Mike Tyson vs. Roy Jones Jr.: öregfiúk egymás közt

MIKE TYSON
1986. november 22-én a 28. profi mérkőzésén a Bokszvilágtanács (WBC) világbajnoki címéért a második menetben technikai KO-val legyőzte Trevor Berbicket, s 20 évesen minden idők legfiatalabb nehézsúlyú világbajnoka lett. Szinte a semmiből érkezett a csúcsra. A profiboksz.hu Tysonról szóló egyik cikkében a szerző megemlíti, tizenegy hónappal a címmérkőzés előtt a The Ring magazin ranglistáján még semmi jel sem mutatott arra, hogy Mike egyáltalán jegyzett bokszoló lesz. Tyson felbukkanásakor a királykategória válságát élte, részben ennek tudható be, hogy nem volt a láthatáron egyetlen olyan bunyós sem, akiért lehetett rajongani, vagy akinek stílusa felkeltette volna a szakemberek figyelmét. S akkor felbukkant Tyson, aki fekete cipőben, a klottnadrágra kísértetiesen hasonlító fekete gatyában, a külső szemlélőnek szinte kocsmai stílusban kergette ellenfeleit a kötelek között, s kiverte belőlük a lelket. Tyson stílusát mentora, Cus D'Amato alakította ki. A legendás edző korábban a nehézsúlyú Floyd Pattersont és a félnehézsúlyú José Torrest – őt Papp László amatőrként még az 1956-os melbourne-i olimpia döntőjében intézte el – ültette fel a világbajnoki trónra. D'Amato tanítványai két öklüket az álluknál tartva gyorsan mozogtak, törzsből remekül hajoltak el, többütéses kombinációkat lőttek ki ellenfelükre.

Furcsa, de tény: éppen a galambok kapcsán derült ki, hogy a kis Mike-nak egyáltalán nincs galamblelke. Édesanyja egyedül nevelte, visszahúzódó volt, ideje jó részét a környékbeli galambokkal töltötte Brooklynban. Történt, hogy egy környékbeli suhanc kegyetlenül kinyírt egy galambot, mire Tyson nagyon megverte a srácot. Ekkor vált világossá, hogy korához képest bivalyerős, de az is, hogy rossz útra vihető, mert egyre több utcai balhéba keveredett. Végül a Tyron javítóintézetben kötött ki. Egy felügyelő kezdte el tanítgatni bunyózni, később elvitte Cus D'Amatóhoz, aki szerint az ideális nehézsúlyú világbajnok közepes magasságú, villámgyorsan mozog, gyorsan, keményeket üt, s az álla sincsen porcelánból. Tysonra mindez ráillett, leszámítva, hogy némiképpen alacsonyabb volt a D'Amato által megálmodottnál. A mester nem tagadta, ha a fiú végigmegy az úton, világbajnok lesz – feltéve, ha jelleme és küzdőképessége egyaránt acélossá válik. Az edző nem egy alkalommal füstös kocsmákba is elvitte az ökölvívás tudományával egyre inkább felvérteződő védencét, ahol a közönség fogadott az egymásnak eső fiatalokra. Tyson nemegyszer nála magasabb és erősebb ellenféllel találta szemben magát, olyan szituációban, amelyben nem lehetett begyulladni. Nyilvánvaló, hogy ezek a csaták formálták olyanná a karakterét, amelyet a ringben a profik között kamatoztatott.

Kezdetben az amatőrök között próbálkozott, 1984-ben 17 évesen egyhangú pontozással kikapott Henry Tillmantól – a korabeli felvételeken meglehetősen furcsa Tysont fejvédőben és trikóban látni a szorítóban... –, majd az olimpiai válogatón is, ekkor Mike már nehezebben nyugodott bele a vereségbe (más kérdés, hogy Los Angelesben az aranyérem Tillmané lett, akit Tyson 1990-ben profiként az első menetben kiütött). Első hivatásos meccsét 1985-ben vívta, stílusát az elsöprő pusztítás jellemezte. Neki a boksz nem a védekezés édes tudományát jelentette, hanem a gyilkos ösztön kiteljesedését a ringben, volt benne valami ősi, elementáris szenvedély. Fúriaként ment előre, vitte be megrendítő ütéseit fejre, testre. A Trevor Berbick elleni első címmérkőzése előtt 27 alkalommal hagyta el győztesen a szorítót, 25-szor nem volt szükség a pontozókra. Más kérdés, hogy D'Amato már nem láthatta tanítványa kiteljesedését, mert 1985. november 4-én elhunyt.

