Rokken Imre ment, jött és elment

Tizenhat esztendősen már a nagyok között játszott az Óbudai TE (OTE) amatőr másodosztályban szereplő csapatában, nem is akárhogyan. A fedezet- és a csatársor minden posztján megfordult, a gólok 60 százalékát ő szerezte. Nem véletlen, hogy 1923-ban szemet vetett rá az FTC, ám nem adták ki a óbudaiak, sértettségből, irigységből, de a szolgálatait tekintve hálátlanul. Ne feledjük, ekkor a játékos már 20 éves volt, megérett az első osztályra. De egy évet ki kellett várnia.

Ezzel együtt figyeltek rá, többször pályára lépett a II. osztály válogatottjában, és a párizsi olimpiára készülő keretnek is tagja lett., annak jegyében, hogy „meg kell alakítani a fiatal tehetségek gárdáját”. Aztán 1924 nyarán Klement Sándor, az FTC intézője váratlanul arról beszélt, hogy „Rokken és Fehér eltávozásáról szóló híreket meg kell cáfolnom”. A távozás az akkor mindennapos, és az álamatőrizmust tagadó futballvezérek által megbélyegzett külföldi profi szerződést jelentette, Fehér Ferenc pedig a MAC kapusa volt – innen tudhatta meg a nagyérdemű, hogy kell(ene) a Ferencvárosnak.

Klement cáfolata megalapozatlan volt – finoman szólva –, augusztusban ugyanis a Sporthírlap haragja Schöffer Imrére, a Legnano edzőjére zúdult, mert titokban Olaszországba csempészte a két játékost. Valóságos krimivel szolgált lap, e szerint Schöffer a mai Frankel Leó utcában, a Lukács-fürdővel szemben lévő Esplanade szállóban rejtegette őket, taxival csempészte ki Kelenföldre, az olasz nagykövetségen pedig titokban szerzett nekik vízumot. Később kiderült, hogy a vívómesterek vívómestere, Italo Santelli keze volt a dologban. A Sporthírlap szerint „Rokken szülei tudta nélkül, sőt akaratuk ellenére egy kabátban utazott el, miután szülei egyéb ruháját nem adták ki”.

Aztán szeptember elején Rokken visszatért. Előadta az esetében elvárt sirámokat a piszkos szállodáról, a szobáról, amelyen Fehérrel és a velük tartó Petrákovics Gyulával (MAC) osztozott, a pocsék kosztról (olajos rizs), és arról, hogy „a szomszédos szobában Schöffer árgus szemekkel vigyázott rájuk”. Rögtön helyreigazítást is kértek a Sporthírlaptól mondván, hogy nem igaz Schöffer csábítása, az Esplanade, a taxi, a titkos vízum, és Rokken szülei sem ellenezték a kalandot.

Ezek után hivatalosan csak annyi történt, hogy szövetség fegyelmi bizottsága tudomásul vette Rokken hazatérését, és letelvén az egy év, leigazolta az FTC-hez.

Történt mindez szeptember 8-án, a hónap pedig mozgalmasan alakult számára.

A válogatott ugyanis 14-én Bécsben Ausztria ellen játszott (Népsport, szeptember 9.), s a fedezetsor így állt fel: Rokken, Nyúl II Vilmos, Blum Zoltán. „Rokken beállítására is lehetett számítani, bár (…) már egy éve nem játszott, erős mérkőzéseket. Képességei minden vitán felül állanak, s ha bírja tüdővel, nem fognak csalatkozni a benne bízók” – így a Nemzeti Sport, aztán a vesztes (1:2) meccs után: „Rokken csak az első félidőben váltotta be a szerepléséhez fűzött reménységet. Ekkor szereléseivel, helyezkedésével és pontos passzaival a legjobb benyomást keltette, a második félidőben azonban összeroppant. (…) Tempóbírását szorgalmas tréninggel alaposan fokoznia kell.”

Egy hét múlva az Üllői úton Németország következett (Népsport, szeptember 16.), 4:1-re nyertünk, Rokken ezúttal a szünet után remekelt: „Szuverén ura volt a jobboldalnak. Bár a védelemben is erősen kivette a részét, az ő passzai voltak a legideálisabbak. A csatársort csak úgy etette vajpuha, könnyen fogható leadásaival, amelyek centiméter pontossággal mentek lábra. Sajnos, éppen előtte játszott a csatársor leggyengébb embere, Braun – teljesen formán kívül van.”

