Nyolcvanéves lenne Bene Ferenc

„Va bene... Bene!” – mondta neki remek olasz szójátékkal a tokiói olimpiai döntő után a harmincas évek világverő, kétszeres világbajnok olasz válogatottjának legendás kapitánya, Vittorio Pozzo, amiből a húszéves magyar srác csak annyit fogott fel, hogy „Igen, valami idős, olasz úr is gratulált…” Az angol és nyugatnémet sajtó róla szóló dicshimnuszait itthon „átfutotta”. „Higgye el, ilyesmire sem telik az időmből… A futballra tartogatom minden erőmet” – mondta, amikor hatvan éve olimpiai aranyérmesként és 12 góllal a torna gólkirályaként hazaérkezett Japánból.

A magyar válogatottban 76-szor játszott akkor, amikor volt olyan év, hogy csak kétszer lépett pályára a nemzeti tizenegy. Újpesti színekben nyolcszor volt bajnok, ebből hetet sorozatban, öt bajnoki idényben szerezte a legtöbb gólt, ott volt az 1974-es BEK-elődöntőben a verhetetlen Bayern ellen, mint ahogyan az 1964-es és az 1972-es Európa-bajnoki négyes döntőben is. És persze az 1966-os világbajnokságon, ahol a kétszeresen is címvédő braziloknak belőtte minden idők egyik legnagyszerűbb magyar válogatott gólját.

„Nem is tudom pontosan, hány éven át futballoztunk együtt – emlékezett rá 2006-os halálakor örök jobbszélsője, Fazekas László –, de az biztos, hogy rengeteg közös sikerünk volt. Nem tagadom, sokat mérgelődtem azon, hogy egy ilyen múltú futballista, mint Bene Ferenc ennyire mellőzve van aktív pályafutása befejezése után. Ez is magyarázat arra, miért tart ott a magyar labdarúgás, ahol. Mindig színes lélekkel szolgálta a sportágat, a nemzet egyik büszkeségének számított, mégis az volt a »jutalma«, hogy Finnországban vezethetett le, és a női válogatottnál dolgozhatott… Az a bizonyos legendás újpesti ötös fogatunk azért volt különleges, mert mindegyikünk mester volt a maga területén. Ferit robbanékonysága, kivételes rúgótechnikája, gólérzékenysége tette a védői rémévé.”

„Ferit barátomnak mondhattam, fiatalon került a válogatotthoz, ott volt velünk a hatvannégyes Európa-bajnokságon, aztán az angliai vébén, és az Európa-válogatottban is egy csapatban szerepelhettem vele. Kemény, de roppant elegáns ellenfélnek tartottam. A bekkek ütötték-vágták, de ő olyan volt, mint a keljfeljancsi: azonnal talpra állt. Sok borsot tört a védők orra alá, bizony belőlem is gyakran csinált bohócot…” – ezek voltak a klubfutballban rivális, a válogatottban azonban harcostárs Mészöly Kálmán búcsúszavai.

Bene Ferenc 1944. december 17-én született Balatonújlakon, 1958-tól lett az NB III-as Marcali ifjúsági játékosa, majd 1960-tól az NB II-es Kaposvári Kinizsi futballistája – nem véletlenül viseli a kaposvári labdarúgó-akadémia a nevét. 1961 nyarán került Újpestre, miután a klub egykori vb-szereplő csatára, az akkor a Rákócziban edzősködő Avar István beajánlotta a Dózsához. Még nem volt 17 éves, amikor Kalocsay Géza a Pécs elleni, augusztus 20-i bajnokin beállította a csapatba, és középcsatárként góllal mutatkozott be. Nem volt 18, amikor 1962. október 14-én Baróti Lajos szövetségi kapitány a jugoszlávok ellen a válogatottban is pályára küldte – ezen a mérkőzésen búcsúzott a nemzeti együttestől a kapuslegenda, Grosics Gyula. Második NB I-es idényében 23 találattal már gólkirály lett, hihetetlen gólérzékenysége már ekkor megmutatkozott. Még mindig tizenéves, amikor a spanyolországi Európa-bajnokságon (akkor: Európai Nemzetek Kupája) bronz-, majd Tokióban olimpiai aranyérmet szerzett. Huszadik születésnapját már azzal ünnepelte, hogy az Albertektől, Göröcsöktől, Mészölyöktől hemzsegő mezőnyben ő lett idehaza az Év labdarúgója. (Ezt a titulust aztán 1969-ben, Marseille évében is megkapta.)