Tony Tucker legyőzésével (1987. augusztus 1.) a WBC világbajnoki címe mellé megszerezte a Bokszvilágszövetség (WBA) és a Nemzetközi Bokszszövetség (IBF) vb-övét is, ezzel egyesítette a vb-címeket, s a királykategória vitathatatlan bajnoka lett. Hat címvédés – köztük a Larry Holmes elleni – következett úgy, hogy egyik ellenfelével sem kellett 12 menetet bokszolnia. Váratlanul taszították le a trónról: 1990. február 11-én James Douglastól kiütéses vereséget szenvedett a 10. menetben, s ez még akkor is igaz, ha ellenfelét a mérkőzésvezető számolása és a gong mentette meg a KO-tól. Tyson ugyan megnyerte a következő négy összecsapását, de a visszavágó nem jött össze, mert Evander Holyfield végzett Douglasszel. Következett volna egy Holyfield–Tyson mérkőzés, de Iron Mike megsérült, s mire kettejük csatája tető alá került volna, a kihívót kivonták forgalomból. A Miss Fekete Amerika szépségverseny győztese, Desiree Washington ugyanis feljelentette nemi erőszakért. Más kérdés, hogy a hölgy saját elmondása szerint magától ment a bokszolóhoz, s az „erőszak” előtt le is vetkőzött. Washington ráadásul nem is rögtön az eset után tett feljelentést, hanem hetekkel később, de így is per lett az esetből. S noha nem bizonyosodott be egyértelműen, hogy történt-e nemi aktus vagy sem, az ökölvívót nemi erőszakért hat esztendő börtönre ítélték, amelyből hármat le is töltött.

Börtönévei előtti utolsó és a szabadulása utáni első mérkőzése között több mint négy év telt el, két felhozó összecsapást követően 1996-ban a WBC övéért Frank Brunót intézte el. A szervezet hivatalos kihívója, Lennox Lewis következett volna, de Tyson – feltételezhetően menedzsere, Don King tanácsára – a WBA trónját vette célba, amelyet Bruce Seldon lemészárlásával meg is szerzett. Ennél a szervezetnél elfogadta a nála négy évvel idősebb Evander Holyfield kihívását, a boksz magyar pápája, Füzesy Zoltán úgy vezette fel az 1996. november 9-i mérkőzést, hogy rövid meccs lesz, de ha nem lenne 5-6 meneten belül vége, akkor Holyfield meglepetést szerezhet, kipontozhatja Iron Mike-ot. Ehelyett a kihívó a 11. menetben bedarálta a címvédőt. Tysonon meglátszott a börtönévek okozta kihagyás, elsősorban a dinamikája és a robbanékonysága kopott meg. Az 1997. június 28-i visszavágón Mike már taktikusabb volt, de balszerencséjére a második menetben egy szándékos fejelés után felszakadt a bőr a jobb szeme fölött. A következő menetben egy dulakodást követően Tyson ezt megbosszulva beleharapott Holyfield fülébe, s amikor továbbengedték a küzdelmet, még egyszer. A mérkőzésvezető a negyedik menet előtt diszkvalifikálta Tysont, a nevadai sportbizottság bevonta az engedélyét és 3 millió dollárra megbüntette.

