Népsport: 1963 a mérsékelt teljesítmények éve volt

Vágólapra másolva!

2024.01.27. 09:59

Címkék

Hatvan évvel ezelőtt az esztendő eleje a mérlegkészítés jegyében telt futballban is. Svédország lett Európa legjobb válogatottja, az Aranylabda pedig a szovjet (orosz) Lev Jasiné.

A Népsport közölte a France Football rangsorát az európai válogatottak 1963-as szerepléséről. A lap az első helyre Svédországot tette, a 2–4. helyre Belgium, Olaszország és Jugoszlávia került, Magyarország Angliával és a Szovjetunióval az 5–7. helyre volt jó. Érdekesség, hogy az 1954-es világbajnok, az 1958-as tornán negyedik NSZK csupán a 11., az 1958-as bronzérmes francia válogatott pedig a 12.

A rangsorolás nem a szigorú matematikai szabályok szerint történt. Figyelembe vették az ellenfelek játékerejét, a találkozók fontosságát, például a Nemzetek Európa-kupája (az Eb elődje) mérkőzései többet értek. Az 1963-as esztendőben a svéd válogatott volt az egyetlen, amely nem kapott ki. Többek között otthon nyert Magyarország és az NSZK ellen 2:1-re, Moszkvában a Szovjetuniót győzte le 1:0-ra, Jugoszláviával a NEK-ben idegenben 0:0-t játszott, otthon 3:2-re nyert, ezzel bejutott a sorozat negyeddöntőjébe. A győzelmek és a döntetlenek szokás szerint két, illetve egy pontot értek, a pontok összegét pedig elosztották a mérkőzések kétszeresével, így kijött, hogy a megszerezhető pontok hány százalékát gyűjtötte be a csapat.

A Labdarúgás 1964. februári száma szintén foglalkozott az erősorrenddel, megállapítva: „1963 – a mérsékelt teljesítmények éve.” A havilap a világ futballjának egészére vonatkozó korábbi szavazásokat felelevenítve rámutatott, hogy 1954-ben a vb-győztes NSZK még a dobogóra sem került, mivel a tornát követően vereségeket szenvedett. Magyarország volt az első (89 százalék), Brazília (80%) és Jugoszlávia (72.7%) előtt. Rá egy évre (1955) Magyarország (91%), Argentína (90%), Szovjetunió (87%) a sorrend, 1956-ban Anglia (83%) vezette a mezőnyt, az Aranycsapat (60%) a hetedik helyre került. Az együttes június végéig egy győzelem mellett háromszor vereséget szenvedett és két döntetlent játszott – ráadásul az osztrákok bécsi 2:0-s legyőzése (1956. október 14.) után a forradalom szétzilálta az együttest.

Baróti Lajos rendre elmagyarázta a játékosainak, mit és miért kell csinálniuk a pályán

Az 1957-es esztendőben Magyarország (65%) a szerény, 15. helyre került, Mexikó (91%) lett az első, parádés mutatója annak is köszönhető, hogy aránylag gyenge ellenfelekkel játszott. Noha az 1958-as vb-n válogatottunk nem jutott tovább a csoportból, a százalékos mutató alapján (59%) negyedik lett Brazília (90%), Svédország (80 %) és Franciaország (65%) mögött. A tornát követő évben Magyarország (81%) ismét első, az első NEK-sorozat döntőjének évében (1960) a hetedik (66%), 1961-ben (100%) és 1962-ben (96%) Brazília bizonyult a legjobbnak – 1961-ben csupán három mérkőzést játszott…

Az 1963-as minősítés során három ország (Olaszország, Belgium, Svédország) ért el 75 százalékot, őket Anglia (68.7%) és Skócia (66.6%) követi. A Labdarúgás megjegyzi:

„75 százalék is elég volt az első helyhez, s ez a 75 százalék élesen mutat rá arra, hogy 1963 a mérsékelt teljesítmények éve volt.”

A lap azért tette a svédeket első helyre, mert nyolc találkozójukon nem kaptak ki, négyszer nyertek (Magyarország, Szovjetunió, Jugoszlávia, NSZK) és négyszer döntetlent játszottak (Jugoszlávia, Norvégia, Finnország, Dánia). Magyarország 55.5 százalékos mutatója kimondottan gyenge. Nemigen volt mire büszkének lenni, talán leginkább arra, hogy a NEK-ben válogatottunk továbbjutott a csoportjából, a legjobb nyolc közé került, a negyeddöntőben Franciaország várt rá. Az esztendő mérlege: győzelem Dánia (6:0), az NDK (2:1) és Ausztria (2:1) ellen, döntetlen Walesszel (1:1), Csehszlovákiával (2:2), a Szovjetunióval (1:1) és az NDK-val (3:3), és vereség Svédországtól (1:2), továbbá Jugoszláviától (0:2). Feltűnő volt az 1962-es chilei vb-n jól szereplő együttesek vergődése, illetve az, hogy Jugoszlávia viszonylag jónak mondható 70 százalékos teljesítményét erősen árnyalja, hogy kiesett a NEK-ből – éppen Svédország ejtette ki –, pedig 1960-ban a torna fináléjába jutott.

