen. Bravó, Storck! Címszavakban ennyi a történet, persze érdemes kicsit elveszni a részletekben.

Miért nincs igaza annak, aki a szerencse hiányát emlegeti? Az UEFA elnökének, Michel Platininek elrebeghettünk egy köszönömöt a létszámnövelésért: igaz, a 24 csapattal hígul a mezőny, de így olyan középkategóriás nemzetek számára is megnyílt az út Franciaország felé, mint Ausztria, Szlovákia és Izland. És megnyílhatott volna előttünk is... Aztán ott volt a sorsolás, ahol szintén erősen kapaszkodhattunk Fortunába, s ő nem hagyott cserben bennünket: se egy spanyol, se egy német, se egy argentin olasz válogatott, de volt helyette a leggyengébb első kalapos, Görögország, a majdnem ötszáz percig gólképtelen Románia, illetve azok a finnek, akikkel kapcsolatban csupa pozitív emlékeink lehetnek az elmúlt 20 évből. Nem akadt igazán nagy hal a csoportban, ha őszinték akarunk lenni, innen a veretlen csoportelsőséget is megcélozhattuk volna. Igaz, ahhoz szükség lett volna legalább egy bravúrra (az észak-ír, román, görög hármas ellen hat meccsen összekapart 4 pont nem az a kategória…), illetve az állandóságra, már pedig ezt a selejtezősorozatot három kapitánnyal toltuk végig. Aztán lássuk csak, hol volt még szerencsénk… Tatarusanu bravúrral kitolhatta volna Dzsudzsi szabadrúgását. Nem tette, örüljünk neki. Az sem volt törvényszerű, hogy az észak-ír kapus Guzmics Richárd elé ejti a felívelt labdát. Óvodás hiba volt, köszöntük szépen. Szintén Guzmó a főszereplő, belépője után nem kapott tizenegyest Feröer szigetek – egyszer igazán fújhatnak nekünk a sporik. S ha már ennyi szerencséből se tudtunk magunknak előnyt kovácsolni, jött még egy: azt most ne firtassuk, hogy rászolgáltunk-e, de kiemeltként várhattuk a pótselejtező sorsolását, azaz az ukrán, svéd, bosnyák hármast alapból kilőhettük. A norvégok ellen sem nekünk áll a zászló, de ezúttal nincsenek világklasszisok a keretben (a Carew, Solksjaer, Pedersen triótól sokaknak talán még most is a hideg futkos a hátán, nem beszélve a válogatottsági rekorder John Arne Riiséről), s az, hogy a kiemeltek közül egyedül mi kezdünk idegenben, szintén a mi malmunkra hajthatja a vizet. Nézzenek csak le bennünket nyugodtan, úgyis minden a pályán dől majd el!

Láthatjuk, még mindig több szerencsénk volt, mint amennyit megérdemeltünk, és ez még akkor is igaz, ha a hajrákból tényleg nem jöttünk ki mindig jól. Tulajdonképpen, ha egy meccset 86 perc után lefújnának, talán már többszörös világbajnokok lennénk. Egyelőre csak dumában vagyunk azok, mert hogy a meccs addig tart, míg a spori le nem fújja. Észak-Írországtól a 88. percben kaptuk itthon a vereséget eredményező gólt, hazai pályán pedig a 93. percben egyenlítettek. Buta mód veszítettünk el ellenük 3 pontot. A románok Finnországban a 91. percben egyenlítettek, ami az automatikus kijutást eredményező második helyünkbe került, majd a számunkra létfontosságú török-Izlandon a 89. percben született az egyetlen hazai gól. Sokszor én magam is díjazom, de most már elég legyen a last minute akciókból... Amennyiben az észak-írek ellen nem hagy ki a koncentráció vagy a románok ellen jobban odatesszük magunkat, a román-finn és a török-Izland (na meg a lett-kazah) meccseket nem is kellett volna árgus szemekkel figyelnünk. Valójában csak magunkat okolhatjuk, hogy nem alakult minden másképp, s a Szulejmánt se azért kell beszüntetni, mert a törökök jól kitoltak velünk, hanem az erkölcsi fertő miatt, amit ez a műsor okoz…

