Ray Lewis: a csendes, a letartóztatott, a jótékony és a bajnok

Egy csendes lakelandi fiú – a kezdetek

Ray Lewis 1975. május 15-én született a floridai Bartowban, Elbert Ray Jackson és az akkor még csak 16 éves Sunseria Smith kapcsolatából. Jackson ott volt a fiú születésénél, azonban ezek után gyakorlatilag eltűnt Lewisék életéből – még családnevét is Smith egyik barátjától kapta. Smith egyedüli szülőként nevelte Rayt és négy testvérét, ám hiába dolgozott egyszerre több műszakban/állásában, így is csak nagyon szűkösen jutott pénz még a legfontosabb dolgokra is. Nem is tudta például Rayt fociedzésre beíratni. Édesanyja és leginkább nagyanyja nevelte az ekkor még rendkívül csendesnek tartott srácot, aki sokáig csak távolról figyelte az edzéseket, végül a kölyökcsapat edzői dobták össze a pénzt, és indították el a fiatal srácot a hosszú és legendás úton.

Lewis útja a floridai, lakelandi Kathleen középiskolába vezetett, egyszerre birkózott (nem is akárhogyan, kétszeres állami bajnok volt...), és az iskolai amerikaifutball-csapatban is játszott, linebacker, running back és visszahordó poszton is, gyakorlatilag mindenhol remekelve: 207 szerelést és 10 sacket gyűjtött, 3 mezőnygólt blokkolt, 8 interceptiont szerzett, emellett remek visszahordónak (6 TD ebben a kategóriában) és futójátékosnak is számított – sok esetben saját édesapja iskolai rekordjait adta át a múltnak, ami saját bevallása szerint plusz motivációt jelentett.

Az első jelek egy legenda születésekor – Miami

Annak ellenére, hogy remek középiskolai pályafutást tudhatott maga mögött, meglepő módon a legtöbb egyetem nem kereste Lewis szolgálatait, ugyanis – akármilyen hihetetlennek is tűnik – a nagynevű iskolák jó része túlságosan apró termetűnek tartotta. Egyedül a Miami ajánlott neki sportösztöndíjat, de még ez is részben a véletlennek köszönhető, a játékosmegfigyelő ugyanis egy másik játékost ment megnézni a középiskolai bajnokság rájátszásbeli meccsére, ám Lewis atletikussága, ösztönei és keménysége kitűnt, és megragadta a miami egyetem toborzóját. Lewis iskolalátogatás nélkül elfogadta az ösztöndíjat, és hamar letette névjegyét a csapatban: már újoncként a szezon harmadik meccsén pályára lépett – és 17 szereléssel aznap 35–29-es győzelemre vezette csapatát a Colorado elleni összecsapáson. A találkozó után a csapat öltözőjében röviden így nyilatkozott: „Én leszek a miami egyetem történetének legjobb linebackere.”

Második évében a 90-es évek legjobb Miami-védelmének volt a tengelye, igaz ekkor még Warren Sapp volt a csapat legnagyobb ásza. Remek szezont futva, mindössze egy vereséggel egészen a ‘94-es bajnoki döntőig jutottak, igaz, itt végül 24–17-es vereséget szenvedtek a veretlen Nebraska Cornhuskerstől – de a Hurricanes védelme így is az egész bajnokság legjobbjának bizonyult, és Lewist beválasztották az egyetemi bajnokság legjobbjait tömörítő All-American csapatba is.

Junior évében már végképp Ray volt a csapat motorja és legfőbb vezére, és összesen 160 szerelése volt, ebből 95 egyéni szereléssel új egyetemi rekordot állított fel, és újból All-Americannek választották, valamint a bajnokság második legjobb linebackerének. Lewis úgy döntött, nem marad negyedik évre az egyetemen, hanem az 1995-ös szezon végeztével profinak áll.

