Te hogyan lettél Inter-szurkoló?

- Egyesek szerint beteges perverzitásom, hogy bármilyen témáról is van szó, én rögtön ellenzéki leszek. Azonnal a másik oldalra állok, oda, ahová kevesen akarnak vagy mernek. A kényszeres, tömegízléssel való szembehelyezkedésem nyugati futballban való kiteljesedése az Internek való szurkolás (a másik út a Bayern drukkerség, létezik is egyfajta aberrált szimpátiám feléjük). Lehet, hogy sok interes kolléga átérzi, amit írok, hiszen a Milan és Juve drukkerek száma komoly magaslatokra tört az elmúlt 20 évben, a kék-fekete kolónia háttérbe is szorult (a BL győzelem óta meg törekszünk rá, hogy csökkenjen az emelkedett szám). Ebben az időszakban egyértelműen az Inter lett az állandó célpont, akit lehetett támadni és/vagy lenézni. Én az ilyesmit nagyon nem kultiválom, így rengetegszer kellett megvédeni a csapatot a támadó szavak elől. Egy idő után ily módon, egyre inkább azonosultam is vele. Meg különben is, hát nem snassz a Milannak vagy a Juvénak drukkolni? Azt nevezték régebben az egyszerű választásnak, nem nagyon kellett szenvedni, csak tapsolni a sikereknek (azóta a Juventinók nehezen is tűrik a megváltozott szerepet). Miután anno szembesültem vele, hogy az Inter nem csak egy harmadhegedűs, hanem egy tradicionálisan nagy olasz klub, a szimpátia csak erősödött. Szeretem a bukott a birodalmakat, ugye Magyarország? Lehet, hogy rossz szokás, de a hátrányos helyzet vonzott engem, abból meg dugig voltunk egy jó ideig. (Leszünk?) Igen, hasonlít egy amerikai sablon mozira, ha az egykoron lenézett, nehéz sorsból feltörekvő csapatod ér el sikert, de hogy még édesebbé teszi csak azt, az is biztos. Úgyhogy hajrá Inter (igen, csak így natúr magyarosan), reménykedjünk még a szép években, és természetesen boldog szülinapot a blognak! (Viridis Aquilae)

- Nagyjából egy időben történhetett. A kétezres évek legelején. Megjelent a Sport TV, és a kezem ügyébe került a Football Manager (születési nevén Championship Manager) egy korai gyöngyszeme, és innentől kezdve semmi sem menthetett meg az Inter iránti rajongástól. A labdarúgás már akkor is érdekelt, olvastam a Nemzeti Sportot, néztem az összefoglalókat az Eurosporton, így tudtam, hogy Milánónak két csapata van, egy kisebb, nem túl fantáziadús nevű, és egy nemzetközibb. De az említett két faktor beköszöntével köthettem igazán mély ismeretséget a kék-feketékkel. A közvetítések segítségével hamar szert tehettem kedvencekre is, első körben Recoba, Zanetti, Toldo személyében. És bár tudtam, hogy aki Batistutát szereti, sikeres ember nem lehet, én mégis rajongtam érte. Innen pedig már nem volt megállás, jött az első mez, az első helyszínen megtekintett meccs, és az említett 2001-es nap után kereken 10 évvel is elmondhatom, hogy töretlen odaadással drukkolok blogunk állandó főszereplőinek. (Lóri88)

- Gyerekként az első külföldi labdarúgással kapcsolatos élményem a Milan-Barca 4-0 volt. Ez nagyjából meg is határozta a 90-es éveket. Milan fan voltam, már amennyire egy gyerek szurkolni tud egy csapatnak. A rivalizálásról az ember ilyenkor még mit sem tud, az akkori nagy kedvenc Weah-mez mellett volt egy kék-fekete zamoranós is, és a Juve BL-címének és tiszta szívből tudtam örülni. Kb. 2000-ig követtem figyelemmel a labdarúgást, utána az élet elsodort másfelé és szinte minden mást fontosabbnak tartottam. 2005 körül kezdtem visszacsatlakozni, a Milan-Liverpool 3-3-at már láttam, és elkezdtem érintőlegesen követni a BL-t és az olasz bajnokságot. A Milannak túl snassz lett volna szurkolni, mint tradicionális, nagy és népszerű csapatnak, ezért lett szimpatikus a rút kisöcsi, az Inter, akikkel egyébként mindig is szimpatizáltam, marhára tetszett a kék-fekete összeállítás, és voltak igen mutatós dresszei is a csapatnak, pl. UEFA-kupa döntő Lazio ellen. A második veronos szezonban kezdett megfogalmazódni bennem, hogy az Internek szurkolok. Ennyi. (Reiko)

