Ösztönök ketrecében – Thury Gábor publicisztikája

A Floyd Mayweather–Conor McGregor ökölvívó-mérkőzés körüli médiacunamiban végig azon törtem a fejem, mi generálhat egy ilyen küzdelmet, amiért a felek csillagászati összeget vehetnek fel. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány ok, amely miatt tulajdonképpen ezt a partit összehozták – végül az én verzióm, amely ugyanúgy lehet igaz vagy nem, mint a többi feltételezés.

Lehetetlen küldetés két különböző küzdőmodor képviselőjét közös szabályrendszerbe terelve összeengedni, mondván, egyikük sem jön ki a komfortzónájából – már ha van ilyen, ha verekszik az ember –, hiszen az nagy előny a másiknak. McGregor megtette ezt a „szívességet”, belement az alkuba, hogy a Mayweathernek kedvező sportágban lépjen ringbe, cserébe az eddig a nyolcszögletű ketrecben ellenfeleit „gombokért” püfölő ír harcos rengeteg pénzt kapott, ami ketrecbeli motivációját a jövőben akár a minimálisra zsugoríthatja. Aztán amikor már nyilvánvaló volt, hogy egyik fél sem tér ki az összecsapás elől, beindult a médiahakni, amely során a felek számos alkalommal „lementek kutyába”. Innentől kezdve csak az volt a kérdés, hogy megdől-e az előfizetési rekord a kábeltévés konstrukcióban, amely a Mayweather–Pacquiao mérkőzés során Amerikában 4.4 millió háztartást ért el. Noha pontos adat még nincsen, a Las Vegas-i gála minden várakozást felülmúló összeget generált – az mellékes kérdés, hogy a találkozónak sportértéke gyakorlatilag nem volt. Az erkölcsi győztes McGregor lett, ő már akkor nyert – nem csak a minimum 75 millió dollárt –, mielőtt a ringbe lépett, s tőle korántsem függetlenül a ketrecharc mint sportág is győztesen került ki az ütésváltásból, még ha csak átvitt értelemben is: lám, ilyen bátor képviselője van, mint az ír bunyós.

A profi ökölvívás jelenlegi helyzetében kellett valamit tenni, hogy odafigyeljenek a sportágra. Tény, se égen, se földön nincs olyan bunyós, aki megosztó egyénisége dacára olyan népszerű lenne, mint Mayweather. Nyilván a sportágat – és azon belül saját magukat – megmentő promóterek és menedzserek is ezért győzték meg a veterán amerikait (volt az a pénz). Más kérdés, hogy ettől nem lesz jobb a bunyó általános helyzete, már Vladimir Klicskóra sem lehet számítani, hogy egy nyomorult visszavágót bokszoljon Anthony Joshuával... De hol van egy Sugar Ray Leonard, Mike Tyson, Thomas Hearns, Marvin Hagler vagy Roberto Duran? Szándékosan őket említem, mert alig több mint negyedszázada, 1991-ben ők kerestek a legjobban (110, 38, 37, 35, illetve 30 millió dollárt), éves jövedelmükből el tudtak éldegélni. Cserébe, ha kellett, hiriget rendeztek a ringben, vásárra vitték a bőrüket, nem úgy, mint most Mayweather. Mert épeszű ember nem gondolhatta komolyan, hogy a boksz szabályai szerint veszít egy ketrecharcossal szemben – de az is kalkulálható volt, hogy az egyébként sem megrendítő ütéseiről híres amerikai bokszveterán egy ütéssel nem teríti le McGregort.