Egy új franchise arca – üdv az NFL-ben

Az 1996-os draft mindig is különleges helyet fog betölteni a Baltimore szurkolóinak szívében. Nemcsak azért, mert ez volt az újonnan megalakult franchise legelső játékosbörzéje, jóval inkább az első körben választott két játékos személye miatt. Az 1/4-es választással a Ravens a UCLA egyetem támadó falemberét, bizonyos Jonathan Ogdent vitte el, akit ezen a hétvégén választottak be a Hírességek Csarnokába. Az első kör 26. helyén pedig a Baltimore elhozta Ray Lewist is…

Lewis csak a negyedik számú linebacker volt, akit kiválasztottak a börzén: a legtöbben a második helyen elkelő Kevin Hardyra esküdtek, de John Mobley és Reggie Brown nevét is hamarabb olvasták fel hangosan, mint a fiatal Hurricane-játékosét. Az ok itt is ugyanaz volt, mint három évvel korábban, amikor az egyetemek sem tülekedtek érte: Lewis még mindig „csak” 225 font (kb. 102 kg) súlyú volt, ez pedig linebackerposzton inkább könnyűsúlyú kategóriának számított a profik között, így voltak, akik tartottak attól, miként tud beilleszkedni a profiligába a miami egyetemi csapat üdvöskéje.

Nos, az ezzel kapcsolatos kételyek viszonylag hamar elszálltak, Lewis ugyanis igazi hurrikánként szabadult be az NFL világába. Már legelső meccsén, a Baltimore stadionavatóján, az Oakland elleni mérkőzésen (19–14-es Ravens-győzelem) megszerezte élete első interceptionjét, azt pedig sokan mostanra már fejből tudják, ki ellen szerezte első sackjét (Jim Harbaugh, aki jelenleg a 49ers vezetőedzője. Igaz később, 1998-ban egy évig csapattársa is volt a fiatalabb Harbaugh fivérnek.)

Az 1997-es szezontól kezdve gyakorlatilag kirobbanthatatlan a liga All-Star csapatából, hihetetlen sebességével, keménységével és szerelési képességével egyedüli kombinációt alkotott, és kiemelkedett a liga linebackerei közül. Bár nem is feltétlen a Lewis által kiosztott szerelések számával lehet legjobban mérni, mennyire domináns játékos volt. 1997-ben 184 tackle-lel vezette a ligát (minden idők második legjobb szezonja volt ezen a téren), majd 1999-ben 168-cal újból ő volt a ranglista élén, ez volt az első olyan szezon amúgy, amikor az All-Pro csapatba is beválasztották.

Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott – Atlanta, 2000 január 31.

2000. január 31-én a kora hajnali órákban Lewis és baráti köre összetűzésbe keveredett egy másik társasággal Atlantában, egy Super Bowl utáni parti folyamán; a konfrontáció végül két ember, Jacinth Baker és Richard Lollar megkéselésével és halálával végződött. Lewist két barátjával, Reginald Oakley-val és Joseph Sweetinggel együtt letartóztatták, és mindhárman kettős gyilkosság és súlyos testi sértés vádjával kerültek a bíróság elé. Lewis előzetes letartóztatásban töltött 15 napot, a limuzinban (amellyel állítólag a helyszínről menekültek) megtalálták Baker vérét, a sofőr vallomása alapján Lewis mindenkit arra biztatott, hogy tartsák a szájukat és semmit se mondjanak az esettel kapcsolatban („just shut up and don't say nothing”), és a fehér öltönyt, amelyet Lewis azon az éjszakán viselt, soha nem találták meg. Az indirekt bizonyítékok és a súlyosbító körülmények miatt a későbbi években Lewis soha sem tudta lemosni magáról a „gyilkos” címkét, amelyet főképp a rivális csapatok szurkolói használtak nagy szeretettel, akár heccelésből, akár komolyan gondolva a dolgot.

Nem segített, sőt vádlói szemében újabb jelnek számított, hogy Lewis vádalkut kötött, sőt azt is szemére vetették, hogy később peren kívül megegyezett a két áldozat családjával is. Direkt bizonyíték hiányában azonban felmentették a gyilkosság vádja alól, de beismerte, hogy félrevezető vallomást tett, egy év felfüggesztett börtönt kapott. (Sweeting-et és Oakley-t is felmentette a bíróság.)