És persze az 1966-os világbajnokság, az egyetlen, amelyiken pályára léphetett, hiszen 1970-ben és 1974-ben Magyarország egyaránt lecsúszott az akkor még 16 résztvevős tornáról. A magyar csapat mind a négy mérkőzésén (a csoportban a portugálok, a brazilok és a bolgárok ellen, majd a szovjetek elleni vesztes negyeddöntőben is) gólt szerzett, az 1958-ban és 1962-ben is világbajnok Brazília védelme Gilmar kapussal az élen azt sem tudta, hol van, amikor a liverpooli Goodison Parkban a harmadik percben fantasztikus szólógólt lőtt a bal alsó sarokba.

Az Újpesttel előbb a Vásárvárosok Kupájában, majd a BEK-ben ért el látványos sikereket, az előbbiben, az UEFA-kupa jogelődjében 1969-ben döntőt játszott a Newcastle United ellen, miközben először lett bajnok az Újpesttel, hogy aztán ezt 1975-ig még további hatszor megismételje. Az 1972-es Eb-n még négy közé jutott a válogatottal – azóta is ez a magyar nemzeti tizenegy legnagyobb sikere –, és abban az esztendőben kétszer az Európa-válogatottba is meghívták.

Az Aranylabda-szavazásokon rendre feltűnt a neve, kontinensszerte tudták, ki az az újpesti csatár, akitől rettegnek a védelmek. Mindjárt 1964-ben egy 11. hellyel mutatkozott be Európának, egy évvel később 17. lett, a brazilverés évében a hatodik helyen végzett, de 1968-ban, 1969-ben és 1971-ben is kapott szavazatokat, összesen tehát hatszor. A Wales elleni vesztes Eb-selejtezőn 1975. április 16-án 75. alkalommal játszott a válogatottban (összesen 36 gólt szerzett), ezután már csak 1979 őszén, 35. születésnapja előtt kapott lehetőséget a búcsúra. Ekkor már nem a Dózsát erősítette, lila-fehérben 1978. április 8-án a Honvéd ellen lépett utoljára pályára. Bajnoki mérlege: 418 mérkőzésen 303 gól. Egy évvel később a másodosztályú Volánt segítette a góljaival a feljutáshoz, de az NB I-ben a közlekedésieknél már nem vállalt szerepet. Közel a negyvenhez még elszerződhetett némi apróért Finnországba, majd csendben, ahogyan a csúcson is viselkedett, levezetett és lassan visszavonult.

Edzői pályája méltatlan volt játékoskarrierjéhez, hiszen a női vagy a strandlabdarúgó-válogatottnál dolgozni az egykori világklasszisnak nyilván nem volt a világ. A dózsás játékostárs, Dunai Antal oldalán még ott lehetett az Atlantában eljutó olimpiai válogatott mellett, miután az 1991–1992-es idényben imádott Újpestjét is irányíthatta. Feburárban lesz 19 éve, hogy elment, még nem volt 62 éves…

Született: 1944. december 17., Balatonújlak Elhunyt: 2006. február 27., Budapest Posztja: középcsatár, jobbösszekötő Válogatottság: 76 mérkőzés/36 gól (Magyarország, 1964–1979) Klubjai. Játékosként: Marcali MEDOSZ (1958–1960), Kaposvári Kinizsi (1960–1961), Újpesti Dózsa (1961–1978), Volán SC (1978–1979, 1982–1983), Sepsi 78 Seinäjoki (finn, 1981–1982), Soroksári VOSE (1984), Kecskeméti SC (1985). Edzőként: Újpesti TE (1991–1992), Fóti TSZ Se (1994), olimpiai válogatott (pályaedző, 1993–1998), László Kórház SC (1999) Legjobb eredményei. Játékosként: olimpiai bajnok (1964), Eb-3. (1964), Eb-4. (1972), vb-6. (1966), BEK-elődöntős (1974), KEK-elődöntős (1962), VVK-döntős (1969), 8x magyar bajnok (1969, 1970 tavasz, 1971–75, 1978), 3x MNK-győztes (1969, 1971, 1975), 5x magyar gólkirály (1963, 1969, 1972, 1973, 1975). Edzőként: olimpiai résztvevő (1996) Elismerései: 2x Európa-válogatott (1972, 1973), 2x az Év labdarúgója (1964, 1969), a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (1994), Újpest díszpolgára (2005)