Mintha odaát későn kapcsolnának: felépítettek egy brandet, ez volt a profi ökölvívás maga, amelyben voltak egyéniségek, a jó meccsek adták a tartalmat, az egész profi bunyó a színfalak mögött megbúvó számos simli ellenére igenis értéket hordozott magában. Most meg felhúztak egy másikat, csak éppen majdhogynem nézhetetlen volt a mérkőzés, ha úgy tetszik, hiányzott a tartalom. Akkor, hogy van ez?
Ha a ketrecharcosok oldaláról nézzük, nekik ez az összecsapás kis túlzással a megdicsőülést jelenti. McGregor helytállása legitimálja a sportágat (nem a szó elsődleges értelmén lovagolva, mert ebből a szempontból a ketrecharc legitim), s éppen a profi bunyóval ellentétes útra lép. Nagy kérdés, hogy valaha is lesz-e olyan népszerű. Alig több mint egy évtizeddel ezelőtti honi bemutatkozása kapcsán az azóta elhunyt Leyrer Richárd, a kick-box egyik hazai atyja elmondta, kialakult az úgynevezett hibrid stílus, amely a földharctechnikákat az álló harci elemekkel ötvözi, ütésekkel és rúgásokkal megspékelve. Az új harcmodor azért jött létre, hogy a különböző szakágak összemérhetők legyenek, ezt a koreai származású karatemester, Maszutacu Ojama is pártolta, a japán Kazujosi Isii pedig a földharcot leszámítva totális harcot hirdetett, s ebből kialakult a K-1. A lényeg, hogy a különböző stílusok képviselői eldöntötték, összemérik tudásukat. Az ókori Római Birodalomra visszautalva, a jelenkori legjobbak akár a XXI. század gladiátorai-nak is tekinthetők.

Conor McGregor is gladiátor – legalábbis annak tekintjük. Küzdelmei magukban hordozzák a veszélyt, kellenek a „hősök”, akik véres verítékkel nyernek, lehet velük azonosulni, éppen úgy, mint az ókori harcosokkal. Példaképpé válhatnak, mert elérik céljukat (lám, az ír Mayweather színe elé került), míg magunk a hétköznapok során nem mindig szabályozott keretek között vívjuk meg az élet kisebb-nagyobb csatáit. A ringben vagy éppen egy ketrecben, abban legalább biztosak lehetnek az ellenfelek, hogy kizárható a simli, face to face, azaz szemtől szemben kell helytállni. Ezért van meg a vágy az emberben, hogy – inkább csak nézőként persze – részese legyen a küzdelemnek. Zsigereinkben, ösztöneinkben magunkban hordozzuk őseink harci szellemét. Bevallva-bevallatlanul ki nem gondolt még arra, hogy sérelmein tettlegesen elégtételt vegyen? Ezt persze nem verjük nagydobra, hogy néz az ki, hogy az intelligensnek mondott homo sapiens az őt ért vélt vagy valós inzultusra válaszként feltűri az inge ujját. Más kérdés, hogy a kívülálló számára a küzdősportok nem állnak másból, mint hogy ketten ütik, rúgják, fojtogatják egymást – McGregor a Mayweather elleni leléptetéséhez azt is hozzáfűzte: nincs semmi baja, fojtották már meg őt élő adásban is... Az átlagember nem lát a külsőségek mögé, akkor lehetne némi tapasztalata, ha eltöltene valamennyi időt a ketrecben, hogy gyakorolja is azt, amiért időnként olyan lelkesen odavan.

Ez az érem egyik oldala. A másik, hogy a küzdősportokban résztvevők számos esetben kiszolgáltatatott helyzetbe kerülnek. Ne tagadjuk, a cél a másik megsemmisítése. A boksz sem a védekezés édes tudománya már, ahogyan egykoron útjára indult, hanem a gyilkos ösztön elhatalmasodásának terepe. Bármi áron ártalmatlanná kell tenni az ellenfelet, képtelen legyen a további harcra, ez a nyolcszögletű ketrecben sincs másként, ahol a feladásra kényszerítés is az arzenál része.
Átlagemberként a vérvételnél is rosszul leszünk, de egy ringben szerzett véres sérülés láttán őrjöngünk. S noha az életben átvitt értelemben padlóra került társunkon jó esetben segítünk, a ringben vagy ketrecben szőnyegre kényszerített versenyző láttán azt kiáltjuk: jaj, a legyőzöttnek!

A média remekül felcsigázta az ösztöneinket, már csupán az ellenségképet kellett bennünk kialakítani. Ez pedig két okból nem volt nehéz: sem Mayweather, sem Mc-Gregor nem szimpatikus, de hogy véletlenül se tűnjenek annak, a média a szókimondó eredeti tahó figurájára maszkírozta őket – ehhez persze azért nem kellett sokat dolgozni… A manipulatív médiaipar a látens rasszistákra is gondolt, vagy finomabban fogalmazva, nem jött rosszul, hogy egy színes és egy fehér bőrű harcos esett egymásnak.
Ha a ring vagy a ketrec az ösztönök és indulatok levezetésének terepe, addig nincsen baj, ám van, amikor úgy hozza az élet, hogy kinyílik az a ketrecajtó, s az erőszak kéretlenül közénk toppan.