Népszerű lett a sportlapoknál is. Még Máriássy Lajos szövetségi kapitánynak is odaszúrhatott: „Bevallom, sokkal jobban esett volna a halfsor tengelyében játszanom. Hiszen régen vágyom már bemutatni, mit tudok azon a poszton.” Azt pedig nem értette, hogy miért kellett ellene „embervadászattal határos hajszát indítani”. Hiszen itthon van, itthon marad – mondta, de sejtelmesen hozzátette: „Mindaddig, amíg az érvényesülésre módot nyújtanak és elismerésben lesz részem.”

Szigeti Imre, az FTC szakosztályelnöke megerősítette Rokken szavait („Nekem a legutóbb is a legkomolyabban kijelentette, hogy esze ágában sincs visszamenni Olaszországba”), miközben a bécsi Sport-tagblatt igencsak felverte az ázsióját: „Rokkenben elsőrangú nemzetközi klasszis van növekvőben. Ez a fiatal magyar half (…) ért a testi erő kihasználásához, az ellenséges támadások leszereléséhez, érti a passzjáték minden csínját-bínját is, mindig tudja, melyik szituációban hogyan kell leadni a labdát.”

Ezek után váratlan fordulat volt, hogy Rokken szeptember végén visszatért Olaszországba. A dörgedelem persze nem maradt el: „Nem törődve semmivel, kiélvezvén új klubjának (melynek színeiben még nem is szerepelt) s klubja vezetőjének jóindulatát és erkölcsi, valamint anyagi támogatását, mégis itt tudja hagyni szó nélkül s miután hetekig orránál fogva vezetett egy csomó embert, végül mégis csak enged a csábító szónak s megy új hazába további jóindulatok és anyagiak után. (…) Még megvárta a két válogatott meccset, mely az ő valutáját csak emelheti, de már megtette az utazási előkészületeket és (…) Legnanónak vette útját. Olaszországban tudvalevőleg vasárnap kezdődnek a bajnoki mérkőzések s Legnanónak nincs centere. Rokken, mint az FTC egyik vezetője mondotta, szegényes öltözékben jelent meg annak idején az FTC-ben s most teljes ruhatárral, anyagiakkal tisztességesen ellátva távozott, hűtlenül itt hagyván azokat, akik segítették.”

A történet háttere, hogy Schöffer, Fehér és Petrákovics szerződésileg kötelezték magukat Rokken szállítására s ha nem sikerült volna, szélnek eresztetik őket.

Az Est szigorú volt, s nem minden alap nélkül: „Nem tudjuk, hogy hány milliójába került az FTC futballvezetőségéhez közelálló köröknek Rokken körutaztatása, bizonyos azonban, hogy nemcsak, ezeket a milliókat, hanem a szenvedett kudarcot, az FTC presztízsének a megcsorbítását is megtakaríthatták volna.” Klement Sándor, a klub intézője kikérte magának a vezetőséget ért kritikát, és úgy válaszolt, hogy nem válaszolt: „Megjegyezhetem, hogy az FTC 25 éven át virágzott Rokken nélkül, meg lesz a jövőben is nélküle.” És persze felhánytorgatta, hogy mindig a Fradit bántják…

Rokken Imrének csak néhány meccs jutott Olaszországban, 1925 februárjában ugyanis makacs torokgyulladással szállították be a legnanói kórházba, ami diftériás infekciónak bizonyult. A diftériát (torokgyík) akkor már gyógyítani tudták, ám Rokkennél vérmérgezés társult hozzá. Így hiába a professzori konzílium, csak fiatal szervezetének ellenállóképességében bízhattak.

Hiába, mert az ifjú klasszis február 28-án elhunyt. „Az óbudai csöndből a sport zajos fóruma elé került fiatal futballistát hiába hívta vissza a szíve az óbudai hegyek aljára, az ambíció, a dicsősség utáni vágy ragadta magával” – állt a Sporthírlap nekrológjában.

Legnanóban a szanatórium előcsarnokában ravatalozták fel, illően elbúcsúztatták, majd az olasz klub állta hamvai hazahozatalának költségeit.

Itthon „szeles, havas tél-tavaszi délutánon a főváros legszélsőbb perifériáján fekvő külső óbudai temetőben kísérték el utolsó útjára Rokken Imrét. Nagy játékosküldöttséggel jelent meg az FTC és az OTE. Az FTC vezetősége részérő Szigeti Imre és Klement Sándor, az OTE-ből Blöck Lőrinc. (…) Még egy utolsó ima s egy zsoltár és Rokken megtért abba a földbe, amely ezt a csodálatos tehetségű futballistát nekünk adta. Befejeződött egy mindenki által szeretett, szimpatikus játékos vándorútja...”

Ugyan ki emlegette már mindazt a gyalázkodást, amit kapott a tragikus sorsú futballista, akinek egyetlen bűne volt: jól akart élni.

A tehetségét kamatoztatva.