- Szóval, hogy miért is lettem Interes? Egyszerű nálam a képlet: Christian Vieri miatt. A világbajnokságokon az európai csapatok közül az olaszokat, míg a dél-amerikai oldalról az argentinokat kedveltem. 1998-as vb-n is így volt természetesen, s feltűnt az olaszoknál egy magas, borzasztó gólerős csatár, aki nem volt más, mint az olasz nemzet Bobója. 1999-ben megérkezett az Interhez, ami akkoriban eléggé "gyenge" keretttel rendelkezett. Néhány név: R. Baggio, Blanc, Ronaldo, Zamorano, Recoba, Di Biagio, J. Zanetti. Megérkezett a Sport 1 kis hazánkba, ahol nyomon tudtam követni a meccseket. Semmit sem nyerünk sokáig, de én beleszerettem a csapatba. Nem tudom az okát, hogy mi fogott meg a csapatban, egyszerűen Inter drukker lettem és pont. Jó néhány mérkőzésen voltam már élőben is, most is türelmetlenül várom október 29-ét, hogy újra üvölthessem 80 ezer interistával a klasszikus szlogent: "juventino pezzo di merda". (Bobogoal)

- Lehet, hogy a történetem tipikus a mai világban, de valószínűbbnek tartom az ellenkezőjét…Ami egyébként igen egyszerű: a régi FIFA játékokban megtetszett az Inter mezszíne, és benne egy No. 9 nevű játékos, akiről persze tudtam, hogy kicsoda, hisz a sportsajtó szinte másról sem szólt, mint a futballvilág akkori csodájáról, a Fenoménról (vagy annak sajnálatos sérüléseiről). Ezt követően beindult a UPC Direct Magyarországon, onnantól nyomon tudtam követni minden egyes liga meccseit, így végre nem csak a Nemzeti Sportból értesültem, mit szerencsétlenkedik össze az egyik kedvenc csapatom. Igen, egyik kedvenc, ugyanis akkoriban (12 évesen) még az Arsenalnak és a Barcelonának is szurkoltam úgymond, de ez a dolog esetükben átalakult egyszerű szimpátiává, azzal arányosan, ahogy kialakult az igazi rajongói identitásom. A kedvenc játékosom pedig még véletlenül sem az első mondataimban említett áruló, hanem a klubhűség mintaképe, aki remélhetőleg később szobrot is kap majd a Meazza környékén: Javier Zanetti. (Rolkó88)

- 1990-et írunk. Egy álmos szabolcsi kis faluban ahol soha nem történik semmi néhány 8-10 esztendős gyerkőc a közeli nagyváros KGST-piacán beszerezhető olcsó török rágógumiban található színes papírokat gyűjti. A barackos ízesítésű csemege mellékleteként először autók, később az olaszországi labdarúgó-világbajnokságon szereplő játékosok fotói és nemzetisége szerepelnek - törökül (a Német Szövetségi Köztársaság Federal Almanya, ennyi a töröktudásom). Nagyjából ekkor kezdett nőni az érdeklődésem a lányok mellett a futball iránt - utóbbiban segítettek inkább sportszerető szüleim. A '90-es itáliai mundial volt az első nagy esemény, melyről mai napig felvillanó emlékképeim vannak, nem kis részben a fentebb említett iskolai matricacseréknek köszönhetően. Szóval, a gyermeki lelkem valamiért az olasz és a német válogatottat szúrta ki magának, Lothar Matthäus számított a hivatalos bejegyzések szerinti első példaképemnek. Rajta kívül a nationalelf tagjai közül képzeletben Jürgen Klinsmann és Andreas Brehme mezébe bújtam néha a kedd délutáni hittanórán. Nem vagyok vallásos, isten helyett a foci szeretete vezényelte utamat, kizárólag a Rangers-Celtic mintára rendezett katolikusok a reformátusok elleni derbikre lógtam be párszor. Talján oldalról Salvatore Schillaci, Nicola Berti és Walter Zenga nevét kiabáltam hangosan, ha hozzám került a labda. Két évet ugorva az időben az 1992-es svédországi Európa-bajnokságra adták ki Magyarországon az első focis lutra albumot. A törikönyv nyomban repült az ágy mögé, sokkal szívesebben lapozgattam a fényképes gyűjteményt, hiszen addig soha nem látott információkat közölt a kontinensviadal résztvevőiről (születési hely és idő, magasság, testsúly, és ami a legfontosabb: aktuális klub). Ekkor esett le, hogy két esztendővel ezelőtti kedvenceim ugyanazon csapat, egy bizonyos Internazionale alkalmazottjai. Innentől datálódik szurkolói mivoltom, a történet további alakulása kiderül(t) ebből a posztból. (csabinter)