Az NFL is keményen fellépett a hatalmas médiavihar fényében: 250 ezer dolláros pénzbüntetéssel sújtotta a linebackert, amely minden idők egyik legnagyobb bírságának számít, valamint szintén egyéves próbaidőre helyezték a linebackert, ezen periódus alatt Lewisnak például nem volt szabad alkoholt vagy tudatmódosító szereket fogyasztania.

Egy szezon, ami mindent megváltoztatott – 2000

A kiváló linebacker körül zajló médiacirkusz (június 5-én kötötte Lewis a vádalkut) kereszttüzében nagy kérdés volt, képes lesz-e a csapat ilyen előjelek után felkészülni a szezonra. Nos az eredmények ismeretében, kijelenthető: ez nem okozott gondot. A 2000-es szezon baltimore-i csapata, főképp a védelme, az NFL egyik legendás egységévé vált, és a mai napig gyakran szóba kerül, ha az NFL történetének legjobb védelmeiről folyik a diskurzus.

A csapat legnagyobb erőssége a futójáték elleni védekezés volt: az egész szezonban összesen 970 futott yardot és 2.7 yardos futásonkénti átlagot engedtek, mindkettő a mai napig rekord a 16 meccses alapszakaszokat figyelembe véve. Éppúgy, mint az összesen engedett 165 pont, azaz átlagosan kevesebb mint 10.5 pontot engedtek ellenfeleiknek: négy meccsen lenullázták a másik csapatot, és hét másik találkozón maximum 10 pontot engedtek a másik gárdának.

Tony Siragusa, Sam Adams, Rob Burnett, Jamie Sharper, Peter Boulware, Rod Woodson vagy éppen Chris McAlister személyben persze remek segítőtársai akadtak, de a csapat motorja és legfontosabb játékosa továbbra is a középső linebacker posztján portyázó és az egész pályát bejátszó Lewis volt.

Noha Lewis pályafutása sosem szűkölködött parázs ütközésekben, vagy momentumfordító labdaszerzésekben, leglátványosabb és leghíresebb játékai közül nem egyet a 2000-as menetelés során mutatott be. Ilyen volt például az AFC konferencia-elődöntő, az AFC első helyezettje, a Titans elleni idegenbeli meccs, ahol Lewis 17–10-es vezetésnél, hat perccel a vége előtt a legendás futó, Eddie George kezéből szedte ki Steve McNair passzát, és az elcsent labdával 50 yardot futott vissza, gyakorlatilag eldöntve a találkozó sorsát. Három héttel később a Super Bowlon pedig a Giants lelkesedését és kezdeti morálját törte össze azzal, hogy a korszak másik remek futóját, a sebes léptű Tiki Barber érte utol a pályát keresztbe átfutva.

1:50-TŐL LÁTHATÓ

A Ravens egyetlen kickoff return TD-t engedett a találkozó folyamán, a védelem tehát lenullázta a New York-iakat, így kétség sem férhetett ahhoz, hogy az év legjobb védőjátékosa cím megszerzése után a Super Bowl legértékesebb játékosa díjat is begyűjtötte Lewis. Élete teljes fordulatot írt: a pokolból a mennyekig jutott el pontosan nem egész egy esztendő alatt.

Irányítóra várva –a 2000-es évek első fele

A 2000-es szezon megmutatta, hogy a csapat képes lehet egy középszerű irányítóval is bajnokságot nyerni. Ironikus módon lehetséges, hogy ez okozta a franchise vesztét a következő években, mert a védelem vált a csapat domináns arculatformáló egységévé, ugyanakkor a támadócsapat a háttérbe szorult, és ezt leginkább az irányító poszton történő sorozatos változások mutatják.

Egyedülálló módon a Super Bowl-győztes Trent Dilfert és a másik irányítót, Tony Bankset is elengedte a Baltimore a 2001-es szezon előtt, ám a következő években sem Elvis Grbac, sem Anthony Wright, sem Kyle Boller nem váltotta meg a világot.

