A becsvágy vására – Thury Gábor publicisztikája

Alig ért véget a világbajnokság, az aranyérmes franciák éppen jól megérdemelt pihenőjüket töltik, ám az átigazolási piac csak augusztus 31-én zár. A Real Madrid elnökének, Florentino Péreznek addig kell új sztárt igazolnia Cristiano Ronaldo helyére. Bár nyilván ő is tudja, hogy a portugálhoz hasonló kaliberű futballistát nem lehet csak úgy bárhonnan leakasztani. Bizonyosan szerződtetnek valakit, de akár a brazil Neymar, akár a francia Kylian Mbappé érkezne vagy éppen a belga Eden Hazard, Pérezre csak úgy emlékszik majd a világ, mint aki hagyta, hogy CR7 elmenjen. Az elnök még azt a gyerekes dolgot is erőltette, hogy ezt elkendőzendő, ne a klub jelentse be a sztár távozását, hanem ő maga. Holott valószínűleg mindenki tudta, hogy a két ember közötti feszültséget elsősorban az indukálta, hogy Cristiano Ronaldo elégedetlen volt 21 millió eurós fizetésével – főleg annak ismeretében, hogy Lionel Messi többet keres a Barcelonánál, Neymar pedig a Paris Saint-Germainnél. Szóba került a fizetésemelés, de a játékos kezdeményezése elhalt. Nyilvánvaló, hogy ez verte ki a biztosítékot az ötszörös aranylabdásnál, aki dafke elhatározta, hogy elhagyja a Realt. Nem hirtelen felindulásból tette, utólag már nem csodálkozunk a sorozatban harmadik alkalommal megnyert Bajnokok Ligája-finálé után tett nyilatkozatán: gyakorlatilag múlt időben beszélt madridi pályafutásáról. Juventushoz igazolásával különös hangsúlyt kaptak még a BL-elődöntő torinói mérkőzése után elhangzott szavai, amelyekkel az ollózásos gólját megtapsoló Juve-szurkolóknak köszönte meg a sportszerű reakciót. Később hozzábiggyesztette, hogy gyermekkora óta nagyon kedveli a Juventust. Ez utóbbi csupán udvariassági gesztusnak tetszett, még ha volt is benne valami igazság, bár sok embert meglepett szavaival.

Ha már a helyzet úgy hozta és menni kell, mindenki a legtöbbet igyekszik kihozni a helyzetből. Cristiano Ronaldo 33 évesen utazhatott volna levezetni az Egyesült Államokba, igazolhatott volna Kínába. Ha szakmailag nem akar ilyen szintre „süllyedni”, ott van még a Manchester United vagy a teljesen új kihívás, a PSG. A portugál csatárról el lehet mondani, hogy hiú, az sem volt ritka, hogy saját csapattársának sem gratulál a góljához. Hogy önző, hogy a fizetés tekinte-tében ugyan elmarad Messitől és Neymartól, ellenben az ego tekintetében nem.

Nekem éppen ez az ego nem tetszett sokáig a klasszisban, bevallom, ma sem tetszik, de egyre többször kapom magam azon, hogy fejet hajtok – ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy egyre kevésbé foglalkozom CR7 egójával. Ugyanakkor fenntartom: a labdarúgás csapatjáték, s mint ilyen, a góllövő akkor is góllövő, ha nem Ronaldónak hívják. Nyilván „egymás közt” ez árnyaltabban jön le, meg aztán az öltöző hierarchiájában mindenki nagyon jól tudja, hol a helye – más kérdés, hogy a csatár pályán mutatott metakommunikációja rendre arra utal, ha elvben egyenlők is lennének a hierarchiában, ő a primus inter pares, azaz első az egyenlők között. Nekem a jelenkori fociban nem is tudom meddig, Messi volt „a” játékos, de a szintén ötszörös aranylabdás mintha belefásult volna a Barcelona tikitakájába, amikor meg az argentin válogatottat kellene húzni, a társak egyedül hagyják, bár utóbbi együttes esetében érezhető, hogy karizma tekintetében Leo messze elmarad Ronaldótól. Ezen persze lehetne vitatkozni oldalakon át, de én még nem láttam olyat, hogy egy Messi-fan meggyőzött volna egy Ronaldo-rajongót és fordítva. Szakmai szemmel nézve jelenleg Cristiano Ronaldo a világ legjobbja, és ezt ő is tudja. Mi több, ő ezt mindig is így tudta. Egyébként ami az eddigieket illeti, nem is téved nagyot, más kérdés, hogy időnként a másik zseni, Messi megelőzi. Ronaldo gyakorlatilag egyedül nyert meg meccseket a Real Madridnak a bajnokságban és a BL-ben egyaránt. Ez alapján akart a világ legjobban fizetett labdarúgója lenni – érthetően.