S akkor már nem kell fizetni érte, hogy lássuk…

Lehetetlen küldetés két különböző küzdőmodor képviselőjét közös szabályrendszerbe terelve összeengedni, mondván, egyikük sem jön ki a komfortzónájából – már ha van ilyen, ha verekszik az ember –, hiszen az nagy előny a másiknak. McGregor megtette ezt a „szívességet”, belement az alkuba, hogy a Mayweathernek kedvező sportágban lépjen ringbe, cserébe az eddig a nyolcszögletű ketrecben ellenfeleit „gombokért” püfölő ír harcos rengeteg pénzt kapott, ami ketrecbeli motivációját a jövőben akár a minimálisra zsugoríthatja. Aztán amikor már nyilvánvaló volt, hogy egyik fél sem tér ki az összecsapás elől, beindult a médiahakni, amely során a felek számos alkalommal „lementek kutyába”. Innentől kezdve csak az volt a kérdés, hogy megdől-e az előfizetési rekord a kábeltévés konstrukcióban, amely a Mayweather–Pacquiao mérkőzés során Amerikában 4.4 millió háztartást ért el. Noha pontos adat még nincsen, a Las Vegas-i gála minden várakozást felülmúló összeget generált – az mellékes kérdés, hogy a találkozónak sportértéke gyakorlatilag nem volt. Az erkölcsi győztes McGregor lett, ő már akkor nyert – nem csak a minimum 75 millió dollárt –, mielőtt a ringbe lépett, s tőle korántsem függetlenül a ketrecharc mint sportág is győztesen került ki az ütésváltásból, még ha csak átvitt értelemben is: lám, ilyen bátor képviselője van, mint az ír bunyós.

A profi ökölvívás jelenlegi helyzetében kellett valamit tenni, hogy odafigyeljenek a sportágra. Tény, se égen, se földön nincs olyan bunyós, aki megosztó egyénisége dacára olyan népszerű lenne, mint Mayweather. Nyilván a sportágat – és azon belül saját magukat – megmentő promóterek és menedzserek is ezért győzték meg a veterán amerikait (volt az a pénz). Más kérdés, hogy ettől nem lesz jobb a bunyó általános helyzete, már Vladimir Klicskóra sem lehet számítani, hogy egy nyomorult visszavágót bokszoljon Anthony Joshuával... De hol van egy Sugar Ray Leonard, Mike Tyson, Thomas Hearns, Marvin Hagler vagy Roberto Duran? Szándékosan őket említem, mert alig több mint negyedszázada, 1991-ben ők kerestek a legjobban (110, 38, 37, 35, illetve 30 millió dollárt), éves jövedelmükből el tudtak éldegélni. Cserébe, ha kellett, hiriget rendeztek a ringben, vásárra vitték a bőrüket, nem úgy, mint most Mayweather. Mert épeszű ember nem gondolhatta komolyan, hogy a boksz szabályai szerint veszít egy ketrecharcossal szemben – de az is kalkulálható volt, hogy az egyébként sem megrendítő ütéseiről híres amerikai bokszveterán egy ütéssel nem teríti le McGregort.

Mintha odaát későn kapcsolnának: felépítettek egy brandet, ez volt a profi ökölvívás maga, amelyben voltak egyéniségek, a jó meccsek adták a tartalmat, az egész profi bunyó a színfalak mögött megbúvó számos simli ellenére igenis értéket hordozott magában. Most meg felhúztak egy másikat, csak éppen majdhogynem nézhetetlen volt a mérkőzés, ha úgy tetszik, hiányzott a tartalom. Akkor, hogy van ez?
Ha a ketrecharcosok oldaláról nézzük, nekik ez az összecsapás kis túlzással a megdicsőülést jelenti. McGregor helytállása legitimálja a sportágat (nem a szó elsődleges értelmén lovagolva, mert ebből a szempontból a ketrecharc legitim), s éppen a profi bunyóval ellentétes útra lép. Nagy kérdés, hogy valaha is lesz-e olyan népszerű. Alig több mint egy évtizeddel ezelőtti honi bemutatkozása kapcsán az azóta elhunyt Leyrer Richárd, a kick-box egyik hazai atyja elmondta, kialakult az úgynevezett hibrid stílus, amely a földharctechnikákat az álló harci elemekkel ötvözi, ütésekkel és rúgásokkal megspékelve. Az új harcmodor azért jött létre, hogy a különböző szakágak összemérhetők legyenek, ezt a koreai származású karatemester, Maszutacu Ojama is pártolta, a japán Kazujosi Isii pedig a földharcot leszámítva totális harcot hirdetett, s ebből kialakult a K-1. A lényeg, hogy a különböző stílusok képviselői eldöntötték, összemérik tudásukat. Az ókori Római Birodalomra visszautalva, a jelenkori legjobbak akár a XXI. század gladiátorai-nak is tekinthetők.