A szerencséért meg kell dolgozni – maradjunk ennél a gondolatmenetnél. Vajon megdolgozott Bernd Storck a szerencséért, amikor már a román meccs előtt azt nyilatkozta, hogy kiegyezne a döntetlennel? Ezt a román csapatot meg kellett volna verni, vagy legalábbis meg kellett volna próbálni – Storck nemzetiségéből fakadóan nem érezhette át, mit jelent egy magyar embernek a románok ellen játszani. Rossz volt nézni azt a szenvedést… Vajon megdolgozott Bernd Storck a szerencséért, mikor a görög meccs előtt büszkén hangoztatta, hogy a pótselejtező megvan, elértük célunkat? Nem lehetett cél, csak a minimális elvárás a pótselejtező – nagyobb intenzitással, koncentrációval, s ami talán a legfontosabb, önbizalommal és kicsiny hitűség nélkül meglett volna a második hely, s akkor egyenes ágú résztvevők lennénk, s nem kéne pótselejtezőről beszélni. Vajon megdolgozott Bernd Storck a pénzéért a szerencséért, mikor Észak-Írországban, emberelőnyben, 1-0-s vezetésnél csatár helyett beállított egy védőt az utolsó percekre? Tudjuk a történet végét. Vagy mikor az NB1 legjobb támadóját, a góllövőlistát toronymagasan vezető Böde Dánielt nem hívta be a keretbe?

Amikor az okokat keressük, nem elég csak az edzőt hibáztatni, bár kétségkívül (ahogy az előbb is láthattuk) megvan Bernd Storck felelőssége. De legalább annyira fájdalmas, hogy kulcsjátékosaink is nem egyszer csődöt mondtak a selejtező során.

Király Gábor nem véletlenül kilencvenkilencszeres válogatott. Talán még idén jubilálni fog, de a görögök ellen élete egyik legrosszabb produkcióját nyújtotta. A négy gólból legalább kettőt bravúrral védhetett volna, de egyik labdára se vetődött, így pedig nehéz. Mondhatjuk, hogy annak a meccsnek már nem volt tétje, ami igaz is, de a jövőre nézve nem volt túl bíztató az a 90 perc. Lehet, elérkezett a generációváltás ideje, s már a pótselejtezőkön Bogdánnak vagy Dibusznak kellene védenie. Már csak azért is, mert a norvégok ellen Király legendásan betlizni szokott… Juhász Roland helye még beton biztos a védelem tengelyében, amit nem feltétlenül a produkciójával érdemelt ki, hanem inkább azzal, hogy nincs nála jobb. Sérüléssel is bajlódott, de ha már egy feröeri játszi könnyedséggel beforgatja, ott komoly problémák vannak… Hiányzott belőle a megszokott higgadtság, komoly hibákat követett el, nem tudta úgy összefogni a védelmet, mint legjobb éveiben tette. Dzsudzsák Balázsról már ejtettem szót. Ő a mi sztárocskánk, de képtelen megfelelni az elvárásoknak, nem tud a sereg élére állni. Pocsék formában futballozta végig a selejtezőket, se a beadásai, se a lövései nem sikerültek (leszámítva az egy évvel ezelőtti bukaresti bombáját). Bernd Storck egyetlen elismerésre méltó tette az volt, hogy a görögök ellen a 70. percben lecserélte, de utóbb a kamerák előtt bevallotta, hogy csak azért szedte le a pályáról, hogy ne kapjon sárga lapot. Szalai Ádám már két éve vicckategória. A Hoffenheimben már a meccskeretbe se kerül be, a selejtezőket viszont valamilyen oknál fogva végigjátszhatta az utolsó két meccset leszámítva. Nem lett ő rosszabb csatár, mint amilyen a Mainzban volt, de jobban tenné, ha visszavenne az arcából, s újra felépítené magát, mert egyébként még a legjobb futballista korban van. Összességében nem lett volna gyenge a Király-Juhász-Dzsudzsák-Szalai tengely, de láthattuk, mégsem működött, nem járható ez az út. Az utolsó két selejtezőn kiderült, a védekezés rovására támadni is tudunk – Feröer és a görögök ellen csak eggyel szereztünk kevesebb gólt, mint az azt megelőző hat mérkőzésen. Böde és Németh Krisztián, amikor megkapták a bizalmat, éltek vele, s kihagyott helyzetei ellenére Nikolics sem játszott rosszul – miért kellett erőltetni az indiszponált, kedvetlen, nagyképű és „kisasszonyfutballt” bemutató Szalai Ádám játékát? (Ez egyébként részben Dárdai bűne is volt.) A támadójátékkal meg lehetett volna nyerni a selejtezősorozatot, a románok és az észak-írek ellen is szerezhettünk volna minimum kettővel több pontot, utólag azonban kár keseregni. Inkább beszéljünk a pozitívumokról: számomra Fiola Attila volt a selejtezősorozat legnagyobb meglepetése, s hátul a biztos pont. Nagy Ádám még csak 19 éves, de az izgulás legkisebb jele nélkül játszott a selejtezőkön, éretten, s igen hatékonyan futballozott. Vele ellentétben klubtársa, Gera Zoltán már nem a jövő embere, de még mindig ugyanolyan motivált, mint öt vagy tíz éve, s olyan megalkuvást nem tűrően küzd, amiről minden fiatal focistapalántának példát kell vennie. Ha valaki megérdemli az EB részvételt, az ő!

