Cézárok – Csinta Samu publicisztikája

Mindig csak a baj van velük. Ha jelen vannak, azért, ha hiányoznak, akkor meg azért. Hihetetlen erőt tudnak adni, de ólmot is hasonló hatékonysággal képesek önteni a lábakba. Egyik volt futballista ismerősöm úgy fogalmazott: azt éreztem, hogy csak bele kell dőlnöm a hangorkánba, amely szinte elesni sem engedett, még a hosszabbítás perceiben is olyan sprintekre voltam képes, amilyenekre máskor talán a meccs elején sem.

Hiányuk sokrétűségéről az elmúlt két évben is megbizonyosodhattunk, a koronavírus-járvány által kiürített lelátók bénító látványa óhatatlanul azt juttatta az ember eszébe: érdemes ezt így csinálni? A szurkolók, mert hogy róluk van szó, immár legalább másfél százada a sportesemények nélkülözhetetlen szereplői. A különböző lelátói koreográfiák alapján a „díszletei” kifejezés használata sem lenne túl elrugaszkodott, de a már említett hangorkánhatásra gondolva máris felszínesnek, lekicsinylőnek tetszik egy ilyen besorolás. Jelentőségük, a klubra, a csapatra gyakorolt hatásuk ezzel együtt vitatott, leginkább abban az értelemben: ki kiért van?

Mint ahogy sajnálatos módon az elmúlt évszázad során alig volt nap, amikor a földgolyó valamelyik pontján ne vívtak volna háborút – de legalábbis ne készültek volna rá –, alighanem a csapat-szurkolói viszonyra is igaz lehet ez a feltételezés. Legfeljebb nem értesültünk, vagy nem figyeltünk valamennyi, duzzogástól bojkottig terjedő, esetenként tettlegességbe torkolló viszályról. Mert mi tagadás, kevés olyan ember rohangálhat a környékünkön, aki naprakész lenne, mondjuk, a burmai Ayeyawady United körüli szurkolói érzelemhullámzásból. Ami természetesen az ázsiai ország futballjának méltatlan lekezelése. Ha azonban az Internazionale drukkerei készülnek valamire, az rögtön bekerül a világ valamennyi magára adó lapjába, ha nem is feltétlenül címlapsztoriként. A példa nem légből kapott, a Curva Nord Milano, az Inter 1969-ben alapított szurkolói csoportja közleményben jelezte, nem vesz részt a vasárnapi Juventus–Inter bajnoki mérkőzésen. Ami sohasem tekinthető szokványos találkozónak, ám mostani jelentősége még nagyobb, miután az egy meccsel kevesebbet játszó harmadik Inter a listavezető nagy városi rivális AC Milantól hat ponttal lemaradva, a negyedik Juventust egy ponttal megelőzve várja a mérkőzést.

Ilyen kiélezett helyzetben döntöttek úgy az ultrák, hogy a szurkolói ego mindenekelőtti. „Nincs olyan derbi, még a legfontosabb sem, ami felülírhatja a lényegét annak, hogy mi kik vagyunk” – áll a már említett közleményben. Olasz hírforrások szerint a bojkott konkrétan meg nem nevezett oka a Juventus jegyelosztási gyakorlata, de az Inter szurkolói azt is tűrhetetlennek tartják, hogy a torinói klub nem enged be a stadionjába Juventust gyalázó transzparenseket.

Némi cinizmussal, tekintetünket az ég felé fordítva méltatlankodhatnánk: micsoda dolog megpróbálni megelőzni, hogy saját otthonukban anyázzák őket... A szurkolói lélektan és illemkódex azonban másképpen működik, illetve rendelkezik, ezért nem érdemes a klasszikus szempontok alapján próbálkozni a különböző sérelmek forrásának megértésével. Annál is kevésbé, mivel a Curva Nordnak már korábban is akadtak nehezen magyarázható megnyilvánulásai – és itt még csak nem is a meccsek előtti szurkálásokra gondolok. A 2018. decemberi, Napoli elleni meccsen a vendégek középhátvédjét, Kalidou Koulibalyt célzó vég nélküli huhogás hallatán három alkalommal is kérte a nápolyiak akkori edzője, Carlo Ancelotti a mérkőzés félbeszakítását, de a hangosbemondóból érkező remegő hangú felszólításon túl egyéb nem történt. A milánói rendőrkapitány, Marcello Cardona már eltökéltebb volt, másnap kérvénnyel fordult a prefektushoz a Curva Nord egész idényre szóló utazási tilalmát követelve. Ezenkívül kérelmezte a stadion északi kanyarjának minimum öt bajnoki és egy kupameccses bezárását.