Egy év múlva hiába bunyózhatott újra, de többé már nem lett világbajnok. Még 10 mérkőzése volt, háromszor kapott ki – 2002-ben Lennox Lewis verte meg –, két találkozóját meg nem történtté nyilvánították (no contest). Utolsó meccsét 2005. június 11-én bokszolta Washingtonban, Kevin McBride a hatodik menetben technikai KO-val legyőzte.

ROY JONES JR.
Amatőr karrierje fényesebb volt, mint Tysoné, az 1988-as szöuli olimpián nagyváltósúlyban a döntőig jutott, amelyben elcsalták a meccsét, pontozással kapott ki a dél-koreai Pak Szi Huntól – ennek ellenére az amerikai bokszoló kapta az ötkarikás játékok legtechnikásabb ökölvívójának járó Val Barker-díjat. Amatőr mérlege 135 győzelem, 10 vereség, ezt követően állt a hivatásosok közé, első meccsét 1989-ben vívta. Huszonegy siker – csupán egyetlen pontozásos – után a Nemzetközi Bokszszövetség (IBF) középsúlyú vb-címéért bokszolhatott, 1993. május 22-én Washingtonban pontozással megverte Bernard Hopkinst.

A remek adottságú sportoló stílusát a kemény, gyors, ugyanakkor technikás bunyó jellemezte. Kiszámíthatatlanul kombinált, remek lábmunkával és elhajlásokkal védekezett. KO-val intézte el Thulani Malingát, technikai KO-val Thomas Tate-et, utóbbi volt az egyetlen címvédő összecsapása a középsúlyúak között, majd egy kategóriával feljebb, nagyközépsúlyban kihívta az IBF világbajnokát, a 44 győzelemmel és két döntetlennel álló James Toneyt, akit akkoriban súlycsoportoktól és szervezetektől függetlenül a legjobb bokszolónak tartottak. Mégis, Jones pontozásos győzelme 1994. november 18-án a vesztesnek volt hízelgő... Mi több, innentől kezdve Roy Jones lett a világ legjobbja. Ebben a kategóriában öt alkalommal védte meg címét, gyakorlatilag nem volt ellenfele.

Súlycsoportot váltott, a WBC félnehézsúlyú ideiglenes vb-trónjáért Mike McCallummal mérte össze tudását (1996. november 22.). Állítólag azért nem ütötte ki az akkor már veterán ellenfelét, mert nagy tisztelője volt. Következő alkalommal Roy Jones úgy vesztette el vb-címét, hogy diszkvalifikálták. A 26 győzelemmel veretlen Montell Griffin kemény dió volt az 1997. március 21-i küzdelem első felében, aztán a címvédő átvette az irányítást. A kilencedik menetben Griffin egy ütéstől letérdelt, és ekkor Jones szabálytalanul megütötte, a mérkőzésvezető, Tony Perez azonnal leléptette Jonest, aki nemcsak a vb-trónt vesztette el, de hibátlan mérlegébe is folt került. Jones klasszisát mutatja, hogy a visszavágón (1997. augusztus 7., Atlantic City) az első menetben bedarálta ellenfelét.

Lou Del Valle ellen a WBC vb-öve mellett a WBA címét is megszerezte (1998. július 18., Madison Square Garden), Reggie Johnson elleni sikerével pedig plusz az IBF vb-címét is (1999. június 5.), ezzel a kategória vitathatatlan bajnoka lett! Ezt követően hat címvédés következett, 2001-ben Julio César González – a mexikói félnehézsúlyút verte meg Erdei Zsolt 2004-ben Karlsruhében a Bokszvilágszervezet (WBO) vb-övéért –, egy évvel később Glen Kelly és Clinton Woods legyőzésével hat (!) szervezet vb-trónján ült. A 33 esztendős Roy Jones ekkor 46 győzelemmel és egy vereséggel (a Griffin elleni első meccs) állt, és a világ legjobb bokszolójának tartották.