A svéd válogatott már nem a Nordahl fivérekre, Gunnar Grenre, Nils Liedholmra és Gösta Sandbergre épült. Az új együttes öt pillére a jobbszélső, az 1963-ban legjobb futballistának választott Harry Bild, a szintén klasszisnak tartott balösszekötő, Örjan Martinsson, a védő Ake Johansson, a fedezet Hans Mild és a Real Madridban is megforduló Agne Simonsson volt. A Labdarúgás ugyanakkor mintegy figyelmezteti a skandináv ország futballtársadalmát:

„Ha Svédország meg akarja akadályozni, hogy a nyugat-európai profi futball fellegvárai három-négy éven belül »kifosszák«, előbb-utóbb kénytelen lesz átalakítani labdarúgósportjának szervezetét.”

A France Football-nál a szovjet Lev Jasin, a Dimano Moszkva kapusa érdemelte ki az Aranylabdát. Az újságírók 21 sajtóorgánum nevében adták le voksukat, Jasin 73 pontot ért el, a Milan olasz sztárja, Gianni Rivera 56 ponttal a második, a Tottenham angol csatára, Jimmy Greaves 51 ponttal a harmadik helyen végzett. A negyedik a Manchester United skót csatára, Denis Law (45) – aki 1964-ben nyer majd –, ötödik a portugál Benfica tízese, Eusébio (19) – 1965 győztese. Öt futballistára lehetett leadni a szavazatot, az első öt, az utolsó egy pontot kapott.

Jasint 21 újságíróból 11 tette az első helyre, csupán az osztrák, a belga, a holland és a török kollégánál nem került az első öt közé. A lap kiemeli, hogy a végső sorrendet a Szovjetszkij Szport szerkesztősége közelítette meg a legjobban, telibe találta az első három helyezettet.

A magyar játékosok közül a Ferencváros középcsatára, Albert Flórián (1967-ben lesz győztes) és az MTK jobbszélsője, Sándor Károly került fel a listára, Flórit a bolgár és a szovjet újságíró tette az 5., illetve a 4. helyre, Csikar pedig a Népszabadság rovatvezetőjétől, Lukács Lászlótól kapott két pontot. Albert a 12–16. helyen osztozott a Juventus ászával, Omar Sívorival (1961 aranylabdása), a Dukla Praha fedezetével, Josef Masopusttal (1962-ben nyert), a Norrköpinget erősítő svéd Harry Bilddel és a belga Anderlecht csatárával, Paul van Himsttel. Sándor két pontjával a 17–20. helyre került a francia St. Étienne-ben játszó Robert Herbinnel, a Milant erősítő Cesare Maldinival és az Anderlechtben majd 400 mérkőzést lehúzó belga Jef Jurionnal.

A Labdarúgás szerint:

„Jasin régóta ostromolta már a megtisztelő címet, s éppen ezért most teljesen megérdemelten került a birtokába.” A Milan 20 éves játékosáról, Gianni Riveráról ez állt: „Rajongásig szereti a futballt és nem múlik el edzés, hogy ne különórázna.” Edmondo Fabbri, a válogatott szövetségi kapitánya már 1962-ben meghívta a legjobbak közé. Jimmy Greaves, a Tottenham csatára az 1962–1963-as idényben 37 góllal elnyerte a gólkirályi címet, azt követően, hogy 1961-ben a Chelsea-től a Milanhoz szerződött, ám mivel nem tudott gyökeret ereszteni, visszatért Londonba. A negyedik Denis Law-ról ezt írták: „Csak most ugrott ki igazán az Anglia–Világválogatott találkozón. Mindenki megcsodálta hatalmas munkabírását, küzdőképességét, s emellett dirigensi talentumát.” A Mozambikban született Eusébio még nem volt sztár: „Lisszabonban él igen szerény egyszerű életet a Benfica-játékosok számára kijelölt lakóházban.”

Az 1963-ban 55.5 százalékos mutatóval záró magyar válogatott az 1964-es NEK-re készült. Az 1962-es vb-n csapatunk a FIFA-rangsor alapján ötödik lett, Baróti Lajos szövetségi kapitánynak tehát jó együttese volt. Grosics Gyula visszavonulásával a kapuban Szentmihályi Antallal számolt 1963-ban, két mérkőzést leszámítva – akkor a dorogi Ilku István védett –, a hátvédsort Mátrai Sándor, Mészöly Kálmán, Sárosi László felállásban küldte pályára, utóbbi sérülése lehetőséget adott Ihász Kálmánnak. A fedezetpárt Solymosi Ernő és Sipos Ferenc alkotta, Sipos eltiltásakor (nem adta ki az MTK a Bp. Honvédnak) Nógrádi Antal játszott a bal oldalon, Solymosi helyén időnként Nagy István. Elöl a Sándor Károly, Göröcs János, Albert Flórián, Tichy Lajos, Fenyvesi Máté csatársor nem volt sztenderd, helyet kapott Bene Ferenc – aki aztán a tokiói olimpia bajnoka és gólkirálya lett –, Rákosi Gyula, előfordult, hogy a kapitány Göröcsre a jobb szélen számított. Solymosi sérülése és sportszerűtlen életmódja – bár a labdarúgó ezt tagadta – miatt ki-kikerült, de a keretben azért rendre ott volt. Barótinak a csatársorban (is) volt kiből válogatnia, a belső hármas (Göröcs, Albert, Tichy) mögött ott állt a Komora Imre, Bene, Dunai II Antal trió.

Ez tényleg a bőség zavara volt.