Állóhelyek a paradicsomban – Csinta Samu publicisztikája

Az ember néha a legváratlanabb helyen találkozik a legváratlanabb emberekkel. A budapesti gépre várva toppanok be a marosvásárhelyi reptérre, s az egyik asztal mellett kávéja mögé és telefonjába bújva üldögél Miriuta László. A román származású, nagybányai születésű, kilencszeres magyar válogatott labdarúgót 1992-ben fedezte fel magának az anyaország, szezonja volt akkoriban a hasonló felfedezéseknek, edzőként pedig többnyire az vetette meg neki az ágyat, hogy az Energie Cottbus utánpótláscsapatainál töltötte a tréneri inaséveket, majd több mint fél éven át a felnőttcsapatot irányította. A bundesligás múlt sok, magyar futballban megforduló szakembernek állított ki megfelelő ajánlólevelet, Miriuta sem volt kivétel. Edzői minőségében a 2016-2017-es idényben járt a legnagyobb magaslatokon, akkor a Kolozsvári CFR – történelmi nevén KVSC – kispadján jutott a román bajnokság negyedik helyéig, sokak szerint az ő „építményén” lépdesett a bajnoki dobogó legmagasabb fokáig utódja, Dan Petrescu.

Most ott várakozik beszállásra Budapest irányába a vásárhelyi reptér igencsak visszafogott színvonalú kávézójában. Morzsányi cinizmussal azt is mondhatnám, ráér, hiszen épp munkanélküli. Mondom is, aztán elbeszélgetünk az aktuális futballpletykákról, és nem kizárólag udvariasságból jegyzem meg, hogy máig nem értem, miért kellett mennie legutóbb Kisvárdáról. Azt mondja, ő sem, a tabella hatodik helyén állva kapta az értesítést a klub sportigazgatójától, hogy eddig volt. Legjobb tudomása szerint
mindössze annyit „hibázott”, hogy az előző, Újpest elleni meccs szünetében kiparancsolta az öltözőből a váratlanul – és szerinte indokolatlanul – megjelenő vezetőt. Azóta sajnos jut ideje személyes ügyei intézésére, nagyjából ennél a pontnál megszólalt a beszállást sürgető hangosbemondó, a kisvárdai váltás és környéke pedig maradt a rejtélyek birodalmában.

Már amennyire érdemes persze rejtélyeket keresgélni az edzőváltások oka, természetrajza, logikája körül. Vannak nyilván egyértelmű esetek, amikor egy szekér olyan iramban tart a szakadék felé, hogy okosabbnak tetszik eléje lépni, mint hagyni, hogy pályáját kifutva magától rázódjon vissza korábbi utazósebességébe, vagy hogy lezuhanjon. Ilyenkor szoktak folyamodni a klubvezetők az „ipari áram” módszeréhez, a régi edző balra el, az új jobbról be, és a trükk első körben többnyire hatásos is, az új impulzusok, a játékosokban automata üzemmódra kapcsoló megfelelési késztetés bizony képes instant csodákra. A kérdés a továbbiakban már az, a felek el tudják-e hinni és hitetni egymással, hogy az egyéjszakás kalandból tartós együttélés is lehet.

Az arányok persze itt is fontosak, hiszen vannak helyek, ahol messze nem elegendő a kerékküllők közé dugott eszközzel elért katasztrófaelhárítás. Klubok, ahol a presztízs, a szurkolók és messze nem utolsósorban a befektetők igényei valahol a maximum alsó határán húzzák meg a minimum szintet. Ahol lehetőleg mindent meg kell nyerni, sőt, a mindent is. Meg vannak helyek, ahol a honi bajnokság elnyerése a legfontosabb, nagyjából ez tartotta életben Pep Guardiolát is, hiszen a Manchester City bajnoki aranya – és a bónuszai – képes volt a járulékos veszteségek kategóriájába sorolni a Bajnokok Ligájában mutatott produkciót. Valami hasonló logika munkálkodhat Nápolyban, ahonnan a BL kieséses szakaszába jutás ellenére menesztették Carlo Ancelottit.

Pedig tavaly májusban Carlo Ancelotti és Aurelio De Laurentiis még úgy mosolygott egymás mellett, mint elégedett örömszülők a fényes családi jövőt ígérő menyegző után. Ancelotti a távozó Maurizio Sarri utódja lett a Napoli kispadján, a klub hivatalos honlapjának akkori tájékoztatása szerint három idényen keresztül irányítja a csapatot, Ancelotti pedig videóban mondta el, micsoda öröm és megtiszteltetés neki, hogy ilyen egyedi város ennyire nagyszerű szurkolókkal büszkélkedő csapatát irányíthatja.