S hogy mi megérdemeljük-e? Egy blokkfőtésről hallottam, hogy amikor megkérdezték tőle egy interjúban, hogy ki a világ legjobb zenésze, azt válaszolta, hogy amikor kimegy a színpadra, akkor ő. Ha nem így gondolná, soha nem is léphetne fel. Valahogy ezt nem érzem a játékosainkon: amikor kilépünk a színpadra, ami a zöld gyep, nem hisszük el magunkról, hogy jók vagyunk. Önbizalom nélkül ezt a játékot sem lehet űzni – a futballt gólra játsszák, amihez önbizalomra és vállalkozó kedvre is szükség van. Semmi olyan extrát nem nyújtottunk a selejtezők során, ami feljogosít minket arra, hogy sírjunk és panaszkodjunk az elszalasztott esély miatt (az albánok megverték a portugálokat, a szlovákok a spanyolokat, Izland oda-vissza elgyepálta Hollandiát, mi 1-1 pontot szereztünk az észak-írek és a csoport utolsó görögök ellen, remélem, érzitek a különbséget...). Amit egyébként még nem szalasztottunk el teljesen: a szerencse, mint oly sokszor az elmúlt egy évben, most is mellénk szegődött – de jól tudjuk, hosszú távon a szerencse is forgandó, örökké arra apellálni nem lehet.

Talán nagy váltásnak tűnik, hogy a selejtezők értékelésénél kedvenc sorozatomat, a Jóbarátokat citálom, de egyszerűen ez jut az eszembe, ha a kockázatmentes, biztonságra törekvő válogatottunkra gondolok. A sorozat első epizódjában Ross Geller új életet kezd, s már akkor elhatározza, hogy „kanalat ragad”, s küzdeni fog Rachelért – érzelmei végérvényesen csak tíz évaddal később találnak viszonzásra, s lesz övé szíve választottja. Épp itt az ideje, hogy elkezdjünk küzdeni az EB-ért, mert az már nyilvánvaló, hogy nem fog az ölünkbe hullani. Ha nem kerülünk emberelőnybe a hajrában, s 85 perc után lefújják mindkét meccset, biztos, hogy ott leszünk Franciaországban! S ha ott leszünk, talán a nővérem is megbocsátja nekem, hogy Mironkával jövőre újra futballdömpinget tartunk. Sokat még ebből sem fog érteni (de a sört már lehet, megtanulja addigra kibontani…), mindenesetre egy kilenc hónapos csecsemő szintjén ő lesz a csapat egyik legnagyobb szurkolója, s ígérem, ha kijutunk 44 év után az Európa Bajnokságra, megtaníttatom vele azt a buzdító rigmust, hogy "lesz még Párizs magyar falu"! :) Neki ehhez még nincs ereje, s képtelen hozzá, mi azonban helyette is megragadhatjuk azt a kanalat!

HAJRÁ MAGYAROK!!!