„Mi, végtaghiányosok lassan kiszorulunk a parasportból” – Novák Károly Eduárd kerékpáros paralimpiai bajnok az NS-nek

A Nemzetközi Kerékpáros-szövetség (UCI) felelőssége, hogy megállapítsa azokat az osztályokat, ahova a különféle – ahogy a szakmában említik – klasszifikáció során sérültségi szintjüknek megfelelően egy arra kijelölt testület (klasszifikátori grémium) besorolja a parakerékpár-versenyzőket. A cél alapvetően nem is lehet más, mint hogy a lehető legobjektívebben meghatározni a különféle fogyatékossággal élő versenyzők sérültségi szintjét sportágak szerint. Úgy tűnik, hogy az eddig létező C1-től, vagyis a legsúlyosabb sérültségi szinttől a C5-ig – itt már a versenyzők lába ép, de egyik kezük vagy karjuk nem, adott esetben végtaghiányos – terjedő sérültségi besorolásig tartó osztályozás most alapjaiban borul fel azzal, hogy a klasszifikátorok szinte érthetetlen kritériumok alapján „újraszabták” a besorolás feltételeit. Ennek jelenleg az a következménye, hogy az eddig egyik lábukon protézist viselő versenyzők között nemcsak hogy felbukkantak, de el is foglalták a dobogót az ép lábú indulók, kiszorítva ezzel a végtaghiányos, így érthetően hátrányból induló versenytársaikat. „Meg kell kondítanunk a vészharangot, mert lassan kívülről kell néznünk a saját versenyeinket” – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak a 48 éves Novák Károly Eduárd, a londoni paralimpia C4-es kategóriájában a 4 km-es pályakerékpár-verseny győztese, aki a párizsi, immáron hatodik paralimpiáján minden pályakerékpár- és országúti, valamint időfutam-versenyszámban rajthoz áll.

Eduard Novak – ahogy a nemzetközi parasportvilág ismeri őt – sorsa egy másfél évtizedes és ígéretes gyorskorcsolya-pályafutás szárba szökkenése előtt fordult óriásit egy szörnyű baleset miatt. Az 1998-as naganói téli olimpiára készült, amikor egy súlyos autóbalesetben elveszítette a jobb lábfejét, s ezzel minden álma szertefoszlott. Két évvel később, már lábfejprotézissel kezdett bele a kerékpársportba, akkor még amatőrként. „2003-ban már parasportolóként jutottam ki az athéni paralimpiára, és négy évvel később, Pekingben megszereztem az első ezüstérmemet az országúti időfutamban. A londoni olimpia sikerült eddig a legjobban, ott négy kilométeres pályakerékpárban aranyérmet, országúton pedig ezüstöt nyertem, Tokióban aztán egy újabb ezüstöt akasztottak a nyakamba pályakerékpárban, most meg azon kell izgulnom, hogy végtaghiányos versenyzőként a C4-es kategóriában vajon fel tudom-e egyáltalán venni a versenyt a váratlanul ebben az osztályban felbukkanó C5-ös, vagyis ép lábú versenyzők legjobbjaival. Ők számomra érthetetlen módon kerültek ebbe a sérültségi osztályba alig egy évvel a párizsi paralimpia előtt” – mutat rá a probléma lényegére Novák Eduárd.

Ahogy részletezi, sokrétű és nehezen átlátható döntések hatnak egymásra jelenleg. „Tíz évvel ezelőtt a parakerékpárban jegyzett öt osztály kilencven százalékban végtaghiányos sportolókból állt. Az utóbbi években azonban felváltották őket a minimális fogyatékossággal élő versenyzők, akiket a UCI besorolási bizottsága »engedett be« ezekbe a kategóriákba. Mára teljesen megfordult a trend, és a végtaghiányos sportolók mindössze nagyjából tíz százalékát alkotják a parakerékpáros-mezőnynek" – mondja Novák.