Pedig Lewison és a védelmen igazán nem múlott semmi. Azokban a szezonokban, mikor Lewis egészséges volt, és több mint hat meccset játszott, a csapat védelme továbbra is szárnyalt. 2001-ben, 2003-ban és 2004-ben ismét Pro Bowlernek választották, sőt 2003-ban másodszorra is megkapta az év védőjátékosának járó díjat – ebben az évben például Ray 6 interceptiont szerzett, ami linebackertől kifejezetten erős teljesítmény. A 2002-es és 2005-ös szezonok, amelyek során Lewis megsérült, pedig negatív mérleggel zárultak, és a középmezőnyben zárt a csapat a védőmunka terén is.

Ha egyetlen adattal kellene jellemezni, mit is jelentett Lewis a csapatnak, talán a következő lehetne a legjobb példa: 1999 óta abban a tizenegy szezonban, amikor Ray legalább 12 meccset játszott, a Ravens védelme mindig a top 10-ben zárt, és a 11-ből 8 alkalommal a legjobb háromban.

Ettől függetlenül a csapatsikerek elmaradtak 2001 és 2007 között a Ravens „csak” háromszor jutott a rájátszásba, 2002 és 2007 között egyetlen playoff-meccsen sem nyert. 2003-ban Jamal Lewis 2000 yardos szezonja sem segített, míg 2006-ban egy szintén pazar szezont záró védelem (amelyet egyesek már-már a 2000-es csapathoz kezdtek hasonlítani) ellenére is már az első körben elbuktak a rájátszásban.

Új korszak – túl a csúcson?

Steve McNair szerződtetése sem vált be, és egy újabb gyenge mérlegű szezon után 2007-ben Brian Billick is belebukott a sokadik rájátszásgyőzelem nélküli szezonba. Teljes sorcserével, újonc főedzővel és irányítóval vágott tehát neki a 2008-as szezonnak a Baltimore csapat. A Lewis vezérelte védelem ezúttal is hozta magát, 2008-ban második, 2009-ben harmadik helyen zárt a Ravens a védelmi rangsorban.

Lewis már nem játszott azzal a sebességgel, mint tíz évvel korábban, nem gyűjtött 150-160 szerelést, hanem „csak” 120-at egy adott szezon folyamán, és egyre gyakrabban felvetődött az a már-már szentségtörő kérdés, hogy valóban Ray a csapat legjobb játékosa (hiszen ne feledjük, mostanra Terrell Suggs, Ed Reed és Haloti Ngata is beépültek a csapatba, sőt gyakori Pro Bowl-résztvevővé vált). Amit korábban sebességből, esetleg erőből oldott meg, azt a 2000-es évek második felében már egyre inkább a több mint egy évtized alatt összegyűjtött tapasztalattal és ösztönből volt kénytelen megoldani a 30. életévén túllépő linebacker. Amikor azonban valóban megkérdőjelezhette volna valaki, hogy miért van még Lewis egyáltalán a pályán, akkor általában előhúzott a pakliból egy nagy játékot, és mindig bemutatott egy kulcsfontosságú sacket, turnovert, vagy kritikus szerelést Ilyenre jó példa a Chargers elleni 2009-es meccs, amelyet például az alábbi, negyedik kísérletnél történő parádés megállítással nyerte meg a Baltimore-nak.

Mégis jó az öreg a háznál

Van még egy aspektus, amit eddig nem nagyon érintettünk, az úgymond megfoghatatlan plusz tényező, amit Lewis jelenléte jelentett a csapat számára. Ilyen például a csapatvezéri szerepkör, az, ahogyan képes motiválni csapattársait – és ebben ugyancsak nem akadt, sőt a mai napig nem nagyon akad párja a ligában. A meccs előtti tánca, amellyel a hazai publikumot, csapattársait, de leginkább talán önnön magát hergelte mindig is önkívületi állapotba, csak a jéghegy csúcsa.