A foganatosított intézkedések azonban semmit sem változtattak az Inter-ultrák meggyőződésén és következetességén. Ennek mindennél beszédesebb – és teszem hozzá: abszurdabb – bizonyítéka, hogy nem egészen egy évvel később, 2019 szeptemberében, amikor saját játékosuk, Romelu Lukaku részesült hasonló bánásmódban a Caglia­ri otthonában, a Curva Nord Twitter-bejegyzésben igyekezett felvilágosítani a belga válogatott csatárt. Valahogy így: „Roppant sajnáljuk, hogy azt gondoltad, ami Cagliariban történt, az rasszizmus volt. Meg kell értened, Olaszország különbözik más észak-európai országoktól, ahol a rasszizmus tényleg reális probléma. Megértjük, ha te ezeket a megnyilvánulásokat rasszistának érezted, de ez nem így van. Mi Olaszországban bizonyos módszerekkel a csapatunkat igyekszünk segíteni, az ellenfelet dühíteni, de nem rasszista indíttatásból.” Az érvelés egyszerű, mint a faék, mindenki értheti, más kérdés, ki miként értelmezi.

Az önmagán egyre inkább túlnövő, esetenként külön köztársaságként megmutatkozó szurkolói identitás „píszíbb” megnyilvánulásával szembesülhettek tavaly novemberben a Bayern München vezetői. Mivel Németországban rendnek kell lennie, a bajor klub a karanténkörülmények közepette is megrendezte éves beszámolóját a hívek előtt, amelyen a szponzorpolitikáját erősen kifogásoló kritikával volt kénytelen szembesülni. A drukkerek konkrétan a Qatar Airwaysszel kötött szerződés felbontását kérték, arra hivatkozva, hogy az Öböl-országban – más térségbeli nemzetekkel egyetemben – lábbal tiporják az emberi jogokat.

A társadalmi igazságtalanság iránti szurkolói érzékenység megnyilvánulásaként a drukkerek nem sokkal előbb, a Freiburg elleni bajnokin hatalmas drapériát húztak ki. A rajta szereplő képen a klub­elnök, Herbert Hainer és a hajdani kapus, a jelenlegi ügyvezető Oliver Kahn „Katar” feliratú véres ruhát fog, fölötte a felirat: „Pénzért mindent tisztára mosunk.” Utóbbi elődje, Karl-Heinz Rummenigge akkor meglehetősen púderízű mondandóval állt ki a támogatók mellett: „A Bayern jó pénzt kap a szerződés szerint, nagy szükségünk van rá. Sokszor járok Brüsszelben, ahol civil szervezetekkel is szoktam konzultálni, mit tehetünk az emberi jogokért. Ők folyamatosan megerősítenek, hogy a klub ezen a téren is jó munkát végez.” Olvasatomban az eset leginkább azt a zavart jelzi, ami egyre inkább érzékelhetővé válik a híres klubok, illetve a csapatuk eredményessége nyomán esetenként kétes hírnevet szerző drukkerhadak között.

Az európai topfutballból számos hasonló példa kínálja magát, de nem a végeérhetetlen pró és kontra esetek felsorolása a cél. Söpörhetnénk saját portánk előtt is, de momentán amolyan kínos egyensúlyra törekvésnek érezném, hiszen a Mátyás király fekete seregének lelátói felvonultatása, még inkább a szerbek előtti legutóbbi hazai meccsen nagyvilág elé tárt Gábor Áron-idézet („A hazáért mindent a legjutányosabban”) – ahogy néhány napja Ballai Attila kollégánk már felhívta rá a figyelmet – nemcsak a magyar kultúrközegben számít másik kategóriának. Más kérdés, hogy legalább olyan mértékben vonja maga után a nemzetközi szövetségek mindent uniformizáló fegyelmezési ámokfutását.

De vissza a hétvégi rangadóhoz! Jelen állás szerint a vasárnapi Derby d'Italián a Curva Nord nem segíti a maga sajátos eszközeivel az Internazionalét, pedig roppant nagy a tét, a győztes ugyanis közelebb kerül a dobogóhoz, vagy biztossá teheti a helyét rajta. Nem lévén Inter-drukker némi távolságtartással szemlélhetem majd az eseményeket, illetve nem túl gyors szívveréssel latolgathatom, milyen eredmény járna üdvösebb következménnyel a jelenség egészére nézve. Ám az is lehet, hogy a témában csak régi, túlhaladott reflexek szerint rugózik az agyam. Merthogy a történet már régen külön-külön pályán fut, és csak bizonyos szükségszerűségeknek engedelmeskedve találkozik a futballarénákban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!