De Laurentiis klubelnök arcán a Genk elleni keddi BL-találkozón is hasonló mosolyt örökíthettek meg a kamerák, mégis, micsoda különbség. „A klub úgy döntött, meneszti a csapat vezetőedzőjét, Carlo Ancelottit. A jó kapcsolat és a tisztelet továbbra is megmarad Aurelio De Laurentiis elnök és Carlo Ancelotti között” – írja a Napoli hivatalos Twitter-oldalán. Akárcsak 2018 májusában Sarrinak, akinek irányításával 2015 nyarától kezdődően kétszer másodikok, egyszer harmadikok lettek az olasz bajnokságban. Most ugyan a Liverpool mögött a második helyen lépett tovább Európában az égszínkék gárda, a Serie A-ban azonban az előző hét bajnokiján nyeretlen maradt, s momentán a tabella hetedik helyén szerénykedik. Akkor hát lejtőn az a szekér vagy sem? Látszik, hogy a filmproducerként több mint 400 alkotást jegyző Napoli-elnök, Aurelio De Laurentiis igencsak kíméletlen két világban él, sosem tudni, melyik – a film vagy a futball? – hat inkább a másikra. Az biztos, hogy fontosnak tartja állandó izgalomban tartani a közeget, amelyben él, mondhatni filmszerűen pörögnek körülötte az események, és a kamerakezelés is meglehetősen vibráló.

Vannak helyek viszont, ahol mintha régi megszokások lennének időnként úrrá, új seprőként régi emberek bukkannak fel, megcáfolva a sokkterápia ideológiáját. Nem tisztem megítélni, rálátásom sincs rá, miért éppen most határoztak a váltás mellett a Fehérvárnál, arra viszont őszintén rácsodálkoztam, hogy Marko Nikolics helyére egy régi bútordarabot hoztak elő a kelléktárból. Joan Carrillo kétségtelenül olyat mondhat el magáról, mint senki más: a labdarúgó NB I történetének első spanyol szakvezetője, továbbá a harmadik olyan nem magyar edző, aki 1929 óta bajnoki címet nyert a hazai labdarúgó-élvonalban. Csakhogy a Székesfehérváron töltött évek után mégiscsak elküldték 2015-ben. Közvetlenül azt követően, hogy csapatával bajnokságot nyert. A felejtés hasznos emberi tulajdonság, kérdés, életszerű-e a várakozás, hogy négy év után minden ellenérzést félretéve lépjen be valaki egykori sikereit követő megaláztatásai színhelyére. Még akkor is, ha azóta sok minden változott arrafelé.

Bár ahogy ezt végigfuttatom, már fel is ötlik Miriuta Laci, aki ott ül a kávéja mögött, és nem tagadja, megfelelő ajánlatra vár. Egzisztenciális okok aligha siettetik, viszont valóban nem túl egészséges túl sokáig üldögélni az árnyékban, hiszen könnyen elfelejthetik az embert. Persze az ügynökök dolga, hogy ez ne történjen meg, bár erről a már említett Aurelio De Laurentiisnek igencsak sarkos véleménye van. „Hollywoodban a színészek maguk fizetik az ügynököket. Én nem fizetek az ügynököknek. A labdarúgásban miért kell fizetni?” – hangzik a kétkedése. A Krakkóból viharos körülmények között távozó Carrillo egy éve már jelezte, el tudja képzelni visszatérését a magyar futballba, akkor épp a Puskás Akadémia edzőválsága kapcsán vetődött fel a neve. Most meg előtte a lehetőség, hogy újabb bajnoki arany megszerzésével próbálkozzon.

Sokáig és sok oldalról rágható kérdés, hogy meddig alkalmas egy edző egy feladatra. A Reggianát, a Juventust, a Milant, a Chelseat, a PSG-t, a Real Madridot, a Bayern Münchent és a Napolit tartalmazó sor olyan klubok listája, amelyektől kirúgottnak lenni is kész dicsőség. Mert előbb oda kellett kerülni. Szóval Ancelotti is túl fogja élni. Nekünk pedig marad az értetlenség, illetve a felismerés, hogy az edzői munka egyfajta állóhely a paradicsomban. Ja, ha a kifejezés első szavát többes számban használjuk, egy filmcímet kapunk.

Producere Aurelio De Laurentiis fia.