Cremonai életérzés – Csillag Péter publicisztikája

Mindig is izgatott, milyen érzés lehet mondjuk Cremonese-drukkernek lenni. Hasonló szurkolói létállapotnak képzelem a Piacenza, a Modena vagy a Benevento csapatáért szorítókéhoz, össze sem vethető egy Milan-, Inter- vagy Juventus-rajongó dimenziójával. A nagyokat követni könnyű, a bajnoki címek, kupagyőzelmek, BL-csillogás bűvkörében nincs különösebb kockázat az elköteleződésben, legfeljebb annyi a tét, hogy egy, kettő vagy öt évet kell-e várni az újabb megdicsőülésre. A 71 ezer lakosú lombardiai városban, Cremonában más időszámítás és élményskála szerint mérik a futballélet történéseit: az olasz labdarúgás hőskorának meghatározó szereplője, a Serie A-alapítónak számító Cremonese huszonhat év után jutott fel ismét az élvonalba. Nevezhetjük az eltelt több mint negyedszázadot pokoljárásnak is, hiszen akadtak csúnya mélypontok. A Nemzeti Sport például a homályos évek során akkor szentelt bővebb figyelmet a csapatnak, amikor a fogadási csalások dagadó botránya közepette fókuszba került egy 2010-es Cremonese–Paganese harmadosztályú bajnoki, amelyen a játékosok furcsán szédelegve, lelassulva mozogtak, állítólag a rendelt eredményt elősegítő nyugtatószer hatására.

„A lúg elkészítéséhez hamura van szükség” – tartja egy cremonai mondás, és bizony az elmúlt évtizedekben sok reményt, álmot, tervet égettek el a Stadio Giovanni Zini gyepén és lelátóján, mígnem az idén májusban hamvaiból újjáéledve ismét a legmagasabb szintre jutott a település labdarúgása. Már régen nem a mágikus hőstörténetek korát éljük, a közelmúltban erkölcsileg-gazdaságilag is ingoványos terepnek számító olasz labdarúgásban meg aztán végképp nem, úgyhogy óvakodnánk attól, hogy a szürke Serie B-ből második helyen felkapaszkodó Cremonese előmenetelét valamiféle tündérmesének állítsuk be, miként a bajnok Lecce és a rájátszást megnyerő, Silvio Berlusconi irányította Monza sem feltétlenül és kizárólag a makulátlan paradicsomi örömfutballnak köszönheti sikerét. A cremonai recept az olcsón, hazai „alapanyagból” dolgozó kisebb klubok stratégiáját mintázza, ismerik a módszert Pakstól a Real Sociedaddal összefonódó San Sebastiánig: a lombardiai szürke-vörösök bátran építettek fiatal olasz tehetségekre, olyanokra, akik a cikk elején említett elitvilágtól távol is ösztönözhetők, vagy hogy a mai bizniszfutball logikája szerint fogalmazzunk, érdekeltek saját jó teljesítményükben.

„A világ megtisztítása még hátravan” – ezt a bölcsességet is a cremonaiak tapasztalata szülte, és fokozottan igaz lehet az olasz labdarúgás tulajdonosi köreire. A szentként tisztelt, sok esetben rangos családi örökségre építő tekintélyes üzletemberek és a nagypályás maffiózók világa itt egybemosódik, és általában a futballszenzációk mögött felsejlik a két terület, netán az igen tág metszet valamely tehetős képviselője. A Cremonese felemelkedésének hátterében is ott áll egy befolyásos vállalkozó, akinek tépázhatatlan hatalmáról mindent elárul a La Gazzetta dello Sport vele készült, két hete közölt interjúja: a szinte megközelíthetetlen, hétköznapi emberek között nem forgolódó, meccsekre sem járó öregurat, Giovanni Arvedi klubtulajdonost valósággal körüludvarolta az újságíró, egyik legszelídebben hízelgő kérdésében például a kilencvenes évek cremonai „vajaskenyércsapatát” állította szembe a mai „acélcsapattal”. Az egyesület élén álló 84 éves iparmágnás tudniillik az autógyártásban hagyományosan erős ország acélkereskedelmének egyik csúcsszereplője, az olasz üzleti élet igazi nagymenője, ha nem a Berlusconira is használt „Cavaliere” („Lovag”) néven illetik a nyilvánosságban, egyszerűen a fémek királyának becézik.