A volt romániai sportminiszter ugyanakkor azt mondja, még ennél is nagyobb baj, hogy nincs lehetőségük a sportolóknak vagy nemzeti szövetségüknek a fellebbezésre az igazságtalannak tűnő besorolások ellen. Hiszen habár a sportoló a nemzeti paralimpiai bizottságán keresztül kifogásolhatja a saját osztálybesorolását, egy másik versenyző indokolatlan ottléte miatt nem tehet panaszt semmilyen fórumon. A hazája kerékpáros-szövetségének elnökeként is dolgozó sportember azt is kifogásolja, hogy „nincs átláthatóság ezekkel a besorolásokkal kapcsolatban: jelenleg nem létezik semmilyen objektív, a külvilág számára elérhető információ vagy orvosi igazolás arra vonatkozóan, hogy miért kerültek egészséges végtagú, látszólag alig sérült emberek ugyanabba a kategóriába, mint a protézissel versenyzők. A magam részéről mindent megtettem, hogy változást érjek el a transzparencia érdekében, de minden javaslatomat lesöpörték az illetékesek ilyen vagy olyan indokkal. Hét éve tagja vagyok a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség, a UCI parakerékpáros bizottságának, de semmilyen áttörést nem tudtam elérni, hogy átlátható és tiszta viszonyokat teremtsünk az osztályok besorolásánál. Sajnos úgy érzem, hogy túl erős a sportpolitikai nyomás, és a párizsi paralimpia is olyan esemény lett, amelyen a sportnagyhatalmak érvényesítik az érdekeiket. Érdemes megnézni a listát, kik nyerték a C5-ös kategóriában a 2022-es versenyszámokat – most ők indulnak jobbára a C4-esben. Amit ebből a nézők Párizsban látni fognak az nem más, mint hogy a tucatnál is több versenyző nagy része ép végtagokkal áll majd oda, mi pedig ketten-hárman protézissel, mint akik eltévesztették, hol is kell indulniuk. Ez elkeserítő, és megkérdőjelezi az alapvető célt, hogy a születési rendellenesség, vagy baleset miatt amúgy is nagy traumát átélő végtagvesztett és valóban fogyatékkal élő sportolók bizonyíthassák rátermettségüket a paralimpián a hozzájuk hasonló sorsú emberek között” – mondja Novák Eduárd, aki csak reméli, hogy ennek ellenére fair verseny részese lehet a francia fővárosban.

„LÁTTAM MÁR PARALIMPIAI DOBOGÓN FURCSASÁGOKAT”

– Tetten érhető-e az üzleti érdeklődés is a paralimpiai mozgalom körül, s ez vajon okozhat-e csorbulást a versenyfeltételek tisztaságában a valóban fogyatékkal élő sportolók szempontjából?  – Hogyne, ez kézzelfogható. 168 ország sportolói fognak versenyezni, sosem voltak paralimpián még ennyi helyről – válaszolta SZABÓ László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke. – Szinte a világ összes országában értékesítették a közvetítési jogokat, az olimpia és paralimpia mögött számtalan közös, globális szponzor áll. A világ sok országában jelentős pénzjutalommal jár egy-egy paralimpiai érem. Ezek együtt magukkal hozzák a „hordalékot" is: dopping, tiltott teljesítményfokozás, a szabályok kijátszása és a fogyatékos sportolóknál speciálisan: valaki magát „fogyatékosabbnak tünteti fel" a valóságosnál. – A paralimpiai mozgalom egyik alapelve, hogy a sport valóban mindenkié. Ezért sérültségi szinttől függően minden olyan ember, aki szeretné megmutatni a tehetségét, tudását valamilyen sportágban, olyan ellenfelekkel mérhesse össze erejét, akik hasonló sérültségi szinten vannak. A klasszifikáció alapvetően jó megoldás volt erre? – Igen, a gondolat helyes, de olyan ez is, mint a hidegháború: az egyre pusztítóbb fegyverekre egyre fejlettebb elhárítás érkezik, aztán arra még veszélyesebb fegyvereket fejlesztenek ki és így tovább. Orvosi, gyógytornászi módszereket fejlesztenek ki arra, hogy lehet a fogyatékosságot súlyosabbnak mutatni a valóságosnál, és legyünk őszinték, a korrupció is jelen van. A sérültségi kategóriákba sorolást folyamatosan finomítani, pontosítani kell, és keményen fellépni az azt kijátszókkal szemben. – Mi történik a színfalak mögött, amire Novák Eduárd is utalt, amitől például az ő sportágában, a kerékpárban egyre több a látszólag ép versenyző? Mennyire sportágspecifikus jelenség ez?  – Sok sportágban vannak ilyen példák. A párizsi paralimpiára azért nem utazhatott ki egy kvótát szerző német kajakos, mert kiderült, hogy fel tud állni a kerekesszékből, és tud járni a saját lábán, amit megpróbált eltitkolni. A sportolók figyelik egymást, a közösségi médiában is lesik, ki mit posztol, nem tesz-e ki olyan képet, ami arról árulkodik, hogy „olyat tud", amit abban sérültségi kategóriában „nem lehetne”. Természetesen „ránézésre” nehezen megállapítható a sérültségi fok, de azért láttam már paralimpiai dobogón is furcsaságokat. Attól tartok, növekedni fog a csalások száma, úgyhogy résen kell lennünk. – Mi lehet a hosszú távú megoldás, hogy a klasszifikáció a valós célt szolgálja? Mennyire lehet ezt a folyamatot transzparenssé tenni?  – Több klasszifikátor kell több országból, hogy ne legyen zárt a kör, s így az összejátszás lehetőségét megakadályozzuk. Nekünk, magyaroknak is dolgoznunk kell ezen, vannak kiváló klasszifikátoraink, mint Bejek Zoltán doktor úr vagy László Anita, de többre van szükségünk. A sérültségi kategóriák számát bővíteni kell, főleg ott, ahol csak két-három van: az evezés és a kerekesszékes tenisz például nagyon megsínyli ezt, és mi, magyarok is rosszul járunk vele, Párizsba a kiváló evezős Pető Zsolt és nagyszerű teniszezőnk, Farkas Attila egyértelműen ezért nem jutott ki.