– Hogyan lett Káté Gyulából utcai harcos?
– Úgy, hogy hallottam a Spártai Gladiátorok Éjszakája-gáláról, és jelentkeztem. Hetvenhárom-hetvennégy kiló körül vagyok, a hetvenöt kilós kategóriába simán beférek. Ráadásul március végén lett volna egy profi K1-es mérkőzésem, gondoltam, ha már arra felkészülök, egy hónappal később gladiátorként is menni fog a bunyó. Az a gála elmaradt, igaz, volt egy thai-boxos-K1-es főpróbám, azon mindkét meccset megnyertem.
– Kézzel nem kell félteni, de mi a helyzet a lábával? Rúgni tud?
– Igazából a kezemet használom, a láb csak megtévesztés… Na jó, komolyra fordítva, rúgtam néhány combost, csináltam tolórúgásokat, ha már januártól kifejezetten lábazós edzéseket is végzek. Erősítem a sípcsontomat, tanulom az ellépéseket, a védekező mozdulatsorokat, amiben a nálam húsz kilóval nehezebb a thai-box bajnok Szerján Attila van a segítségemre.
– Az, hogy használja-e a lábát, döntés kérdése, de hogy az ellenfelei rúgnak-e, az nem. Márpedig Káté Gyulát aligha kézzel akarják megverni.
– A volt válogatott bunyós, Görbics Gabi azért kézzel is megpróbálhatja, ő is ott lesz a Papp László-arénában. Vele a győztes meccsek mellett egyszer volt egy döntetlenem is, igaz, az ő területén, Debrecenben, egy csapatbajnoki összecsapáson. De ha azt a mérkőzést „nálam”, azaz Pesten rendezik…
– Akkor nyilván nyer, tudom. De vissza az utcai harchoz: ellentétben az amatőr évekkel, most legalább nem kell fogyasztania.
– Miután hosszú éveken át rendre négy-öt kilót adtam le, nem baj, hogy most súlyban vagyok. Világéletemben utáltam fogyasztani, de muszáj volt, sohasem sírtam miatta. A súlycsoportváltásaim előtti utolsó hónapok mindig kínkeservesek voltak, bár ha nagyon kellene, talán ma is be tudnék fogyni hatvankilenc kilóba. De nem akarok.
– Hosszú éveken át tartotta az ernyőt a magyar boksz felett, az elmúlt két évtized három világbajnoki érméből kettő Káté Gyuláé, de a legutóbbi is már tízéves. Maradt önben hiányérzet?
– Hiányt csak a farzsebemben érzek, ahonnan hiányzik az éremért járó olimpiai életjáradék.
– Pedig az olimpiai éremszerzést éppenséggel háromszor is megpróbálhatta, ezt nem sokan mondhatják el magukról.
– De mindhárom esélyt elrontottam. Athénban 2004-ben még túl fiatal voltam, rutintalan, összenyomott a tét. Négy évvel később Pekingben olyan írrel bunyóztam, akit előtte és utána mindig nagy különbséggel, simán megvertem, szerintem az olimpián is, de akkor valamiért kitalálták, hogy mostantól ne hatvan pontokat adjunk egy meccsen, csak egyet-kettőt, és röhejes, kilenc ötös pontozással Joyce-ot hozták ki. Londonban pedig sz…rrá voltam hajtva, és ebben az erős túledzettségben egyszerűen nem volt esélyem. Aztán két héttel később olyan tökéletes állapotba kerültem, hogy úgy éreztem, egy méterrel a föld felett járok, a vasat is átharaptam volna. Csak addigra már véget ért az olimpia… Közben az egyik Európa-bajnoki döntőm is nekem állt, de a nyomorult ringdoktor még úgy is kidobott vérzés miatt, hogy alig találta meg a szemöldökömön a sebet. Pedig a 2008-as liverpooli fináléban simán vezettem az örmény Hambardzumjan ellen, az az arany igazán járt volna nekem.
– Tényleg, másokkal ellentétben miért nem ment el profinak? Ne mondja, hogy sokszoros vb- és Eb-érmesként nem volt ajánlata.
– Elmentem. Csak éppen az AIBA, az amatőr világszövetség szervezetéhez, az APB-hez hatszor, majd nyolcszor három perceket bokszolni. Onnan akartam kijutni a riói olimpiára, de a selejtezőben Oroszországban kikaptam a nagy Kovaljovtól – az legalább korrekt vereség volt, tényleg ő volt a jobb. Más kérdés, hogy az orosz szorítóban mennyi esélyem volt, nyilván ki kellett volna ütnöm ahhoz, hogy én győzzek. Aztán tönkrement az APB, és be is fejeztem a nagy profiskodást.
– Ha életjáradékot nem is kap, vasárnap nem járna rosszul a gladiátorok között, ha nyerne.
– Bizony, nyolcas lesz a mezőny, lesz hetvenöt kilóban egy jó kempós srác, egy thai-boxos gyerek, meg ugye Görbics is, három meccset kell nyerni a győzelemhez. Úgyhogy életjáradék híján most be kell érnem azzal a hárommillió forinttal, ami a három súlykategória győzteseinek jár.
– Az dolgozó emberként sem jönne rosszul. A civil Káté Gyula most mivel tölti az idejét?
– Ellentétben a 2012-es olimpia utáni időszakkal, amikor csak kerestem a helyem, a 2015-ös második visszavonulásom után már erre is gondoltam. Biztonsági munkatárs vagyok az FKF-nél, ez a kukásautók ellenőrzésétől a telepekéig mindent magába foglal, már két éve ott dolgozom. Emellett végig edzegettem, edzéseket is vezettem, azaz a küzdősporttól sem szakadtam el.
– Néhány éve a világ minden színében pompázott, ehhez képest ma rockernek tartja magát. Mi történt?
– Semmi különös, a stílusváltást igazából a páromnak köszönhetem. Ő rockosabb világban él, mint én, így aztán két éve kicsit keményítettem a külsőmön. Nem is baj, így legalább a ringben is zordabbnak tűnök.
– A szép fonott szakáll megmarad a ringben is?
– Nem tudok róla, hogy tiltanák, mint az ökölvívásban. Ha igen, legfeljebb változtatunk a szabályokon. Mert a szakáll és a hárommillió között végképp nem szeretnék választani.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. április 27-i lapszámában jelent meg.)