A kétezres évek elején csupán egy világszervezet, a WBO címe nem volt Jones birtokában, a szervezet világbajnokát Dariusz Michalczewskinek hívták. Noha a szakma és a közvélemény is kíváncsi lett volna az összecsapásukra, a találkozó nem jött létre az amerikai ökölvívó és a hamburgi Universum Box-Promotion sztárja között. Jones úgy érezte, súlycsoportjában nem állítják kihívás elé, ezért elhatározta, nehézsúlyban próbálkozik tovább. John Ruiz ellen lépett ringbe – korábban Tyson is szóba került, de ha szabad ezt mondani, Jones a királykategória leggyengébb láncszemét vette célba, nem pedig Lennox Lewist vagy Evander Holyfieldet –, aki „csupán” nyolc centivel volt magasabb nála, és 15 kilóval nyomott többet. S noha szinte mindenki Ruiz sikerét jósolta, a 2003. március elsejei Las Vegas-i küzdelem a két súlycsoportot váltó Jones pontozásos győzelmét hozta. Utólag könnyű okosnak lenni: ekkor kellett volna visszavonulnia. Jones magáénak tudhatta a dicsőséget, hogy középsúlyból felmenve nehézsúlyban szerzett vb-övet. Ez a bravúr korábban a brit Bob Fitzsimmonsnak sikerült 1897-ben (aki középsúlyú bajnokként a nehézsúlyú koronáért Jim Corbettet győzte le), majd 2005-ben egy másik, eredendően középsúlyú bajnok, James Toney is legyőzte a nehézsúlyú Ruizt.

A KO magazin 2003. júniusi ranglistáján Roy Jones vezette a súlycsoportoktól és szervezetektől független ranglistát, Bernard Hopkins és a pehelysúlyú mexikói Marco Antonio Barrera előtt, a legjobb nehézsúlyú, Lewis a kilencedik volt. Jones tisztában volt azzal, hogy a királykategóriában nincs keresnivalója, ugyanakkor a félnehézsúly regnáló világbajnoka (WBC, IBF), Antonio Tarver nyilatkozataiban szinte kiprovokálta a Jones elleni találkozót. A súlycsoport korábbi ura a 2003. november 8-i összecsapáson „matt” teljesítményt nyújtott – állítólag a fogyasztás viselte meg –, lelassult, Tarver gyakorlatilag leiskolázta, ám a pontozók Jonest hozták ki győztesnek. Tarver a 2004. május 15-i visszavágón nem bízta a pontozókra a döntést, a második menetben technikai KO-val győzte le a legendás bokszolót. Egy három állomásból álló vereségsorozat kezdete volt ez a kudarc, Glen Johnsontól és a Tarver elleni trilógia harmadik epizódjában (2005. október 1., Tampa) pontozással kapott ki.

Ha valamikor, ezután már végképp a szögre kellett volna akasztania a kesztyűit, de Jones bokszolt tovább, ha lehet azt mondani, korábbi meccspénzeihez képest aprópénzre váltotta a tudását. Vívott egy „retrómeccset” a Puerto Ricó-i Félix Trinidad ellen (pontozással megverte), majd a walesiek büszkesége, a 45 győzelemmel, veretlen mérleggel álló Joe Calzaghe-val nézett farkasszemet (pontozással kikapott), de még mindig nem volt vége. Két győzelem után a Nemzetközi Bokszszervezet (IBO) cirkálósúlyú vb-övéért Danny Green technikai KO-val intézte el, 17 év elteltével Bernard Hopkins is visszavágott neki, aztán Gyenyisz Lebe­gyevvel üttette ki magát. Majd' öt évvel ezelőtt is begyűjtött egy vereséget a szintén szebb napokat látott Enzo Maccarinellitől, de a pofonok nem józanították ki: legutóbb 50. évében, 2018. február 8-án győzött Scott Sigmon ellen, aki 30–11–1-es mérleggel állt ki ellene...

És az élet nem áll meg.

ÖKÖLVÍVÁS
PROFI GÁLA
Vasárnap, 3.00: Mike Tyson–Roy Jones Jr. (Tv: Sport1) – élőben az NSO-n!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 28-i lapszámában jelent meg.)