„A köpeny nem csupán egyetlen esőtől véd” – állítják a cremonaiak, ám egy frissen élvonalba érő kiscsapat esetében mindig kérdéses, hogy a nagy lendületből futja-e újabb eredményekre, meg tud-e tapadni a Serie A-ban. Ha visszakanyarodunk az 1980-as évekig, találunk egy legendás feljutástörténetet, amely után viszont a Cremonese a következő kanyarban fordult is vissza a B-ligába. Az esetet öntudatlanul is rögzítette egy egész nemzedék az emlékezetében. A város jeles futballista szülöttje, Gianluca Vialli segítette fiatal csatárként a Serie A-ba a csapatot az 1983–1984-es idényben, a menetelés azonban kulturális szál miatt maradhatott meg az olasz nép hosszú távú memóriájában: az olasz mozikban 1984-ben slágerfilmként vetített, a népszerű színész, Lino Banfi főszereplésével készült „L'allenatore nel pallone” című alkotás sztoriját a Cremonese szárnyalása ihlette. Az alaphelyzet szerint egy Serie A-ba felkapaszkodó csapat – a filmben a képzeletbeli Societá Sportiva Longobarda – tulajdonosa élő televízióadásban jelenti be az új edző személyét. A Serie B-s csúcssiker ellenére menesztett korábbi tréner helyére Oronzo Canát választotta, a középszerű klubok gyengekezű szakvezetőjeként ismert figurát, aki maga is csak otthon, a tv-készülék előtt értesül a fejleményről. Mondani sem kell, a meglepettségtől ijedten fordul le a székéről, úgy kell feleségének fellocsolnia, hogy aztán néhány hétre rá minden idők legszerencsétlenebb átigazolási manőverei végén egy kulcsembereitől megfosztott, kisemmizett csapattal álljon rajthoz. Különös párhuzam, hogy miként a filmtörténetet ösztönző 1984-es Cremonesénél, az idén a valóságban is váratlan edzőcsere követte a feljutást, a gárdát a Serie A-ba emelő Fabio Pecchia valószínűleg megy a Serie B-s Parmához, a helyére pedig napok óta tartó fordulatos castingolás után – a cikk írása idején – a Perugiától csábított Massimiliano Alvini tűnik befutónak Andrea Pirlo előtt. Az utóbbi választásról megint csak egy cremonai hasonlat jut eszünkbe: „Mint a csacsi, aki szamárfület mutat a lónak...”

De vissza az eredeti kérdéshez: milyen érzés lehet Cremonese-szurkolónak lenni? A cremonai ünneplésről keringő internetes felvételek alapján mostanság elég jó. Érzetre bizonyára hasonló, mint – korábbi példánknál maradva – ugyanilyen élmények idején Piacenza-, Modena- vagy Benevento-drukkernek lenni, a különbség csak annyi, hogy az önfeledten énekelgető tömegek, telefonjukkal szel­fizgető-fotózgató fiatalok mögött itt más itáliai városrészletek tűnnek fel. Cremonában a 12. században épült, Szűz Mária menny­bevételének tiszteletére emelt bazilika történelmi látképe adta a fieszta háttérdíszletét, és a videókon felbukkanó számos szobor között ott van Giovanni Baldesióé, azaz Zanéné. A város legendás középkori hősalakja párbajban legyőzte IV. Henrik német-római császár fiát, és bátor tettével kivívta Cremona város szabadságát. Ami viszont a futballszimbólumok szempontjából fontosabb: mivel a császárnak fizetendő adó mértéke egy gömb aranynak felelt meg, az adómentesség kiharcolásának emlékére a harcost hagyományosan kezében tartott aranygömbbel ábrázolják, a jelkép beépült Cremona település ma is aktuális címerébe, illetve a Cremonese futballklub 1985 és 1997 között használt jelvényváltozatába is. Akár tetszik Karim Benzemának, akár nem, az aranylabda már ezer éve a cremonaiaké.

Mint minden nagy múltú olasz klubnál, az 1903-ban alapított Cremonesénél is erősek a magyar gyökerek. A feljutás alkalmából készített kiváló összeállításában Pincési László, a 24.hu újságírója számba vette az egyesületnél az 1920-as és az 1940-es évek között meghatározó neveket, amelyeket felsorolni is helyigényes vállalkozás: edzőként Payer Jenő, Gulyás József, Ludwig Béla, Bánás József, Halmos Armand, Károly Béla, Krappan Ottó és Boldizsár Géza vezette a csapatot, de magyar játékosok is akadtak a keretben. Például az 1925–1926-os évadban Jeszmás József, aki nyolc évvel később tragikus halált halt, a csepeli átjáró közelében éjjel részegen rátámadt egy rendőrre, mire az önvédelemből lelőtte. De ez nem Cremona bűne, a futballista bizonyosan nem Antonio Stradivari hegedűkészítő mester városában kapott ihletet a garázdálkodáshoz – a helyiek vallják, a művészet és kultúra egyik lombardiai fellegvárában még futballozni is kiváltságnak számít. Ma meg különösképpen. És az is bizonyos, hogy az elmúlt néhány évtizedben tapasztalt szélsőségek után a 2022–2023-as idénytől elfogadnának már némi állandóságot a városi futballban. Nem kell többé tűz és jég, a Serie A-ban a langyos középmezőny tagjaként is vidám lenne az élet, elvégre a cremonai ember régen tudja: „A megégett kutya fél a hideg víztől”.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!