Az Isteni méltó utódai – Bobory Balázs publicisztikája

Ha Diego Armando Maradona ezt láthatná, vélhetően elégedetten dőlne hátra a nápolyi stadion páholyának egyik kényelmes székében, és talán elég lenne neki a jelenlegi csapat által sorozatban szerzett győzelmek mámora.

A Napoli kilenc pont előnnyel vezeti az olasz élvonalbeli labdarúgó-bajnokság tabelláját a címvédő Milan és tízzel a Juventus, illetve az Internazionale előtt. Azt tegyük most félre, hogy Luciano Spalletti legénysége kedden a gyengécske Cremonese ellen tizenegyesekkel kiesett az Olasz Kupából, mert a szurkolókat sokkal inkább a Serie A, valamint a lehető legjobb Bajnokok Ligája-szereplés érdekli és tartja lázban.

Nem véletlenül kezdtem ezt az írást az isteni Diego említésével, hiszen a Napoli egyértelműen a nyolcvanas évek második felében élte aranykorát, amikor az argentin világbajnok vezetésével kétszer megnyerte a bajnokságot és 1989-ben UEFA-kupa-diadalt ünnepelhetett. A nápolyiak előtt egyetlen délolasz alakulat sem ért fel a csúcsra a hazai sorozatban, a Vezúv lábánál pedig egyébként is vallás a futball, és amikor 1984-ben leszállt közéjük az „Isten”, azaz Maradona, a futball-láz uralkodott el a városban – természetesen a Camorra mellett...

A nápolyiak Diego mellett olyan klasszisokat vonultattak akkor fel, mint Carecát, a kor legjobb brazil csatárát vagy honfitársát, Alemaót és ez a trió kiegészülve a tehetséges és becsvágyó olaszokkal simán vette fel a versenyt a Gullit, Rijkaard, Van Basten fémjelezte Milannal, illetve a Matthäust, Brehmét, Klinsmannt soraiban tudó Interrel is, pedig lehetőségek terén az északi együttesek mindig is jobban álltak a délieknél. Persze ahol Maradona játszott, nem lehetett kérdés, hogy versenyképes-e az együttes, és a földkerekség egyik legjobb labdarúgója éppen a fénykorát élte meg Olaszországban, ám sajnos ott is kezdődött el a hanyatlása.

Maradonát felzabálta az élet Nápolyban, végül „személyes problémák” miatt távozott 1991-ben, a Napoli pedig süllyedni kezdett, 1998-ban ki is esett, és a folyamatos anyagi problémák odáig vezettek, hogy 2004-ben a klub becsődölt, és filmrendező Aurelio De Laurentiis vette meg, majd a harmad­osztályban kezdte el az építkezést. Három év kellett, és a Napoli visszatért az olasz élvonalba, lényegében azóta az élmezőny tagja, vagyis elmondható, hogy a tulajdonos nemcsak a mozgóképgyártáshoz értett, hanem ahhoz is, miként építse a futballcsapatát.

Az elmúlt egy évtizedben már egyértelműen arról szólt a történet, hogy mikor sikerül végre újra scudettót nyerni, csak éppen a nápolyiak akkor próbáltak trónra ülni, amikor kilenc évig az Öreg Hölgy, azaz a Juventus tespedett rajta. Hiába ült a déliek kispadján Walter Mazzarri, Rafa Benítez, Maurizio Sarri, Carlo Ancelotti vagy éppen Gennaro Gattuso, a csapat „mindössze” három olasz kupát és egy Szuperkupát tudott begyűjteni több mint egy évtized alatt.

És akkor sorolhatjuk azokat a világsztárokat, akik scudetto nélkül maradtak ebben az időszakban: Edinson Cavani, Marek Hamsík, Gonzalo Higuaín, Lorenzo Insigne, Dries Mertens, Pepe Reina vagy éppen Raúl Albiol. Ők többnyire kiválóan futballoztak, de az együttes mindig elcsúszott egy banánhéjon, mindig akadt legalább egy csapat, amely kiegyensúlyozottabb, jobb vagy éppen egy kicsit szerencsésebb volt nála.

Másfél évvel ezelőtt, 2021 tavaszán aztán a Napoli ötödik lett a bajnokságban Gattuso vezetésével, a játékosként világbajnok középpályásnak mennie kellett, és váratlan fordulatként olyan edző érkezett, aki Olaszországban még nem ünnepelhetett bajnoki aranyérmet: a Roma és az Inter korábbi mestere, Luciano Spalletti. A tar szakvezető a fővárosiakkal két kupát és egy Szuperkupát nyert meg, majd oroszországi kiruccanásakor a Zenittel kétszer is bajnok lett, vagyis akadtak sikerei, de karrierje hasonlóan alakult az „újkori” Napoliéhoz, valaki mindig őt is legyőzte.