A legtöbb fiatal Baltimore-játékos állandó szuperlatívuszokban szokott nyilatkozni Lewis mentori szerepéről is, különösen a 2000-es években, pályafutása második felében vált ez még inkább szignifikáns faktorrá. Ettől függetlenül ez nem feltétlen a veterán kor velejárója, Lewisnál már fiatal éveiben is látszott, akár az egyetemen, akár a profi ligában. Nehéz pontosan megítélni, de legkésőbb a második szezonra, 1997-re már kialakult és egyértelművé vált, hogy ő a védelem, de leginkább az egész csapat hangadója és vezére.

Hasonló pluszt jelenthetett tricepszszakadás utáni visszatérése és a visszavonulásról szóló bejelentése is, amellyel a 2012-es idény alapszakaszát nem éppen huszáros hajrával (utolsó 5 meccséből 4 vereséggel) záró Ravenst még egy nagy menetelésre sarkallta. Nem a Ravens volt a rájátszás előtt a legjobb, vagy a legtehetségesebb csapat, sőt a védelmét a legtöbben leírták, megmosolyogták és kritizálták.

Ehhez képest a Ravens-védelem összekapta magát, és bár ezúttal – a 2000-es szezonnal ellentétben – hathatós támogatást kapott a támadószekciótól is, nem lehet elmenni a tény mellett, hogy mind a négy ellenfél irányítóját (nem is akárkiket: Luck, Manning, Brady és Kaepernick) sikerült labdaeladásokba és kulcsfontosságú szituációkban sikertelen passzokba hajszolnia.

Az idén már biztosan nem Lewis volt a csapat legjobb játékosa, amely gyakorlatilag egy évtizeden át megkérdőjelezhetetlen dogma volt Baltimore-ban. A csapat egy nagyon szép búcsúajándékkal kedveskedett Ray Lewis felé – de ez még mindig nagyon kis törlesztőrészlet azokhoz az emlékekhez és pillanatokhoz képest, amivel Lewis több mint másfél évtizeden keresztül a csapatot, de igazából minden amerikai focit szerető embert kiszolgált.

Összegzés

Tizenhét esztendő után visszavonul minden idők egyik legjobb védőjátékosa. Már a hosszú pályafutás ténye is megsüvegelendő, hisz Dick Butkus 9, Jack Lambert 11, Mike Singletary csak 12 szezonon át bírta a poszt által okozott fizikai és lelki megterhelést.

Ugyan az atlantai eset miatt a liga egyik legmegosztóbb személyisége marad Lewis, és ezen megítélésén sem akut vallásossága (amely sokak szemében legalább ennyire idegesítő tényezővé vált), sem az az elmúlt 13 év azon jelentős része, amelyet jótékonykodással töltött, nem változtatta meg megítélését.

Közismert statisztika, hogy Lewis az egyetlen játékos aki legalább 40 sacket és 30 interceptiont gyűjtött pályafutása során, de ahogy már említettük, az egyéni statisztikákkal nehéz lenne definiálni azt a teljesítményt, amire a játékos éveken át képes volt. Saját csapattársait és edzőit tette jobbá, azok a linebacker-kollégák, akik All-Pro-szinten játszottak, és elhagyták a csapat, soha nem tudták ugyanazt a varázslatos teljesítményt máshol nyújtani, amire Baltimore-ban képesek voltak Ray Lewis mellett. Négy védőkoordinátorából lett NFL főedző, és számtalan egyéb koordinátor jutott magasabb pozícióba azok után, hogy a Lewis vezette védelem sikereit meg tudta lovagolni.

Nemcsak egy játékos volt, hanem olyan játékos, aki előtt tiszteleg Baltimore és az NFL, aki legitimitást és identitást adott egy új városnak. Népszerűvé, sőt, sikeressé tette a kezdeti éveket, amelyek a legtöbb franchise számára nehéz és terhes időszaknak számítanak. Ahogy egyik csapattársa fogalmazta meg legjobban: Ray Lewis maga Baltimore („Ray Lewis is Baltimore”).

Nem csupán a Baltimore-rajongók, hanem minden amerikai focikedvelő ember nevében: Mr. Ray Lewis, köszönjük az elmúlt 17 évet!