Conor McGregor is gladiátor – legalábbis annak tekintjük. Küzdelmei magukban hordozzák a veszélyt, kellenek a „hősök”, akik véres verítékkel nyernek, lehet velük azonosulni, éppen úgy, mint az ókori harcosokkal. Példaképpé válhatnak, mert elérik céljukat (lám, az ír Mayweather színe elé került), míg magunk a hétköznapok során nem mindig szabályozott keretek között vívjuk meg az élet kisebb-nagyobb csatáit. A ringben vagy éppen egy ketrecben, abban legalább biztosak lehetnek az ellenfelek, hogy kizárható a simli, face to face, azaz szemtől szemben kell helytállni. Ezért van meg a vágy az emberben, hogy – inkább csak nézőként persze – részese legyen a küzdelemnek. Zsigereinkben, ösztöneinkben magunkban hordozzuk őseink harci szellemét. Bevallva-bevallatlanul ki nem gondolt még arra, hogy sérelmein tettlegesen elégtételt vegyen? Ezt persze nem verjük nagydobra, hogy néz az ki, hogy az intelligensnek mondott homo sapiens az őt ért vélt vagy valós inzultusra válaszként feltűri az inge ujját. Más kérdés, hogy a kívülálló számára a küzdősportok nem állnak másból, mint hogy ketten ütik, rúgják, fojtogatják egymást – McGregor a Mayweather elleni leléptetéséhez azt is hozzáfűzte: nincs semmi baja, fojtották már meg őt élő adásban is... Az átlagember nem lát a külsőségek mögé, akkor lehetne némi tapasztalata, ha eltöltene valamennyi időt a ketrecben, hogy gyakorolja is azt, amiért időnként olyan lelkesen odavan.

Ez az érem egyik oldala. A másik, hogy a küzdősportokban résztvevők számos esetben kiszolgáltatatott helyzetbe kerülnek. Ne tagadjuk, a cél a másik megsemmisítése. A boksz sem a védekezés édes tudománya már, ahogyan egykoron útjára indult, hanem a gyilkos ösztön elhatalmasodásának terepe. Bármi áron ártalmatlanná kell tenni az ellenfelet, képtelen legyen a további harcra, ez a nyolcszögletű ketrecben sincs másként, ahol a feladásra kényszerítés is az arzenál része.
Átlagemberként a vérvételnél is rosszul leszünk, de egy ringben szerzett véres sérülés láttán őrjöngünk. S noha az életben átvitt értelemben padlóra került társunkon jó esetben segítünk, a ringben vagy ketrecben szőnyegre kényszerített versenyző láttán azt kiáltjuk: jaj, a legyőzöttnek!

A média remekül felcsigázta az ösztöneinket, már csupán az ellenségképet kellett bennünk kialakítani. Ez pedig két okból nem volt nehéz: sem Mayweather, sem Mc-Gregor nem szimpatikus, de hogy véletlenül se tűnjenek annak, a média a szókimondó eredeti tahó figurájára maszkírozta őket – ehhez persze azért nem kellett sokat dolgozni… A manipulatív médiaipar a látens rasszistákra is gondolt, vagy finomabban fogalmazva, nem jött rosszul, hogy egy színes és egy fehér bőrű harcos esett egymásnak.
Ha a ring vagy a ketrec az ösztönök és indulatok levezetésének terepe, addig nincsen baj, ám van, amikor úgy hozza az élet, hogy kinyílik az a ketrecajtó, s az erőszak kéretlenül közénk toppan.

S akkor már nem kell fizetni érte, hogy lássuk…