Úgy tetszett, új stratégia alapján kezdtek el másfél éve csapatot építeni Nápolyban, az idősödő sztárocskák – akik azért korábban rengeteget tettek a klubért – kikoptak a keretből, helyükre feltörekvő, még nem befutott tehetséges labdarúgók érkeztek, és Spalletti elkezdte az építkezést. A csapat már az előző évadban nagyon karakteres stílusjegyeket mutatott fel, bátran vállalta a támadófutballt a háromcsatáros játékkal, a 74 szerzett gól a harmadik legtöbbnek bizonyult a ligában az Inter és a Lazio mögött, viszont sokkal beszédesebb az az adat, hogy mindössze 31-szer került a kapujába a labda, a Milannal holtversenyben a legjobban védekezett, és ha kiegyensúlyozottabb lett volna a fiatal alakulat, talán a bronznál is fényesebb érmet szerezhetett volna.

A nyáron aztán a védelem ikonikus alakja, Kalidou Koulibaly a Chelsea-be távozott, és sokan féltették a Napolit, hogy elveszíti stabilitását. Nos, nem így történt, a koszovói Amir Rrahmani és Szalai Attila tavalyi fenerbahcés csapattársa, a dél-koreai Kim Min Dzse tanárian irányítja a hátsó alakzatot, az alakulat 18 meccsen mindössze 14 gólt kapott. A csapat sikerességének további titka a rendkívül fegyelmezett csapatjáték, amely a pontos passzokra, villámgyors átmenetekre alapoz, illetve a szélsebes, technikás, sokat futó szélsők elfutásaira, kreatív megoldásaira, mint például a nagyszerűen futballozó Hvicsa Kvarachelia. Ráadásul Spallettiék 2021 nyarán az ideális centert is megtalálták ehhez a rendszerhez a nigériai Victor Osimhen személyében, akit 70 millió euró ellenében sikerült megszerezni a francia Lille-től, s egyre inkább kiderül, milyen jó vásárnak számít: remek felépítésű csatár, gyors, technikás, kitűnően lő és fejel, általában megérzi a tizenhatoson belül, hová csoroghat le egy labda, hova érkezhet a kipattanó a kapusról. Jelenleg 12 gólnál jár a bajnokságban, de nemcsak találatai teszik hasznossá, hanem a „piszkos” munkája is, hiszen a Napoli legnagyobb fegyvere az egész pályás letámadás, illetve a labdavesztés utáni visszatámadás és labdaszerzés, ez pedig nem működhet olyan játékossal, aki védekezésben, labda nélküli mozgások során lazsál.

A múlt hét végén a Napoli olyan könnyedén ütötte ki 5–1-re az előző nyolc fordulót kapott gól nélkül lehozó Juventust, mintha csak egy harmadosztályú kiscsapattal találkozott volna, a listavezető gálát rendezett a Diego Maradona Stadionban, pedig ha a Juve nyer, négy pontra megközelíti déli vetélytársát. Ehelyett lett közte tíz, és a Napolinak csak a csíkját látják a többiek jelenleg, úgy robog.

Nagy kérdés, hogy amikor hamarosan elkezdődnek a BL-küzdelmek, a két sorozattal járó mentális terhelést miként viseli a Napoli. Bár félteni nem kell ezt az együttest, mert az ősszel a csoportkörben a Liverpoolnak otthon rúgott egy négyest, az Ajaxnak idegenben egy hatost, majd saját stadionjában megint négyet, a Rangersnek meg „csak” hármat, ennek fényében a legjobb nyolc között az Eintracht Frankfurt nem lehet túl bizakodó a továbbjutási esélyét illetően.

Nyugodtan kijelenthető, hogy jelenleg egész Európa a nápolyi csodát figyeli, a titkot szeretné megfejteni, ami nagyon egyszerű. A Spallettivel érkező szemlélet- és stratégiai váltás nagyon jól sült el, a szakmai stáb jó szemmel szúrta ki, milyen karakterű játékosok kellenek a rendszerbe, és a mester elképzeléseit tökéletesen végrehajtja a csapat. Nincsenek allűrök, nincsenek hisztik, a Napoli bizonyos szempontból csendesen, egyszerűen, mégis rendkívül látványosan, a közönséget szórakoztatva menetel. Ha most kellene jósolni, a szakemberek többsége azt mondaná, olyan egységes a csapat, hogy – noha csak az idény felénél járunk – nem valószínű, hogy kipukkad ez a lufi.

És ha nem fog, akkor egészen az égig szállhat, oda, ahonnan már a Napoli legnagyobb legendája szurkol: Diego Armando Maradona.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!