Ám egy érdekes tény elsikkadt, ami ugyancsak nem a Real mellett szólt: tavaly nyáron Ronaldo arra hivatkozott, klubja nem volt eléggé empatikus vele, amikor az adóhatóság kiderítette, hogy mintegy 4.5 milliárd forintnak megfelelő összeget „lenyelt”, s ezért eljárást indítottak ellene. Ronaldo hisztijével párhuzamosan azért kiszámolták, ha a portugál eligazol, azzal a madridiak járnak jól, mert 2021-ig szóló szerződése hátralévő részére folyósítandó jövedelme a klub pénztárában marad, s ehhez jön az a summa, amely az eladásából befolyik, jelen esetben 112 millió.

Ami tavaly érett, az idén megtörtént: Cristiano Ronaldo otthagyta a Realt. Nem Amerikába, nem Kínába ment, hanem az idei Bajnokok Ligája-elődöntős, 2015-ös és 2017-es döntős Juventushoz. Nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy az MU és a Real után harmadik csapatával is felemelje a legbecsesebb klub­trófeát. Lehet erre azt mondani némi iróniával, hogy a legnagyobb motiváló erő a hiúság, de komolyra fordítva: Ronaldót a becsvágy fűti – jó, évente 30 millió eurót keres –, s arra is képes, hogy a BL-győzelem kapujában rendre megtorpanó Juventust a csúcsra juttassa. Mi ez, ha nem sportemberi nagyság? S ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a Juve a PSG-nél, a Manchester Citynél jóval szerényebb költségvetésű, a portugál klasszis döntése kimondottan szimpatikus. Torinóba érkezve kijelentette, különlegesnek tartja magát. És mindegy, mi táplálja ezt a különlegességet, az is.

A Real a csúcs, a Real után nincs élet – ami van, azt másnak hívják. A Madridban megforduló, CR7 kaliberű futballisták közül a brazil Ronaldo 39 millió euró transzferdíjért már világbajnokként érkezett a spanyol fővárosba, öt évet töltött ott, majd sérülései miatt jócskán leszálló ágban a Milanhoz igazolt, de térdsérülése miatt a „Fenomén” egy évnél nem maradt tovább Olaszországban. David Beckham 2003 és 2007 között volt a Realnál – a madridiak 35 milliót fizettek érte a Manchester Unitednek –, ahol népszerűsége elképesztő magasságba szökött, annak ellenére, hogy csupán egy bajnoki címet nyert a klubbal. Madridból 32 évesen távozott az LA Galaxyhez (2007–2012), ezzel párhuzamosan 2009-ben és 2010-ben a Milanban is haknizott. Zinédine Zidane a Juventustól 75 millió euróért tette át a székhelyét a Realba (2001–2006), ahol élete egyetlen BL-győzelmét aratta, 33 esztendősen itt fejezte be pályafutását. Ugyanannyi idős volt, mint Cristiano Ronaldo most. Kaká világbajnokként és aranylabdásként lett Real-játékos, négy idénye (2009–2013) alatt egy bajnoki aranyra futotta (2012), aztán egy évig újra a Milan következett, s nem volt még 32, amikor Amerika felé vette az irányt. Roberto Carlos 11 év (1996–2007) és három BL-győzelem után 34 évesen a Fenerbahcéba igazolt, de ő tudta a legjobban, BL-t már nem nyer…

A régmúlt klasszisai közül Alfredo Di Stéfano 11 évadot húzott le a Realnál. Amikor a kétszeres aranylabdás 38 évesen Madridból az Espanyolhoz szerződött, biztos lehetett benne, hogy BEK-győzelmei számát már nem gyarapíthatja. Puskás Ferenc 1958 és 1966 között háromszoros BEK-győztes volt, a Realból vonult vissza, Raymond Kopa három év (1956–1959), egy Aranylabda (1958) és három BEK-siker után visszatért az 1959-ben BEK-finalista Stade Reims csapatához, de a franciáknál csupán bajnoki aranyérmekig jutott, BEK-diadalra már nem futotta.

A jelenleg aktív futballisták közül Gonzalo Higuaín példája figyelemre méltó: a jelenleg 30 éves csatárt 13 millióért igazolta át a Real, 2007-ben, alig 19 évesen mutatkozott be, 2013-ig tartó madridi karrierjébe három bajnoki és egy kupagyőzelem fért bele, majd 2016-ig a Napoliban játszott, olasz gólkirályként vitte el a Juve még ugyanebben az évben.

Luís Figo esete némiképp rendhagyó: a Barcelonától 2000-ben 65 millióért érkező portugál középpályás már realosként lett aranylabdás, BL-győztes és spanyol bajnok. Öt évvel később, 32 esztendősen az Interhez igazolt (2009-ig), a fekete-kékeknél sem hagyták el a sikerek: Milánóban mindent megnyert (bajnokság, kupa, Szuperkupa), de a BL-győzelem már elmaradt – egy évvel később José Mourinhóval sikerült, csak Figo addigra visszavonult.

Cristiano Ronaldo előtt éppen honfitársa példája lebeghet, azzal a különbséggel, hogy nem halmozná a bajnoki aranyakat és Szuperkupa-sikereket.

A Juve BL-diadalával is beérné.